952/B/2007. AB határozat
az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény egésze, 12. §-a, 13. § (4) bekezdés b), c) és f) pontjai, 16. § (1) bekezdése, 17. §-a, 20. § (1) bekezdés h) pontja, 22. § második mondata, V., VI., XII. és XIII. fejezete, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben 13. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 13. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást az Alkotmány 63. § (1) bekezdésével összefüggésben megszünteti.
3. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 13. § (2)-(3) bekezdése, (4) bekezdés a) és e) pontja, illetve (5)-(6) bekezdése, valamint 20. § (1) bekezdés b), c) és d) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
Indokolás
I.
Három indítványozó közös indítványban kezdeményezte az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) egésze, illetve egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát. Az egész törvény alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmüket önállóan nem indokolták, valójában az Ütv.-nek az ügyvédi kamarára vonatkozó valamennyi rendelkezését találták alkotmánysértőnek. Az indítványozók szerint a kamara nem legitim, mivel a kamarai választásokon nagyon kevesen vesznek részt, a részvétel "messze alatta marad az Alkotmánybíróság által legitimnek tekintett határnak", azaz a kamara nem bírja a kamarai tagok többségének támogatottságát. Utaltak arra is, hogy az Alkotmány csak az egyesülési jogot tartalmazza, a köztestületeket viszont nem szabályozza. A kamarát kényszeregyesülésnek tekintették, mely ellentétes az Alkotmány 63. §-ában foglalt egyesülési szabadsággal és a 2. § (1) bekezdésben megfogalmazott jogállamisággal.
Az Ütv. egyes konkrét rendelkezései közül az indítványozók a 12-13. §-nak, a 16. § (1) bekezdésének, a 17. §-nak, a 20. § (1) bekezdés b)-d) és h) pontjának, valamint a 22. § második mondatának, továbbá az V., a VI., a XII. és a XIII. fejezetének megsemmisítését kérték.
Álláspontjuk szerint az Ütv. 12. §-ában az ügyvédi kamara feladatkörébe utalt tevékenységek közül az (1) bekezdésben és a (2) bekezdés a)-c) pontjaiban meghatározottak kizárólag az egyesülési szabadság alapján létrejött szervezetekben végezhetők, mivel ezek nem képeznek állami feladatot. Utalva a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 12. § (2) bekezdésére előadták, hogy ügyvédek esetében csak a nyilvántartásba vétel és az abból való törlés tartozik közigazgatási hatáskörbe, s csak ezek minősülnek közfeladatnak. Márpedig a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 65. §-a értelmében köztestület csak állami feladat végzésére hozható létre. Minden más feladatnak a kamara feladat- és hatáskörébe való utalása sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mely magával vonja nem csupán az Ütv. 12. §-ának, de a területi kamarákról szóló XII. fejezetének és a Magyar Ügyvédi Kamaráról szóló XIII. fejezetének az alkotmányellenességét is.
Az Ütv. 13. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy ügyvédi tevékenységet csak a kamara tagjaként lehet végezni. Mivel az alacsony támogatottság miatt a kamara nem legitim, az indítványozók szerint közfeladatokat sem láthat el. Ebből következően sérti az Alkotmány 63. §-át és 2. § (1) bekezdését, hogy törvény arra kötelezi az ügyvéde-ket, hogy alkotmányellenesen működő szervezet "kényszertagjai" legyenek.
Az Ütv. 13. § (4) bekezdése sorolja fel azokat az okokat, amelyek miatt valakit nem lehet felvenni a kamarába. A b) pont értelmében a közügyektől vagy a jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltott személy nem vehető fel a kamarába. Ez az indítványozók szerint ellentétes a jogállamiság elvével. A közügyektől eltiltást a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) részletesen szabályozza, azok között az ügyvédi tevékenység nem szerepel. A foglalkozásától eltiltott pedig az egyesülési jog alapján működő kamara tagja maradhatna, csak a bíróság ítélete szerint ügyvédi tevékenységet nem végezhetne. A c) pontban meghatározott ok az indítványozók szerint tulajdonképpen mellékbüntetésként funkcionál, ilyet azonban törvény nem szabhat ki, csak bíróság, ezért sérül az Alkotmány 2. § (1) bekezdése. Az f) pont szintén ellentétes a jogállamiság követelményével, mivel a kamara életmódot vagy magatartást nem jogosult vizsgálni.
