Tippek

Tartalomjegyzék nézet

Bármelyik címsorra duplán kattintva megjelenítheti a dokumentum tartalomjegyzékét.

Visszaváltás: ugyanúgy dupla kattintással.

Bővebben

Bíró, ügytárgy keresése

A keresőmezőbe Írjon be bírónevet, az ügyre jellemző kulcsszót (pl. az ügytárgy részletét).

Válogasson a megjelenő gyorstalálatokból.

Bővebben

Közhiteles cégkivonat

Lekérhet egyszerű és közhiteles cégkivonatot is.

Bővebben

41/2003. (VII. 2.) AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének, és nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványok tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványok tárgyában - dr. Bihari Mihály, dr. Harmathy Attila és dr. Kukorelli István alkotmánybíró párhuzamos indokolásával - meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés b) pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.

2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés b) pontja, továbbá az 581. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.

3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés a) pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

4. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá az 581. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

5. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés b) pontja, a 384. § (2) bekezdés a) és b) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 581. § (2) bekezdés b) pontja nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) a kártalanítás jogintézménye keretében rendezi azt a helyzetet, amikor a szabadságelvonást tartalmazó eljárási kényszercselekményről és büntetőjogi szankcióról utóbb derül ki, hogy elrendelése, illetve végrehajtása jogszerű, ámde alaptalan volt.

A Be. a kártalanítási igény jogcímei mellett meghatározza a kártalanításból kizárás eseteit. A törvény külön-külön rendelkezik a büntetőeljárási kényszerintézkedésekért, valamint a jogerős ítélet alapján kitöltött büntetőjogi szankcióért járó kártalanítás jogalapjáról, és külön-külön állapítja meg az igény érvényesítését kizáró okokat. Így az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért járó kártalanításból a törvény kizárja azt, aki a hatóság elől elrejtőzött, megszökött, illetve szökést kísérelt meg, továbbá, aki az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék [Be. 383. § (3) bekezdés a) és b) pont]. A jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetve kényszer-gyógykezelésért egyébként járó kártalanításból kizárás okai között jelöli meg a törvény, ha a terhelt az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul, továbbá, ha az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett [Be. 384. § (2) bekezdés a) és b) pont].

E szabályok alkotmányosságának vizsgálatára két indítvány érkezett, amelyeket az Alkotmánybíróság - tárgyuk azonosságára tekintettel - egyesített és egy eljárásban bírált el.

1.1. Az egyik indítványozó a kártalanításból kizáró rendelkezéseket a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata számára az Alkotmány 55. § (3) bekezdésében biztosított kártérítéshez való joggal tartotta ellentétesnek.

Az indítvány indokolásában utalt arra, hogy a büntetőeljárás alá vont személyt (a továbbiakban: terhelt) megilleti a hallgatáshoz való jog, amely következik az ártatlanság vélelméből [Alkotmány 57. § (2) bekezdés], valamint abból, hogy a Be. 87. § (2) bekezdése a hallgatás jogára történő figyelmeztetés kötelezettségét rója a büntető ügyekben eljáró hatóságra. Az indítványozó szerint: "A terheltet az ügyhöz való ilyen hozzáállása miatt nem érheti hátrány a kártalanításra való jogosultság tekintetében."

Az indítványozó álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontja "túl általános, nem egyértelműen megfogalmazott", így "önkényes értelmezésekre adhat okot, és ezzel lehetőség nyílik a nemzetközi jogszabályokban és az Alkotmányban is megfogalmazott kötelezettség alóli kibúvásra."

A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontjával kapcsolatban az indítványozó azt állította, hogy a törvény adta jogorvoslati lehetőség ki nem használása "túl szigorú kritérium ahhoz, hogy erre hivatkozással a szabadságától ártatlanul - akár több évig is - megfosztott személy kártalanításban ne részesüljön." A törvény "- sértve ezzel az ügyfélegyenlőség elvét - privilegizált helyzetet teremt az Állam számára."

Az indítványozó megállapítása szerint a rendelkezések ellentétesek az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 9. Cikkének 5. pontjával és 14. Cikkének 6. pontjával, továbbá az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt, és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. Cikkének 5. pontjával és 50. Cikkével is.

1.2. A másik indítványozó szerint a Be. 383. § (3) bekezdés a) és b) pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés a) és b) pontja a védelemhez való alapjoggal [Alkotmány 57. § (3) bekezdés] ellentétes; a Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja pedig sérti a jogorvoslathoz való jogot [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] is. Az indítvány kitért arra is, hogy ez utóbbi rendelkezés "szélesebb körben zárja ki a kártalanítást, mint azt a nemzetközi egyezmények megengedik." Ezért a rendelkezés ellentétes az Egyezségokmány 14. Cikk 6. pontjával, továbbá az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 3. Cikkével.

A 2003. július 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) a sérelmezett rendelkezésekkel lényegében azonosan határozza meg a kártalanításból kizárás eseteit, ezért az indítványozó kezdeményezte a törvény 580. § (2) bekezdés

a) és b) pontjának, valamint 581. § (2) bekezdés a) és

b) pontjának megsemmisítését is.

2. Az Alkotmánybíróság az eljárásban beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.

II.

Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe.

1. Az Alkotmány:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

"7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját."

"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

"55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

[...]

(3) Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."

"57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.

[...]

(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."

2. A Be. rendelkezései:

"87. § (2) A terheltet a kihallgatásának megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, továbbá, hogy amit mond, az bizonyítékként felhasználható. A figyelmeztetést és a terhelt válaszát jegyzőkönyvbe kell foglalni. A figyelmeztetés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

(3) Ha a terhelt a vallomás tételét megtagadja, figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását nem akadályozza, de a védekezésének erről a módjáról lemond."

"276. § (1) A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha

a) az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy

1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy a büntető eljárást meg kell szüntetni,

2. a terhelt bűnösségét meg kell állapítani vagy lényegesen súlyosabb büntetést kell kiszabni;

b) a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több ítéletet hoztak;

c) az alapügyben hamis vagy hamisított bizonyítékot használtak fel;

d) az alapügyben a hatóság valamely tagja kötelességét a büntető törvénybe ütköző módon megszegte;

e) az alapügyben az ítéletet a XVII/A. Fejezet szerinti eljárásban a terhelt távollétében hozták."