Az Ütv.-nek az ügyvédi esküt szabályozó 16. § (1) bekezdése az indítványozók szerint sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és 63. §-át, mivel "a kamara alkotmányellenes mint kényszeregyesülés, másrészt az elnök támogatottsága hiánya (8-10%) miatt illegitim".
Az Ütv. 17. §-a szól az ügyvédi tevékenység szüneteléséről. Az indítványozók azért kérték e rendelkezés megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján, mert a tevékenység szüneteltetésének engedélyezése nem állami feladat, ezért azt a kamara nem végezheti.
Az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontja az ügyvédi kamarai tagság megszűnésének egyik eseteként szabályozza a kamarából történő kizárást. Az indítványozók érvelése értelmében a kizárás foglalkozástól eltiltást jelent, foglalkozástól azonban köztestület nem tilthat el, mert erre csak bíróságnak van hatásköre. A kizárás emellett nem állami feladat, így azt köztestület nem végezheti. Az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontja ezáltal sérti a jogállamiság elvét.
Az indítványozók az Ütv. 22. § második mondatát és V. fejezetét az Alkotmány 9. § (2) bekezdésébe ütközőnek találták. A kirendelés meglátásuk szerint sérti a vállalkozáshoz való jogot, mert az ügyvédet és az ügyfelét polgári jogi jogviszony köti össze, megbízási szerződést azonban kirendelő határozat nem hozhat létre.
Az Ütv. VI. fejezete rendelkezik a fegyelmi felelősségről. Az indítványozók azzal érveltek, hogy a fegyelmi és etikai ügyek - figyelemmel a Ket. 12. §-ára - nem közigazgatási ügyek, így azokat köztestület nem is végezheti. Ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmére tekintettel kérték az Ütv. VI. fejezetének megsemmisítését.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."
"9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."
"63. § (1) A Magyar Köztársaságban az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van a törvény által nem tiltott célra szervezeteket létrehozni, illetőleg azokhoz csatlakozni."
2. Az Ütv.-nek az indítványozók által támadott egyes rendelkezései:
"12. § (1) Az ügyvédi kamara az ügyvédek önkormányzati elven alapuló, szakmai és érdek-képviseleti feladatokat ellátó köztestülete.
(2) Az ügyvédi kamara az ügyvédek szakmai irányításával, érdekképviseletével kapcsolatos közfeladatokat látja el. Ennek során
a) gondoskodik az ügyvédek jogainak védelméről, elősegíti a kötelezettségeik teljesítését, szervezi a szakmai továbbképzésüket,
b) véleményt nyilvánít az ügyvédi tevékenységgel kapcsolatos kérdésekben,
c) dönt az ügyvédek kamarai tagságának keletkezéséről és megszűnéséről,
d) vezeti az alkalmazott ügyvédek, alkalmazott európai közösségi jogászok [89/M. § (1) bekezdés], az ügyvédjelöltek, az európai közösségi jogászok [89/A. § (1) bekezdés], a külföldi jogi tanácsadók és az ügyvédi irodák, az irodák [89/N. § (2) bekezdés] névjegyzékét,
e) önállóan vagy más szakmai kamarával együtt országos levéltárat (a továbbiakban: ügyvédi levéltár) működtet és tart fenn.
(3) Az ügyvédi kamara területi kamaraként (a továbbiakban: kamara) és országos kamaraként (Magyar Ügyvédi Kamara) működik."
"Felvétel a kamarába
13. § (1) Ügyvédi tevékenységet az végezhet, aki a kamara tagja, és az ügyvédi esküt letette.
(2) A kamara a tagjai közé felvett ügyvédet nyilvántartásba veszi, és arcképes igazolvánnyal látja el.
(3) A kamarába - kérelmére - ügyvédként fel kell venni azt, aki megfelel a következő feltételeknek:
a) magyar állampolgár,
b)
c) büntetlen előéletű,
d) jogi egyetemi végzettséggel rendelkezik,
e) magyar jogi szakvizsgát tett,
f) a Magyar Ügyvédek Biztosító és Segélyező Egyesületének tagja, vagy a kamara által elfogadott más felelősségbiztosítása van,
g) az ügyvédi tevékenység folyamatos gyakorlására alkalmas irodahelyiséggel rendelkezik a kamara működési területén,
h) nem esik a (4) bekezdésben felsorolt kizáró okok alá.