"383. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha

I. a büntetőeljárást azért szüntették meg, mert

a) a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt követte el,

b) a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a cselekményt a terhelt követte el,

c) büntethetőséget kizáró ok áll fenn,

d) a bűncselekmény büntethetősége elévült,

e) a cselekményt már jogerősen elbírálták;

II. a bíróság

a) a terheltet felmentette,

b) az eljárást vádelejtés miatt szüntette meg.

(2) Nincs helye kártalanításnak, ha a büntetőeljárást a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka (Btk. 28. §) miatt szüntették meg.

(3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a terhelt

a) a hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg,

b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék,

c) felmentés esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.

384. § (1) A jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetőleg kényszergyógykezelésért a terheltnek kártalanítás jár, ha perújítás, felülvizsgálat vagy törvényesség érdekében emelt jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb büntetésre ítélték, próbára bocsátották, illetőleg az eljárást vele szemben megszüntették, avagy megállapították, hogy a kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.

(2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt

a) az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul,

b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét,

c) felmentése esetén kijelölt egészségügyi intézetben végrehajtandó kényszergyógykezelését rendelték el."

3. Az új Be. rendelkezései: ,

"580. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha

I. a nyomozást azért szüntették meg, mert

a) a cselekmény nem bűncselekmény,

b) a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése,

c) nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, illetve a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el,

d) büntethetőséget kizáró ok állapítható meg,

e) az eljárás elévülés miatt nem folytatható,

f) a cselekményt már jogerősen elbírálták;

II. a bíróság

a) a terheltet felmentette,

b) az eljárást a büntethetőség elévülése, vádelejtés miatt, vagy azért szüntette meg, mert a cselekményt már jogerősen elbírálták.

(2) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a terhelt

a) a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg,

b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék,

c) felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.

581. § (1) A jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetőleg kényszergyógykezelésért a terheltnek kártalanítás jár, ha rendkívüli jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb büntetésre ítélték, próbára bocsátották, megrovásban részesítették, illetőleg az eljárást vele szemben megszüntették vagy megállapították, hogy a kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.

(2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt

a) az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul,

b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve, ha a törvény a fellebbezést kizárta,

c) felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el.

(3) A (2) bekezdés b) pontja nem alkalmazható, ha a kártalanításra okot adó körülmény, törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati eljárásban, vagy jogegységi eljárásban hozott határozat alapján állapítható meg."

4. Az Egyezségokmány:

14. Cikk "6. Amikor valakit bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítélnek és ezt követően az elítélését hatályon kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új vagy újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves döntés született, azt a személyt, aki ilyen elítélés következtében büntetést állt ki, a törvénynek megfelelően kártalanítani kell, kivéve ha bizonyítást nyer az, hogy a nem ismert ténynek kellő időben való fel nem tárása teljesen vagy részben neki róható fel."

5. Az Egyezmény Hetedik kiegészítő jegyzőkönyve: "3. Cikk - Kártalanításhoz való jog bírói hiba esetén Ha büntető ügyben hozott jogerős elmarasztaló ítéletet

utóbb megsemmisítenek, vagy az elítéltet kegyelemben részesítik azért, mert új vagy újonnan feltárt tények bizonyítják, hogy bírói tévedés történt, azt a személyt, aki ezen ítélet folytán büntetést szenvedett el, kártalanítani kell az adott államban érvényes törvényeknek vagy joggyakorlatnak megfelelően, hacsak be nem bizonyítják, hogy a tények nem kellő időben való felfedése teljesen vagy részben az elítéltnek róható fel."

III.

Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak.

A.

1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 55. § (3) bekezdése és a kártalanítás szabályai között nincs összefüggés, ezért a kártalanításból kizárás szabályai nem járhatnak az Alkotmány e rendelkezésének sérelmével.

Az Alkotmánybíróság a 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban (ABH 1991, 342.) értelmezte az Alkotmány 55. § (1) és (3) bekezdését. A döntés elhatárolta a személyi szabadságtól megfosztás törvénytelen (jogellenes, önkényes), a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény szabályai szerinti kártérítés útján orvosolandó eseteit a személyes szabadságtól megfosztás jogszerű elvonásával okozott, a Be. szabályaiban meghatározott kártalanítással orvosolható sérelmek eseteitől (ABH 1991, 342, 347-348.).

Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is megerősíti, hogy az Alkotmány 55. § (3) bekezdése a kifejezetten törvénysértő (nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt) előzetes letartóztatás vagy más, akár a büntető hatalom gyakorlásához kötődő, akár egyéb, rendészeti, egészségügyi fogvatartás esetére állapítja meg az állam kárfelelősségét, amelynek részletes szabályai, feltételei és korlátai a polgári jog területére tartoznak. A kártalanítás (visszatérítés) intézménye az állam büntető hatalmának gyakorlása során előforduló tévedések orvoslását szolgálja; feltételeit és korlátait a büntetőeljárási jogszabályok határozzák meg.

2. A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések és az ártatlanság vélelme között szintén nem állapítható meg összefüggés, így azok nem sérthetik az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében rögzített alkotmányos alapjogot.

Az ártatlanság vélelme a büntetőjogi felelősség megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog, a terhelt objektív jogi helyzetét határozza meg. Parancs a büntetőügyben eljáró bíróság, ügyész, nyomozó hatóság számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el nem ítéli, nem kezelheti bűnösként. Függetlenül attól, hogy a felelősségének megállapítása alapjául szolgáló tényeket már feltárták, a bűnösségre vonatkozó meggyőződésüket eljárási aktusokban rögzítették (nyomozás befejezése, vádemelés, első fokú bűnösséget megállapító ítélet), a bűnösség megállapításával együtt járó jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. A bűnösség - kétséget kizáró módon történő - bizonyítása a büntető ügyekben eljáró állami szerveket terheli, a felelősségre vonás sikertelensége az állam kockázata. [Az Alkotmánybíróság gyakorlatáról összefoglalóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 772-773.]

Az Alkotmánybíróság korábban a kártalanítás jogcímeinek meghatározását vizsgálta az ártatlanság vélelmének tükrében. A 30/1995. (V. 25.) AB határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette: az ártatlanság vélelmének egyik következménye, hogy az a személy, akinek büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozatban nem állapította meg, nem sújtható olyan jogkövetkezményekkel, amelyet a jog a bűnösség megállapításához kapcsol. Alkotmányos követelmény, hogy amennyiben a bűnösség vagy a bűnösség alapjául szolgáló tényállás megállapítására valamilyen okból nem kerül sor, úgy a kártalanítás egyébként járulékos kérdésében se szülessen olyan döntés, amely a bűnösséget megállapító határozathoz kapcsolódik. Nem felelt meg ennek a követelménynek, így alkotmányellenes volt az előzetes letartóztatásért járó kártalanítás jogcímeinek a Be. 383. § (1) bekezdés a) pontja szerinti szabályozása, amely a magánindítvány hiányára alapított eljárás-megszüntetés esetének kizárásával ténylegesen olyan helyzetbe hozta az érintett személyt, mintha megállapították volna a bűnösségét. Ugyanezen okból sértette az ártatlanság védelmét a Be. 384. § (1) bekezdése, amikor a kártalanítás jogcímei között nem ismerte el az eljárás megszüntetésének a cselekmény korábbi jogerős elbírálásán alapuló esetét (ABH 1995, 155, 156.).

A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések mindazonáltal nem befolyásolják a terhelt jogállását; az ártatlanság vélelme pedig nem hat ki az állammal szemben kárigényt érvényesítő személy jogi helyzetére. Ugyanezen okból nincs összefüggés a kártalanításból kizáró okok és az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből levezethető tisztességes eljárás elemét képező "ügyfélegyenlőség" között [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95-96.].

B.

1. A kártalanításból kizárásnak a Be. 383. § (3) bekezdés a) pontjában és b) pontjának első fordulatában, valamint a 384. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetei az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében meghatározott védelemhez való jognak, ezen belül a terhelt személyes védekezésének, a védekezés eszköztárának közvetett korlátozását jelentik; a törvényalkotó lényegében a védekezési mód megválasztásához fűz hátrányos jogkövetkezményt. A Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjának második fordulatába tartozó magatartások tartozhatnak a védelemhez való jog körébe, de lehetnek a terhelt e jogtól teljesen független cselekvései is.

A védelemhez való alkotmányos alapjog a terhelt eljárási helyzetét meghatározó jogokban realizálódik [vö.: 25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414, 415.; 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 93-94.]. A személyesen történő védekezés részben a terhelt kihallgatása keretében, részben az egyes eljárási, bizonyítási cselekményekhez kapcsolódó joggyakorláson keresztül történhet. Egyik a másikat nem zárja ki: a kihallgatáskor a hallgatáshoz való jog érvényesítése nem akadálya az egyéb jelenléti, megismerési, észrevételezési és indítványozási jog gyakorlásának.

A védelemhez való jog a terhelt számára kiemelkedően fontos, de nem korlátozhatatlan alapjog; az Alkotmány nem biztosít jogot bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. Az e jogot korlátozó rendelkezések alkotmányosságának megítélése az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdése keretében kialakított általános alapjogi, ún. szükségesség-arányosság teszt alapján indokolt abban az esetben is, amikor - mint a jelen ügyben - e jog korlátozása: közvetetten, a kártalanításból kizárás útján történik.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha azt másik alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, avagy egyéb alkotmányos érték védelme, illetve valamilyen alkotmányos cél indokolja, továbbá, ha a védelem, illetve a cél más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához az is szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az arányosság követelményének; az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni.

Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, ha tehát -valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében - nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, a korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [legutóbb: 65/2002. (XII. 3.) AB határozat, ABH 2002, 357, 361-362.].

2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés a) pontjában megfogalmazott kizárási ok nem alkotmányellenes; nem tekinthető a védelemhez való jog sérelmének, hogy a Be. az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért járó kártalanításból kizárja azt, aki elrejtőzött vagy megszökött, illetve szökést kísérelt meg.

Az Alkotmánybíróság több határozatában fogalmazta meg az államnak a büntető hatalommal összefüggő jogait és kötelezettségeit. Demokratikus jogállamban a büntető hatalom az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek felelősségre vonására. A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűnüldözés kizárólagos joga egyben a büntető igény érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti, a büntetőjogi felelősségre vonás egyben az állam alkotmányos kötelessége is. A büntető hatalom gyakorlása szükségképpen érinti az egyének alkotmányos alapjogait. Az államnak az Alkotmányból levezethető kötelezettsége indokolja, hogy az állami büntető hatalmat gyakorló szerveknek feladataik teljesítéséhez hatékony eszközeik legyenek, még ha ezek az eszközök, lényegüket tekintve, súlyosan jogkorlátozóak is [v.ö.: 40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288.; 715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372.; 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265.; 13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 186-187.].

A büntetőeljárásban a terhelt kikényszeríthetően köteles megjelenni a büntető hatalmat gyakorló hatóság előtt, és kikényszeríthető a közreműködési kötelezettsége a szakértői vizsgálatban, illetve egyes bizonyítási eljárásoknál. Az előzetes letartóztatás feltételeinek és okainak alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmánybíróság megállapította: az állami büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy az állam a terheltet a büntetőjogi felelősségre vonás meghiúsításának megakadályozása érdekében időlegesen megfossza a szabadságától [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 276.].

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a védelemhez való jog nem terjed ki az elrejtőzésre, illetve a szökésre; a védekezéshez való jognak korlátot szabnak a terhelt megjelenését, jelenlétét biztosító eljárási kényszercselekmények. Így a törvényalkotó nem sért alkotmányos alapjogot, amikor kizárja az előzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszer-gyógykezelésért járó kártalanításból azt, aki az elrejtőzéssel, a szökéssel, illetve a szökés megkísérlésével az eljárási kényszercselekményekre okot adott.

Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 383. § (3) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasította.

3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontja alkotmányellenes. A rendelkezés első fordulata szükségtelenül korlátozza a védekezéshez való jogot, amikor nem kellően differenciált szabályozással zárja ki a kártalanításból azt, aki az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett. A személyes szabadsághoz való jog korlátozásának alkotmányosságához elengedhetetlenül hozzátartozó arányosságot sérti a rendelkezés második fordulatában annak a személynek a kizárása, aki neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék. A nem kellően differenciált szabályozás ugyanis kiüresíti a kártalanítás jogcímeit, így ellehetetleníti a személyes szabadság utóbb alaptalannak bizonyult elvonásából adódó sérelem utólagos orvoslását, ami egyben a jogállamiság sérelmét is jelenti.