(4) Nem vehető fel a kamarába az,
a) akivel szemben a 6. §-ban foglalt összeférhetetlenségi ok áll fenn, és azt nem szünteti meg,
b) aki a közügyektől vagy a jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltás mellékbüntetés hatálya alatt áll,
c) akit a bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, a büntetés kitöltésétől, illetőleg a végrehajthatóság megszűnésétől számított 10 évig, akinek a szabadságvesztés büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztették, a próbaidő leteltétől számított 3 évig,
d) akit az ügyvédi kamarából kizártak, a kizáró határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig,
e) aki cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság hatálya alatt áll, vagy gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen (Ptk. 17. §),
f) aki az életmódja vagy magatartása miatt az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges közbizalomra érdemtelen.
(5) A (3) bekezdés f) pontjában foglalt feltétel az irodai tagként felvételét kérő esetén a 68. § (2) bekezdésének c) pontja szerinti felelősségbiztosítással teljesül.
(6) A kamarába fel kell venni azt az európai közösségi jogászt is, aki megfelel a 89/F. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek."
"16. § (1) Az ügyvéd a kamarai felvételét követő egy hónapon belül a kamara elnöke előtt esküt tesz."
"Az ügyvédi tevékenység szüneteltetése
17. § (1) Az ügyvéd a tevékenységét - a kamara engedélyével - szüneteltetheti. A szünetelés legrövidebb időtartama 3 hónap. A szüneteltetés engedélyezését a kamara abban az esetben tagadhatja meg, ha az ügyvéd nem gondoskodott megfelelően megbízásainak átadásáról vagy megszüntetéséről, valamint - ha a szüneteltetést bejelentő ügyvéd alkalmazott ügyvédet, ügyvédjelöltet foglalkoztat - az alkalmazott ügyvéd, illetve ügyvédjelölt munkaviszonyának a Munka Törvénykönyve szerinti rendezéséről.
(2) A kamara a szüneteltetés iránti kérelemről határozatot hoz. A kérelem elbírálására a 15. §-t kell alkalmazni."
"20. § (1) Az ügyvéd kamarai tagsága megszűnik, ha
a) a kamarai tagságáról lemondott,
b) a 13. § (3) bekezdésében felsorolt feltételeknek nem felel meg,
c) a kamarai tagdíjfizetési kötelezettségét felszólítás ellenére nem teljesítette,
d) a 6. §-ban foglalt összeférhetetlenséget felszólítás ellenére nem szüntette meg,
e) cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság hatálya alá került, vagy gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen (Ptk. 17. §),
f) az esküt határidőben nem tette le,
g) az ügyvédi tevékenység szüneteltetésének lejártát követően a tevékenységét nem folytatja,
h) a kamarából kizárták,
i) meghalt."
"22. § Az ügyvéd általában a megbízó megbízása alapján jár el.
Az ügyvéd a hatóság kirendelése alapján is eljárhat."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság már egy korai határozatában foglalkozott a kötelező kamarai tagság, valamint az ügyvédi kamara és az Alkotmány 63. § (1) bekezdésében megfogalmazott egyesülési szabadság viszonyával. Ennek keretében megállapította: "Az egyesülési szabadság joga mindenkit megillető szabadságjog. Ez a jog elsősorban a cél megválasztásának szabadságát jelenti, jelenti továbbá a célra rendelt szervezet alapításának szabadságát, az ehhez való csatlakozás önkéntességét, valamint az önkéntes kilépés lehetőségét.
A kötelező ügyvédi kamarai tagság azonban nem sérti az egyesülési szabadságot. Az ügyvédi kamara ugyanis nem az egyesülési szabadság alapján létrehozott szervezet: az ügyvédi kamarát nem magánszemélyek alapították, céljait és tevékenysége feladatait sem magánszemélyek határozták meg. Az ügyvédi kamarát törvény létesítette, feladatait és működési rendjét, tevékenységét törvény szabályozza. Az ügyvédi kamara tehát nem az egyesülési szabadság jogán alapított személyegyesülés, egyesület, személyközösség, személyi társulás vagy társadalmi szervezet, hanem köztestület, amelynek létrehozását törvény rendelte el.
(...)
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény közjogi közfeladat ellátására, közérdekű tevékenység folytatására alkotmányosan indokolt módon hozhat létre köztestületet, szakmai kamarát és írhatja elő a kötelező köztestületi tagságot. A köztestületként létrehozott szervezet nem az egyesülési szabadság alapján alapított szervezet, a kötelező szakmai kamarai tagság pedig nem sérti az egyesülési szabadságról folyó önkéntes csatlakozás jogát." [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 128-129.]
Az Alkotmánybíróság tehát már az Ütv.-t megelőzően az ügyvédek jogállását szabályozó jogszabály, az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet vonatkozó rendelkezéseinek vizsgálata körében állást foglalt az indítványozók által jelen ügyben felvetett kérdésben. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az indítványozók által is hivatkozott 942/B/2001. AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) az Alkotmánybíróság utalt a Ptk. 65. § (6) bekezdésében foglalt szabályra (ABH 2004, 1561, 1575.), mely szerint a köztestületre - ha törvény eltérően nem rendelkezik - az egyesületre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ez a technikai rendelkezés ugyanis nem minősíti a köztestületeket egyesületté, s nem változtat azon a tényen, hogy köztestület nem az egyesülési jog alapján, hanem törvényi előírás folytán jön létre. A fentiekre tekintettel az Ütv. egészének alkotmányellenessége az Alkotmány 63. § (1) bekezdésével összefüggésben nem állapítható meg. Emiatt alaptalanok azok az indítványrészek is, melyek az Ütv. egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességét kizárólag arra alapították, hogy a kamara mint kényszeregyesülés sérti az egyesülési jogot. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ütv. egésze és 16. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmány 63. § (1) bekezdése vonatkozásában elutasította.
Mivel az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatával a kötelező ügyvédi kamarai tagságról szóló rendelkezést az Alkotmány 63. § (1) bekezdésével összefüggésben már elbírálta (ABH 1994, 127.), a kérdés ítélt dolognak minősül (lásd még: Abh., ABH 2004, 1561, 1576-1577.). Emiatt az Alkotmánybíróság az Ütv. 13. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló, az Alkotmány 63. § (1) bekezdésére alapított indítvány tárgyában az eljárást az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3., a továbbiakban: Ügyrend) 31. § c) pontja alapján megszüntette.
2. Az indítványozók a demokratikus legitimáció hiánya miatt is alkotmányellenesnek vélték a kamarára vonatkozó szabályokat. Ebben a körben kifejezetten hivatkoztak az Ütv. 105. § (3) bekezdésének alkotmányellenességére, mely szerint a közgyűlés határozatképtelensége esetén a legalább 8 nappal későbbre, azonos napirenddel összehívott közgyűlés - a megjelentek számára tekintet nélkül -határozatképes. Az Alkotmánybíróság e rendelkezést az Abh.-ban már vizsgálta az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben. Ennek során megállapította: "A megismételt kamarai közgyűlés, illetőleg teljes ülés határozatképességére vonatkozó szabályok [Ütv. 105. § (3) bekezdése, 111. § (5) bekezdése] az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvét nem sértik. Érvényes határozat meghozatalához ugyanis ebben az esetben is egyszerű, vagy minősített többség szükséges [Ütv. 105. § (4) bekezdése, 111. § (6) bekezdése], amely megfelel a jogállamiság elvéből következő demokratikusan meghozott döntés kívánalmainak, hogy a szavazások eredményeként többségi akarat jöjjön létre. Minthogy a kamarára, mint köztestületre a Ptk. 65. § (6) bekezdéséből következően az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (a továbbiakban: Etv.) szabályai megfelelően alkalmazandók, a kamara tagjaira irányadó az Etv. 9. §-a is, amely a tagok jogait és kötelességeit rögzíti. E rendelkezés szerint a tag részt vehet a társadalmi szervezet tevékenységében, választhat és választható, és köteles eleget tenni az alapszabályban meghatározott kötelességeinek.