3.1. Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításához vizsgálta a kártalanítás jogintézményének történeti alakulását.

A kártalanítás történetileg mind a magyar, mind pedig az európai országok jogrendszerében mint az ártatlanul elszenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés miatti kompenzáció vált elfogadott intézménnyé XIX. század második felében.

A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) az előzetes fogvatartásért járó kártalanítás feltételeit úgy határozta meg, hogy az csak a ténylegesen (materiálisán) ártatlan személynek járt. Ezzel a helyzettel volt összhangban a kártalanítást kizáró okok megfogalmazása is. A kizáró okok feladata volt a kártalanítás megakadályozása olyan esetben, amikor a ténylegesen ártatlan személy szándékos cselekményével maga idézte elő, hogy a bíróság letartóztassa, mivel szökést kísérelt meg vagy megszökött; hamis önfeljelentést vagy hamis beismerő vallomást tett, a tett nyomait elsimítani, a tanút vagy vádlott-társat hamis vallomásra, szakértőt hamis vélemény adására bírni, vagy a vallomástételtől, illetőleg a véleményadástól visszatartani törekedett (Bp. 576-577. §).

A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény, valamint az ezt módosító 1954. évi V. törvény a kártalanítást változatlanul a bizonyított ártatlansághoz kötötte. A kártalanítást kizáró okok megfogalmazásában azonban a törvény megszüntette a taxációt, és a szökés mellett a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjában ma is megtalálható módon, általánosabban és a jogalkalmazói mérlegelésnek nagyobb teret adva határozta meg a kártalanításból kizárás eseteit (232. §). Ezt a szabályozást vette át a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet is (293. §). A Be. eredeti 383. §-a már bővítette a kártalanítás feltételeit, és elismerte a kártalanítási igényt akkor is, ha a terheltet a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel. Ez a folyamat folytatódott. 1985-től lehetővé vált a kártalanítás, ha az eljárást a bíróság a terhelt bizonyított ártatlansága vagy a bizonyítékok hiánya miatti vádelejtés címén szüntette meg (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról szóló 1984. évi 20. törvényerejű rendelet 3. §). 1988-tól a kártalanítás jogcímei bővültek a büntethetőséget kizáró okokkal, kivéve a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokát, illetve a magánindítvány hiányát. Ettől kezdve vált a kártalanítási igény alapjául a bizonyítékok hiányára alapított nyomozást megszüntető határozat is (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény módosításáról szóló 1987. évi IV. törvény 67. §). 1995-ben ismét szélesítette a törvényhozó a kártalanítás jogcímeit, elismerve a kártalanítási igényét annak is, akinek ügyében a magánindítvány hiánya miatt volt kizárt a büntethetőség, továbbá kiterjesztette a kártalanítást a büntethetőséget megszüntető okok közül az elévülésre, illetve a büntetőeljárás akadályai közül a cselekmény korábbi jogerős elbírálására (a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról szóló 1994. évi XCII. törvény 20. §).

A bővítést a jogalkotó 1984-ben a szabályozás ellentmondásosságának megszüntetésével, 1987-ben a szabályozás elvi helytelenségével és a gyakorlatban-főként a jogos védelem címén történt felmentésnél - megmutatkozó méltánytalanságával indokolta. Az 1994-ben történt módosítás indoka a hatályos szabályozás és az Egyezmény 6. Cikk 2. pontja közötti összhang megteremtése volt.

A kártalanítás jogcímeinek bővítésével nem járt együtt a kártalanítást kizáró okok módosítása. Az 1994. évi Be. novella 20. §-ához fűzött indokolás a kártalanítást kizáró okokat csupán az ártatlanság vélelme szempontjából vizsgálta, és megállapította, hogy nem sérti az ártatlanság vélelmét a kártalanítás kizárása abban az esetben, ha a terhelt maga szolgáltatott okot arra, hogy személyi szabadságától megfosszák. Így a hatályos szabályozás szó szerint megegyezik a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvényben megállapított rendelkezéssel.

3.2. A Be. 383. § (1) bekezdésében megállapított kártalanítási jogcímeket és a 383. § (3) bekezdés b) pontjának első fordulatában meghatározott kizárási okot elemezve, megállapítható, hogy az utóbbi a terhelt olyan magatartásait is átfogja, amelyek a védekezési szabadsághoz tartoznak. Ez annak a következménye, hogy a törvényhozó a kártalanítás jogalapjának szélesítésekor nem teremtett összhangot a kártalanítás jogcímei és az állami kárfelelősség kizárása között. A szabályozás a jogalkalmazói gyakorlatban a védelemhez való alapjog alkotmányellenes korlátozására vezethet.

3.2.1. A büntetőeljárás garanciális alapelveiből következően a terheltet megilleti a hallgatás joga, annak motívumától és célzatától függetlenül. A terhelt a vallomástételt a bűnösségétől függetlenül megtagadhatja, a vallomás megtagadásának okát nem köteles közölni [Be. 87. § (2)-(3) bekezdés]. A terhelt nem köteles az igazmondásra sem.

A védekezés határait e tekintetben alapvetően a büntető anyagi jogi rendelkezések jelölik ki. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) büntetéssel fenyegeti azt, aki hamis vádat, hatóság félrevezetését, hamis tanúzásra felhívást, hatósági eljárás akadályozását, mentő körülmény elhallgatását, bűnpártolást (Btk. 233., 237., 242., 242/A., 243., 244. §-ok), köz- vagy magánokirat-hamisítást (Btk. 274., 276. §-ok) követ el, még akkor is, ha ezt terheltként teszi. Más esetekben a törvény a védekezés jogának ad elsőbbséget. Így például nem büntethető a terhelt, ha az ügyben hamis okiratot vagy hamis tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat [Btk. 238. § (3) bekezdés].

Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket is megvalósító konkrét magatartások - meghatározott feltételek esetén - alapjául szolgálhatnak a szabadságelvonással járó eljárási kényszercselekményeknek is [kollúzió: Be. 92. § (1) bekezdés b) pont, új Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]. A Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjának első fordulatában meghatározott kizárási ok és a büntetéssel fenyegetett magatartások is esetenként fedhetik egymást. A jelen vizsgálat szempontjából tehát a büntető törvény rendelkezései a védekezéshez való jog külső korlátainak tekinthetőek.

A Be. az állami kárfelelősség kizárásának lehetőségeit ennél szélesebben vonja meg. Mint ahogyan az eljárási kényszercselekményekre okot adó magatartások köre is szélesebb a bűncselekménynek minősülő cselekményeknél, a kizárási okok is átfognak olyan terhelti magatartásokat, amelyeket a büntető anyagi jog nem rekeszt ki a védelemhez való alapjogból. A jelen ügyben e magatartások tekintetében indokolt annak vizsgálata, hogy a kártalanításból kizárás esetei a védekezéshez való jog szükséges és arányos korlátozásának tekinthetőek-e.

3.2.2. A kártalanítás - jogalapjának szélesítése következtében - fokozatosan egyre több olyan esetre terjedt ki, amelyben vagy a büntetőeljárás alapelveiből következően nincs helye felelősségre vonásnak (bizonyítottság hiánya, többszöri eljárás tilalma), vagy az egyébként büntetendő cselekmény elkövetése bizonyított, de a megbüntetésnek büntetőjogi akadálya van (büntethetőséget kizáró okok, elévülés). A kártalanítási jogcímek bővülésével párhuzamosan a ténylegesen ártatlanul fogva tartott, de rosszhiszemű személy (hamis önfeljelentést, tudatosan hamis beismerő vallomást tevő stb.) kártalanításának megakadályozása céljából meghatározott esetek szükségképpen egyre több olyan magatartást fogtak át, amelyek a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos alapjogához tartozó védekező magatartásnak tekinthetőek.

Ez világosan látható a kártalanítást kizáró ok és a kártalanítási jogcímek egybevetése alapján. A terhelt azon magatartása, hogy az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekszik, csak a büntetendő cselekményt valóban el nem követő személy esetében nem része a védekezési szabadságnak, hiszen nincs olyan történet, amelynek eredményes felderítése ellen a hatóság megtévesztésével védekeznie kellene. Az ilyen magatartás azonban a védekezéshez való jog része akkor, amikor az eljárás megszüntetésének, a felmentésnek, vagy a vádelejtésnek oka a bizonyítékok hiánya, az eljárás-megszüntetés oka a magánindítvány hiánya, a büntethetőség elévülése, illetve az, hogy a cselekményt már jogerősen elbírálták.

A kóros elmeállapotú terhelt esetében a szankcióalkalmazás sajátosságait is figyelembe kell venni. Az ideiglenes kényszergyógykezelésért (Be. 98. §) akkor jár kártalanítás, ha a bíróság nem alkalmaz kényszergyógykezelést (Btk. 74. §). A vádemelésnél, illetve az intézkedés alkalmazásánál azonban a ügyész, illetve a bíróság olyan körülményeket is mérlegel, mint pl. a bűnismétlés veszélye, vagy az, hogy a terhelt büntethetősége esetén indokolt lenne-e egy évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés. A terhelt értelemszerűen nem korlátozható még közvetve sem az olyan védekezési taktikában, amivel a hatóság megtévesztésére törekszik.

3.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontja második fordulatánál is elmaradt az összhang megteremtése a kártalanítás jogalapjának bővítésekor. E rendelkezés "egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék" szövegrésze és a kártalanítási jogcímek egybevetése alapján megállapítható, hogy mindazon esetekben, amelyekben nem olyan személyről van szó, aki egyáltalán nem követett el a Btk. Különös Részében meghatározott valamely cselekményt, a kártalanítást kizáró ok valójában kiüresíti a kártalanítás jogalapját. A vizsgált szabályozás megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön mint a személyi szabadsághoz való alapjogban - az eljárási kényszercselekménnyel - okozott jogsérelem orvoslásának eszköze. Ezáltal sérül az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság, és nem teljesül a személyi szabadság korlátozásának alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával meghatározott arányossági kritérium.

3.3.1. Az Alkotmánybíróság véleményének megalapozásához ez esetben is elvégezte a kizárási ok és a kártalanítás jogcímeinek összefüggő elemzését.

Az "egyébként" szófordulatból következik, hogy a kártalanításból kizárásra vezethet a terhelt minden olyan szándékos magatartása, amelynek ugyan nem célja a hatóság megtévesztése, mégis alkalmas arra, hogy utóbb alapja legyen a kártalanítás kérdésében döntő bíróság részéről a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó egyszerű valószínűségi következtetésnek. A felróhatóság körébe tartoznak a terhelt olyan gondatlan cselekedetei is, amelyek utóbb a kártalanítás kérdésében döntő bíróság számára a bűncselekmény "egyszerű" gyanúját igazolják. Az eljárási kényszercselekmények ugyanakkor csak azzal szemben alkalmazhatók - további feltételek mellett - akivel szemben a nyomozó hatóságban kialakult a bűncselekmény elkövetésének alapos (az új Be. szerint megalapozott) gyanúja.

A törvényalkotó a kizárás okának meghatározásakor tehát nem az eljárási kényszercselekmények elrendelésének feltételei és a terhelti magatartás között teremtett kapcsolatot, hanem a terhelti magatartás és a bűncselekmény gyanúja között. Azaz nem akkor nem ismeri el a törvény a kártalanítási igényt, ha a terhelt felróható (szándékos vagy gondatlan) magatartása megalapozza pl. a szökés, elrejtőzés, a kollúzió vagy újabb bűncselekmény elkövetésének veszélyét, hanem, ha olyan szándékos vagy gondatlan magatartást tanúsít, amely a kártalanítási igényt elbíráló bíróság megítélése szerint alkalmas volt a bűncselekmény "egyszerű" gyanújának felkeltésére. Ugyanakkor a bűncselekmény elkövetésének gyanúja csupán a büntetőeljárás megindításához elegendő, viszont nem elegendő ahhoz, hogy az meghatározott személy felelősségre vonásának alapjául szolgáljon, és különösen ahhoz nem, hogy az adott személlyel szemben a személyes szabadságot korlátozó eljárási kényszercselekményt alkalmazzanak.