Ha tehát a kamarai tag a kamarai életben aktívan nem kíván részt venni, - az a fentiek szerint nem kötelessége -nem kivételes fontosságú ügyben nincs indok részvételi küszöböt előírni, amely egyébként a kamara működőképességét veszélyeztetné." (ABH 2004, 1561, 1575.)
Az ügyvédi kamara tisztségviselőinek, szerveinek támogatottsága nem esik egy tekintet alá az indítványozók által hivatkozott 16/1998. (V. 8.) AB határozatban (ABH
1998, 140.) vizsgált társadalombiztosítási önkormányzatok támogatottságával. E határozatában az Alkotmánybíróság a következőkre mutatott rá: "Választások általi legitimáció esetén mellőzhetetlen feltétel, hogy az önkormányzat valamennyi választójoggal rendelkező alanya jogosult legyen részt venni a választásokon. Emellett a választásnak a konkrét önkormányzati szerv tagjainak konkrét alkalommal történő meghatározására kell irányulnia. Ellenkező esetben nem lehet a közhatalmi feladat ellátására adott felhatalmazásról beszélni." (ABH 1998, 140, 148.) Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság részben azért ítélte alkotmányellenesnek a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozásának módját, mert a képviselők delegálására jogosult szervezetek csupán a felét vagy annál lényegesen nem többet tudhattak tagjaik között azokból, akik egyébként a választási rendszerben választójogosultak lettek volna. Az ügyvédi kamarai tisztségviselők megválasztása esetén egészen más a helyzet, hisz a kamarának valamennyi ügyvéd a tagja, s valamennyi ügyvéd szavazati joggal rendelkezik. Az ügyvédi kamara esetén minden ügyvédnek megvan a joga és lehetősége arra, hogy a közgyűlésen részt vegyen és szavazatával az eredményt befolyásolja. Az, hogy e jogával nem él, nem azonosítható azzal a helyzettel, mint mikor az érintetteknek nincs választójoguk.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság alaptalannak talált minden olyan indítványrészt, mely szerint az Ütv. egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányellenessége a legitimáció hiányán alapul. Ezért az Ütv. egésze, 13. § (1) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmány 2. § (1) bekezdése vonatkozásában elutasította.
3. Az Ütv. 12. §-a sorolja fel azokat a közfeladatokat, amelyek az ügyvédi kamara hatáskörébe tartoznak. Az indítványozók a Ket. 12. § (2) bekezdésére való hivatkozással úgy vélték, hogy csak a 12. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt tevékenység tekinthető közfeladatnak, a többi nem. A Ket. érintett rendelkezése értelmében "[k]özigazgatási hatósági ügy (a továbbiakban: hatósági ügy):
a) minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez,
b) a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásból való törlés - a fegyelmi és etikai ügyek kivételével - ha törvény valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz köti."
A Ket. tehát csak azt definiálja, mi minősül közigazgatási hatósági ügynek, s nem azt határozza meg, mi a közfeladat. E két fogalom nem azonos egymással, a közfeladatok köre jóval bővebb a hatósági ügyeknél.
Az Alkotmánybíróság a gazdasági kamarák mint köztestületek kapcsán az alábbi megállapításokat tette a közfeladatokkal összefüggésben: "A közfeladat fogalmát jogszabály nem határozza meg. A Ptk.-nak a köztestületeket a magyar jogba ismét bevezető rendelkezéseihez készült indokolás szerint közfeladat általában olyan feladat, amelyet egyébként az államnak vagy a helyi önkormányzatnak kellene megvalósítania. Ebben a körben a közfeladat kétségkívül közigazgatási feladat, amelyhez a köztestületnek megfelelő hatáskörökkel is rendelkeznie kell; a köztestület az állam és a helyi önkormányzatok mellett egy harmadik, önálló válfajt, a testületi önkormányzatot valósítja meg. A közfeladat azonban nem korlátozható az igazgatási feladat (kötelező) ellátására. Az állam által igényelt tanácsadó közreműködés is lehet közfeladat; ennek ellátása szükségessé teszi a megfelelő szervezeti kialakítást, és rendszerint maga után vonja hatáskörök átadását is. (...) Éppen az adott gazdasági terület összérdekének hiteles meghatározása iránti állami igény emelheti a kamarák feladatát közfeladattá, és jelentheti a többletet az önkéntes alapon szerveződő egyesületekkel és érdekképviseletekkel szemben." [38/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 249, 253-254.]
Fenti megállapításait az Alkotmánybíróság az orvosi kamarára (azaz szakmai kamarára) vonatkozó szabályozás vizsgálata során, a 39/1997. (VII. 1.) AB határozatában megismételte, illetve az alábbiakkal kiegészítette: "Közfeladatot láthat el az olyan testületi önkormányzat is, amely az adott hivatás minden gyakorlója számára a foglalkozás szabályait érintő normaalkotást végez, s ezeket szankcionálja. E két utóbbi feladat megvalósítása során is részben közhatalmi jogosítványokkal él a köztestület; a határok az átruházott közigazgatási és egyéb - például belső igazgatási - feladatok között nem élesek. A közfeladat fogalma tehát szélesebb a hatósági jogkör gyakorlásánál, amely viszont esetenként, és a szükséghez képest a közfeladat ellátásának egyik nélkülözhetetlen eszköze lehet. A köztestületi minőség elismeréséhez az Alkotmánybíróság elegendőnek tekinti, ha a legfontosabb feladok tekintetében a közfeladati jelleg fennáll." (ABH 1997, 263, 268.)
Az Alkotmánybíróság fenti határozatában az orvosi kamarára vonatkozó akkori szabályok tekintetében kimondta, hogy közigazgatási jellege miatt közfeladatot lát el a Magyar Orvosi Kamara (a továbbiakban: MOK) a kamarai tagok felvétele, valamint a tagjaival szemben gyakorolható fegyelmi jogkör kapcsán. Ugyancsak közhatalmi jellegű a MOK egyetértési joga a miniszter döntéséhez külföldi állampolgárságú orvosoknak az Orvosok Országos Nyilvántartásába való felvételre irányuló kérelme tárgyában, valamint orvosi tevékenység engedélyezésekor meghatározott időre a külföldi diploma honosítása nélkül. A MOK jogosítványt kapott az etikai statútum megalkotására és etikai eljárás lefolytatására is. Az Alkotmánybíróság azt is leszögezte, hogy az érdekképviseleti és az önkormányzati jogosítványok nehezen választhatók el egymástól. Kimondta: "A közfeladatok és járulékos más jogosítványok kifejezik azokat a sajátosságokat is, amelyek a szakmai kamarákat megkülönböztetik más köztestületektől, beleértve a gazdasági kamarákat is. A szakmai kamarák a hagyományos szabad foglalkozások önkormányzatai. Ezeket a hivatásokat a magas szintű, speciális képesítés, a szolgáltatások személyes teljesítése és az azokat igénybe vevő féllel szembeni bizalmi viszony, a részletesen kidolgozott és a testületi önkormányzat által kikényszerített etikai szabályok jellemzik. Ennek felel meg, hogy a szakmai kamaráknak csak természetes személyek lehetnek tagjai; hogy az adott szakma pontosan körülhatárolt, igen részletesen szabályozott, s azt viszonylag kevesen gyakorolják. Mindebből következően a szakmai kamaráknál az önkormányzati szabályozás messzebb mehet, mint más köztestületeknél: úgy is, hogy részletesebb, s úgy is, hogy alapjogokat - különösen a foglalkozás megválasztásához és gyakorlásához való jogot - érinthet." (ABH 1997, 263, 269.)
Fenti megállapításait az Alkotmánybíróság a vadászkamaráról szóló rendelkezések alkotmányossági vizsgálata körében összefoglalta és megerősítette [41/2002. (X. 11.) AB határozat, ABH 2002, 295, 298-301.].