A szabályozás azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a bűncselekmény alapos gyanújának kialakulásában szándékos vagy gondatlan magatartásával maga a terhelt is szerepet játszik, úgy a kizárási ok megállapítható lesz szinte mindegyik kártalanítási jogcím esetében.

A kártalanítás ezen az alapon nagy valószínűséggel kizárható olyankor, amikor a bizonyítékok hiánya vezetett az eljárás megszüntetésére, a felmentésre, vagy a vádelejtésre. A büntethetőséget kizáró okok közül a jogos védelem és a végszükség, a tévedés, a kényszer, illetve a fenyegetés eseteiben is életszerű, hogy a terhelt "neki felróhatóan" okot szolgáltat a bűncselekmény gyanújának reá terelődéséhez, pl. az egyébként büntetendő magatartást elismerő valló-, mással. A kizárási ok önmagában ellentmondásos és értelmezhetetlen azokban az esetekben, amikor a sértett magánindítványának hiánya, a büntethetőség elévülése, valamint a többszöri eljárás tilalma képezi akadályát a felelősségre vonásnak. A terhelttől ugyanis nem várható el a jogilag hibátlan védekezés. A kényszergyógykezelés sajátosságai miatt ugyancsak nem indokolt a terheltet a kártalanításból kizárással sújtani, ha elismeri, sőt beismeri az egyébként büntetendő cselekmény elkövetését.

3.3.2. A kártalanítás jogalapjával összefüggő alkotmányossági kérdések nem képezik a jelen vizsgálat tárgyát, tehát az Alkotmánybíróság e határozatban nem foglal állást a kártalanítás jogalapját meghatározó rendelkezésekről. Az Alkotmánybíróság két korábbi döntése azonban a kizárási okok alkotmányosságának megítélésében is releváns.

Az Alkotmánybíróság a bűnügyi költségre vonatkozó szabályok vizsgálata során az állami kárfelelősség tekintetében megállapította: "Az Alkotmány 2. §-ában deklarált jogállamiságból kétségtelenül igen szigorú követelmények származnak a büntető hatalom gyakorlásának módjára, azonban a jogállamiságból közvetlenül nem vezethető le a büntetőhatalom jogszerű gyakorlása során az egyénnek okozott károkért való objektív felelősség vállalásának kötelezettsége." (401/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 528, 530.) A kártalanítás intézménye legáltalánosabban mégis az Alkotmány 2. § (1) bekezdésben normatív tartalommal megállapított jogállamiságra vezethető vissza. Az állam kártalanítási kötelezettségének alapja ugyanis nem az eljárási kényszerintézkedés (vagy a büntetés) jogtalansága, hanem az, hogy a jogállam nem háríthatja el a büntető hatalom gyakorlásából adódó felelősséget olyan esetben, amikor valaki formailag jogszerűen, de érdemben alaptalanul szenved joghátrányt a büntető igazságszolgáltatásban.

A szabadságelvonást tartalmazó büntetőeljárási kényszerintézkedések (illetve büntetések) esetében a kártalanítás intézménye a jogállamiság mellett az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával meghatározható alkotmányossági követelményekből is következik. Az Alkotmánybíróság a 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban rámutatott: a személyes szabadságot korlátozó rendelkezések arányosságának értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Megfelelő garanciák nélkül a szabadságelvonásra lehetőséget adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé (ABH 1991, 342, 347.). A büntető hatalom gyakorlásához kapcsolódó szabadságelvonás arányosságának egyik szükségképpeni eleme tehát, hogy a bíróság tévedése esetén az állam kárfelelőssége körében biztosított legyen a sérelmek elfogadható mérvű kiküszöbölése.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ezeknek a követelményeknek a vizsgált szabályozás nem felel meg. A Be. 383. §-ában a törvényalkotó igen széles, a bűnösség megállapítása nélkül lezáruló valamennyi büntetőeljárás terheltje számára nyitva álló kártalanítási jogalapot biztosít. Ugyanakkor azonban a materiálisán ártatlan személy rosszhiszemű nyerészkedésének megakadályozására kialakított kizáró ok túl általános megfogalmazásával felismerhető alkotmányos indok nélkül leszűkíti a bírói tévedés orvoslásának tényleges lehetőségét az összes többi terhelt esetében.

3.4. Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította: annak következtében, hogy az állammal szemben nem csak a bizonyítottan ártatlan terhelt érvényesíthet kártalanítási igényt, a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjának első fordulatában meghatározott kizáró ok olyan magatartásokat is átfog, amelyek a terhelt védekezési szabadságához tartoznak. A kártalanítás kizárása ezekben az esetekben a védekezéshez való alkotmányos alapjog szükségtelen, így alkotmányellenes korlátozására vezet.

A kártalanítás jogcímei és a kártalanítást kizáró ok összhangjának hiányából következik továbbá, hogy a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjának második fordulatában meghatározott kizárási ok az állami kárfelelősségnek a jogállamiságból és a személyes szabadság alkotmányos alapjogából levezeti követelményeit sértő, így alkotmányellenes korlátozásához vezet.

Ezért az Alkotmánybíróság a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontját megsemmisítette. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem tartja alkotmányellenesnek, ha a törvényalkotó a kártalanítás jogcímeihez igazodó megfelelően differenciált szabályozással kizárja az előzetes letartóztatásért, illetve ideiglenes kényszergyógykezelésért járó kártalanítását annak, aki tudatosan rosszhiszemű magatartásával került abba a helyzetbe, hogy a bíróság az eljárási kényszercselekményt elrendelte, illetve meghosszabbította.

4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem tekinthető a védekezési jog alkotmányellenes korlátozásának az, hogy a jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért és kényszergyógykezelésért járó kártalanításból kizárt a terhelt, ha az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul.

A törvény külön nem jelöli meg, de egyértelmű, hogy ez a kizárási ok csak a Be. 276. § (1) bekezdés a) pontján alapuló perújítás esetével összefüggésben értelmezhető. Az "elhallgatás" szó feltétlen tudatos, szándékos magatartást jelent a bűnösség megállapítása, illetve a büntetéskiszabás szempontjából releváns tények és bizonyítékok tekintetében. A törvény a 384. § (2) bekezdés a) pontjával olyan esetekben zárja ki a kártalanítást, amikor a terhelt által elhallgatott tény vagy bizonyíték ismeretében a bíróság egyáltalán nem állapíthatta volna meg a vádlott bűnösségét, illetve az alkalmazott szankciónak lényegesen enyhébbnek kellett volna lennie.

A szabadságvesztés, a javítóintézeti nevelés és a kényszergyógykezelés a személyi szabadság tényleges elvonását, az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott alkotmányos alapjog legsúlyosabb korlátozását jelentik. Alkotmányos érdek fűződik ahhoz, hogy a szabadságvesztés büntetés kiszabására, illetve a szabadságelvonást jelentő intézkedések alkalmazására valóban csak a törvényben meghatározott esetekben és a törvényben meghatározott módon kerüljön sor. E cél elérése érdekében annak kilátásba helyezése, hogy az alaptalan szabadságelvonásért nem jár kártalanítás, ha az kimutathatóan a terhelt szándékos magatartására, az általa tudottan releváns tények és bizonyítékok elhallgatására vezethető vissza, nem tekinthető a védekezéshez való jog szükségtelen és aránytalan korlátozásának. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 384. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

C.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a terhelt részéről a fellebbezési jog gyakorlásának elmulasztása nem szolgálhat a kártalanításból kizárás okaként.

A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja alapján az a terhelt, aki a maga részéről tudomásul vette az ítéletet, utóbb nem léphet fel kártalanítási igénnyel. A bírói gyakorlat értelmében a kártalanítás akkor is kizárt, ha az ügyészi vagy a védői fellebbezés folytán egyébként sor került másodfokú eljárásra is. A jogorvoslati jogról való lemondás tehát nem a bíróság tévedésében való terhelti közreműködést jelenti, hanem lényegében a téves ítéletben történt megnyugvást. A kártalanítási igény kizárásának alapja nem a terhelt szándékosan rosszhiszemű vagy a terhére róható gondatlan magatartása, hanem az, hogy az őt egyébként megillető joggal nem kívánt élni. A terhelt motívuma igen sokféle lehet. Vezetheti az, hogy nem akarja kitenni magát a további eljárásnak, nem remél kedvező eredményt a további eljárástól stb.

A terhelt jogorvoslati joga alkotmányos alapjog. Az alapjog gyakorlása elmulasztásának utólagos szankcionálása a kártalanítás kizárása útján a terhelt alkotmányos önrendelkezési szabadságának szükségtelen korlátozása, ami a jogorvoslathoz való jogot a jogorvoslat igénybevételének kötelezettségévé változtatja. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az emberi méltóságból levezetett alkotmányos önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a nem cselekvés jogát is magában foglalja [vő.: 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.].

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nincs semmilyen alkotmányosan értékelhető indoka annak, hogy az önrendelkezési szabadság eljárásjogi vetületét jelentő terhelti rendelkezési jogot (1320/B/1993. AB határozat, ABH 1995, 683, 686.) a törvényalkotó korlátozza a kártalanításból kizárás eszközével. A kizárási ok a kártalanítási igény elutasítására akkor ad lehetőséget, amikor az első fokú határozat a terhelt magatartásától függetlenül téves a bűnösség megállapítása vagy a büntetéskiszabás tekintetében.

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 384. § (2) bekezdés b) pontját megsemmisítette.

D.

A 2003. július 1-jén hatályba lépő új Be.-nek a kártalanításra vonatkozó rendelkezései megegyeznek a Be. szabályaival, így a kártalanításból kizárás okainak alkotmányosságáról kialakított álláspont érvényes az új Be. megfelelő rendelkezéseire is. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az új Be. 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá 581. § (2) bekezdés a) pontja nem alkotmányellenes, ezért az indítványokat e részükben elutasította. Ugyanakkor az új Be. 580. § (2) bekezdés b) pontja és az 581. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisítette. E törvényi rendelkezések az Alkotmánybíróságról szóló

1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján nem lépnek hatályba.

E.

Az Abtv. 21. § (3) bekezdése meghatározza, hogy mely szervezet, illetve személyi kör jogosult a jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközése vizsgálatának kezdeményezésére. Tekintettel arra, hogy az indítványozók nem tartoznak a törvényben felsoroltak közé, az Alkotmánybíróság az erre irányuló indítványi részeket az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontja alapján visszautasította.

A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.

Budapest, 2003. június 30.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné

dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró párhuzamos indokolása

A határozat rendelkező részével egyetértek, de a rendelkező rész 1. és 2. pontjának alkotmányos alapja nézetem szerint - a határozatban foglaltaktól eltérően - az Alkotmány 55. §-ának (3) bekezdése. Indokaim a következők:

1. Az indítvány alkotmányossági vizsgálata szükségessé teszi az Alkotmány 55. §-ának az elemzését.

Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése kimondja:

"A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani."

Az Alkotmánynak ez a szabálya az egyik alapvető jogot határozza meg, de ennek a jognak a megsértése esetén alkalmazandó jogkövetkezményről külön szabály szól. Ezt a külön szabályt az 55. § (3) bekezdése tartalmazza:

"Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."

Az Alkotmánynak ezt a két szabályát az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény iktatta be az Alkotmányba. A törvényjavaslat miniszteri indokolása e szabályok Alkotmányban való kimondását arra alapította, hogy az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elfogadásával Magyarország kötelezettséget vállalt az általános emberi jogok elismerésére. Ezeknek a nemzetközi egyezményeknek - és ezek között a Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának - a szellemében határozta meg a törvény az említett, Alkotmányba beiktatott alapvető jogot.

2. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek és az adott kérdésre vonatkozó más magyar jogszabályoknak az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezményekkel való összhangba hozatala 1989-ben csak részlegesen történt meg.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű rendelet már formálisan a magyar jogrendszer részévé tette ugyan az emberi jogokra vonatkozó szabályokat, de kapcsolódó jogszabályok útján ezek ténylegesen nem épültek be.

Az Egyezségokmány 9. Cikke a következőket mondta ki:

"1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

2. Minden letartóztatott személyt letartóztatásakor tájékoztatni kell letartóztatása okairól és a legrövidebb időn belül közölni kell vele az ellene emelt vádakat.

3. Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.