Az Alkotmánybíróság ismertetett gyakorlata alapján áttekintette az indítványozók által támadott rendelkezéseket. Ennek keretében rámutat arra, hogy az Ütv. 12/A. §-a kifejezetten rendelkezik arról, mely ügyekben kell alkalmazni a Ket. szabályait. Eszerint a Ket. az irányadó a következő ügyekben:
a) felvétel a kamarába és a kamarai tagság megszüntetése, kivéve, ha a kamarai tagság kizárás vagy az ügyvéd halála miatt szűnik meg,
b) felvétel az ügyvédi irodák, az alkalmazott ügyvédek, az európai közösségi jogászok, az alkalmazott európai közösségi jogászok, a külföldi jogi tanácsadók és az ügyvédjelöltek névjegyzékébe, valamint törlés ezen névjegyzékekből,
c) az ügyvédi tevékenység szüneteltetésének engedélyezése,
d) felvétel az elektronikus cégeljárásban való részvételre jogosult ügyvédekről vezetett nyilvántartásba, valamint törlés e nyilvántartásból.
Az indítványozók által megjelöltnél tehát maga az Ütv. tekinti szélesebbnek a hatósági ügyek körét. Nem csupán a kamarai nyilvántartás tartozik ide, hanem a 12. § (2) bekezdés c) pontjában foglalt döntés a kamarai tagság keletkezéséről és megszűnéséről, illetve az ügyvédi tevékenység szüneteltetésének engedélyezése is az Ütv. 17. §-ában. Az Alkotmánybíróság korábbi döntései alapján közfeladatnak minősül az ügyvédek tevékenységével összefüggő kérdésekben való véleménynyilvánítás [Ütv. 12. § (2) bekezdés b) pont]. A 12. § (2) bekezdés a) pontjában szereplő, az ügyvédek jogainak védelmével, szakmai továbbképzésével kapcsolatos feladatok pedig a kamara mint köztestület önkormányzatiságából folynak. Nem helytálló tehát az indítványozók kiindulópontja a tekintetben, hogy a felsoroltak nem lennének közfeladatok, s ezért e feladatok köztestület hatáskörébe sem utalhatók. Téves az az indítványozói érvelés is, hogy az Ütv.-ben foglalt szabályozás ellentétben állna a Ptk. rendelkezéseivel, hisz a támadott rendelkezések közfeladatok ellátására jogosítják fel az ügyvédi kamarát.
Az Ütv. 12. §-a és 17. §-a, valamint XII. és XIII. fejezete az indítványozók által megjelölt ok alapján az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiságot nem sérti, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a vonatkozásban elutasította.
4. Az indítványozók az Ütv. 13. § (4) bekezdésében szabályozott, a kamarai felvételt kizáró egyes okok alkotmányellenességét állították az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján.
A támadott rendelkezéseket az Alkotmánybíróság az Abh.-ban már vizsgálta, de nem a jogállamisággal, hanem a munkához való joggal összefüggésben. Ennek során rámutatott arra, hogy az ügyvédi hivatás sajátosságai folytán szükséges és arányos szigorúbb elvárásokat támasztani az ügyvédekkel szemben. (ABH 2004, 1561, 1569.) Ennek alapja az ügyvédi hivatás közjogias jellege, szabályozottsága és függetlensége, melyet az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatában a következőképpen fogalmazott meg: "(.) az ügyvédi foglalkozás elsősorban az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenység. Az igazságszolgáltatásban védőként vagy jogi képviselőként való közreműködése alkotmányos követelmény és az eljárási törvények kötelező előírása. (.) A foglalkozás sajátossága tehát az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás rendszeréből folyik azon túl, hogy az igazságszolgáltatáshoz és jogalkalmazáshoz kapcsolódik. Az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák. (.)
Az ügyvédi hivatás megkülönböztető jegye, hogy szellemi szabadfoglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól. Garanciális okok és az alkotmányos jogbiztonság szükségessé teszik és indokolják, hogy a magántevékenységként folytatott jogvédő, jogképviselő feladatok ellátása a szervezett közhatalommal szemben a magántevékenységnek intézményes tekintélyt, intézményes jogvédelmet, intézményes ellensúlyt biztosítson. Az ügyvédi kamara köztestületként a jogkereső közönség számára intézményesen garantálja tagjainak szakmai hozzáértését, a jogvédelem és jogi képviselet lege artis ellátását, intézményesen garantálja továbbá a magántevékenységként végzett feladatok teljesítésében való függetlenséget. Az ügyvédi függetlenségnek tehát az ügyvédi kamara mint köztestületi szerv ad garanciát és nyomatékot." (ABH 1994, 127, 131.)