4. Az a személy, akit szabadságától őrizetbevétel vagy letartóztatás útján fosztottak meg, jogosult a bírósághoz fordulni avégett, hogy az késedelem nélkül döntsön a fogvatartás törvényességéről és rendelje el a szabadlábra helyezését, amennyiben a fogvatartás nem törvényes.

5. Annak a személynek, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kikényszeríthető joga van kártalanításra."

Az Egyezségokmány 14. Cikkének 6. bekezdése szerint pedig "Amikor valakit bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítélnek és ezt követően az elítélését hatályon kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új vagy újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves döntés született, azt a személyt, aki ilyen elítélés következtében büntetést állt ki, a törvénynek megfelelően kártalanítani kell, kivéve, ha bizonyítást nyer az, hogy a nem ismert ténynek kellő időben való fel nem tárása teljesen vagy részben neki róható fel."

Az idézett szabályoknak a magyar jogrendszerbe való részleges beillesztését jelzi, hogy az indítvány vizsgálata szempontjából két vonalon eltérést mutattak a magyar szabályok az Egyezségokmány szabályaitól:

- egyrészt az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének 1989-ben [akkor még az 55. § (2) bekezdéseként] meghatározott szövege csak az Egyezségokmány 9. Cikkének 5. bekezdését tükrözi, a téves bírói döntés miatt történő kártalanításról szóló 14. Cikk 6. bekezdése azonban nem fejeződik ki,

- másrészt a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 385. §-a (4) bekezdésének a hivatkozott 1989. évi alkotmánymódosítás időpontjában hatályos szövege szerint: "(4) A bíróság az ügyész nyilatkozatának beszerzése után megvizsgálja, hogy a kártalanítási igény előfeltételei fennállnak-e, majd az iratokat felterjeszti az igazságügy-miniszterhez, aki - ha az igényt alaposnak találja - a terheltet, illetőleg tartásra jogosult hozzátartozóját az állam terhére pénzbeli kártalanításban részesíti." Ez a szabály miniszteri mérlegeléstől tette függővé a kártalanítást.

Az eltérés megszüntetésére irányuló törekvést fejezte ki az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény. A törvény 37. §-a illesztette be az Alkotmány 55. §-ába (2) bekezdésként az őrizetbe vett személy lehető legrövidebb időn belül bíró elé állításáról vagy szabadon bocsátásáról, továbbá a szabadlábra helyezése vagy letartóztatása haladéktalan eldöntéséről szóló szabályt (és határozta meg az 55. § bekezdéseinek az azóta is hatályos számozását). A törvényjavaslatnak az erre a rendelkezésre vonatkozó miniszteri indokolása rámutat arra, hogy a személyes szabadság biztosítására szolgáló, minden jogállamban megtalálható garanciális szabályról van szó, de a megfogalmazásnál "tekintettel kellett lenni a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi teherbírását is figyelembevevő büntető eljárásjogi törvényre". Ez az alkotmánymódosításról szóló törvény nem egészítette ki az 55. § kártalanításra vonatkozó szabályát a téves bírói döntésekre való utalással.

Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény - az Egyezségokmányhoz hasonlóan - külön rendelkezik az 5. cikk 5. bekezdésében a jogsértő letartóztatás vagy őrizetbe vétel miatt történő kártalanításról és a hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkében a téves bírói ítélet következtében elszenvedett büntetés miatt fizetendő kártalanításról. Az Egyezmény kihirdetésével kapcsolatban az Alkotmány 55. §-ának szövege nem változott.

3. A Be. kártalanítási szabályait is vizsgálta a 66/1991. (XII. 22.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Be.-nek azt a szabályát, amely miniszteri mérlegelés alapján tette lehetővé a kártalanítást. A határozat indokolása rámutatott az Alkotmány 55. §-a és az Egyezségokmány szabályai között fennálló kapcsolatra. A kártalanításhoz való jogot erősítve utalt a polgári jogi kártérítési felelősség alkalmazásának lehetőségére és - az Alkotmány 70/K. §-ára utalva - a követelések bíróság előtt történő érvényesítésének lehetőségére (ABH 1991, 342, 346-347.).

A büntetőeljárásban felmerülő költségek megtérítésének kérdését vizsgálva az Alkotmánybíróság a 401/B/1992. AB határozatban szintén rámutatott, hogy a kártalanítás két különböző úton történhet meg: egyrészt a polgári jogi kártérítési felelősség, másrészt a Be. kártalanítási szabályai alapján (ABH 1994, 528, 530.).

4. Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének szövege az 1989. évi helyzetnek megfelelően az Egyezségokmányban foglaltak részleges tükrözéséig jutott el. Az 55. § későbbi módosítása, az Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyveinek a magyar jog részévé tétele, a jogállam elveinek megfelelően történt átalakulás, az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyi szabadság jogának sérelme miatt történő kártalanításra igénybe vehető kétféle út (polgári jogi kártérítés, Be. alapján megvalósuló kártalanítás) elismerése alapot nyújtanak az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének a megváltozott körülményekre tekintettel lévő értelmezésére.

Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésében meghatározott kártalanításhoz való jog átfogja az Egyezségokmányban (és az Egyezményben) megfogalmazott felelősségi alapon történő kártérítéshez való jogot, valamint a téves bírói ítélet miatt elszenvedett sérelmek miatt érvényesíthető kártalanításhoz való jogot is. Az Alkotmánynak ez a szabálya nem az egyes jogágak kártérítési felelősségi szabályait ismétli meg, hanem az alkotmányjog szintjén jelentkező; a személyi szabadság alapvető jogának sérelmére tekintettel fennálló, alkotmányi alapú kártalanítási jogot tartalmazza. Ennek az Alkotmányon alapuló jognak a megvalósítására szolgálnak az egyes jogágak szintjén (a polgári jogban, a büntetőeljárási jogban), e jogágak sajátos szabályozási rendszerének, elveinek megfelelően kialakított rendelkezések.

Akkor, amikor az egyes jogágak szintjén meghatározott szabályok a kártalanítás korlátozását mondják ki, e rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának alapja tehát az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének az előzőek szerint, az Egyezségokmánnyal és az Egyezménnyel összhangban értelmezett kártalanításhoz való jog.

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 548/B/1999.

Tartalomjegyzék