A fentiekből megállapítható, hogy az ügyvéddé, s így a kamarai taggá válást korlátozó bizonyos szabályok léte alkotmányosan indokolt, sőt, szükségszerű. E korlátozások az ügyvédi hivatás sajátosságaiból fakadnak, különösképpen pedig abból, hogy az ügyvédek az igazságszolgáltatás -hoz kapcsolódó tevékenységet folytatnak. Emiatt szükséges az ügyvédi kar tekintélyének megóvása, az ügyfelek bizalmának fenntartása. A 13. § (4) bekezdésében felsoroltak az ügyvédi foglalkozás gyakorlásának olyan korlátjai, melyek célja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság garantálása.
Az indítványozók az Ütv. 13. § (4) bekezdés b) pontjában foglalt kizáró okot azért találták a jogállamiságot sértőnek, mert az nem felel meg a Btk. közügyektől eltiltásra, illetve foglalkozástól eltiltásra vonatkozó szabályainak. Az indítványozók az alkotmányellenességet lényegében a Btk.-val ellentétes szabályozás miatt állították. Az Alkotmánybíróság a 35/1995. (VI. 2.) AB határozatában a felsőoktatási törvény azon rendelkezése alkotmányellenességét vizsgálta, amely szerint nem illette meg a felsőfokú tanulmányok folytatásának joga azt, akit a közügyektől jogerősen eltiltottak. Az indítványozó abban az ügyben is hivatkozott a felsőoktatási törvény támadott szabálya és a Btk. 54. §-a közötti ellentétre. Az Alkotmánybíróság azonban kifejtette, hogy a felsőoktatási törvény támadott rendelkezése nem változtatta meg és nem egészítette ki a Btk. 54. § (1) és (2) bekezdésében megállapított büntetőjogi következményeket, hanem a közügyektől eltiltás büntetésének hatálya alatt álló magyar állampolgárnak nem tette lehetővé, hogy a felsőoktatási törvény keretei között, az általa választott felsőoktatási intézményben és szakon felsőfokú tanulmányokat folytasson. (ABH 1995, 163, 165.) E megállapítás megfelelően irányadó a jelen ügyben is. Valamely bűncselekmény elkövetésének, s emiatt az elkövető elítélésének nem csupán a Btk.-ban megfogalmazott jogkövetkezményei lehetnek. Az elítéléshez, a büntetett előélethez egyéb jogterületeken érvényes jogszabályok is fűznek jogkövetkezményeket, melyek a munkához, a foglalkozáshoz való jog korlátozását jelenthetik. Ilyennek minősül az a szabály is, mely kizárja az ügyvédi kamarába történő felvétel lehetőségéből a közügyektől eltiltott személyeket. Emiatt a Btk.-val való ellentét nem állapítható meg, így az indítvány alaptalan.
A jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltás tekintetében a mellékbüntetés jogkövetkezményeit fogalmazza meg az Ütv. 13. § (4) bekezdésének b) pontja. Miként arra az Alkotmánybíróság jelen határozatában már rámutatott, téves az indítványozók azon hivatkozása, hogy a kamara a tagfelvétel során nem lát el közfeladatot. Ezért az Alkotmányból kényszerítően nem következik az indítványozók által felvázolt megoldás, mely szerint az ügyvéd a kamarának mint egyesületnek tagja maradhatna, illetve fel lehetne venni a kamarába, csak ügyvédi tevékenységet nem folytathatna.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.] Az Ütv. 13. § (4) bekezdés b) pontjában foglalt szabályozás e követelménynek megfelel. Kifejezésre juttatja, hogy nem válhat a kamara tagjává, és ezáltal, nem végezhet ügyvédi tevékenységet olyan személy, aki az ügyvédi hivatással össze nem férő cselekményt követett el, s emiatt az említett mellékbüntetéseket szabták ki vele szemben.
Az Ütv. 13. § (4) bekezdés c) pontja értelmében nem vehető fel a kamarába az, akit a bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, a büntetés kitöltésétől, illetőleg a végrehajthatóság megszűnésétől számított 10 évig, akinek a szabadságvesztés büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztették, a próbaidő leteltétől számított 3 évig. Az Alkotmánybíróság az Abh.-n kívül e rendelkezést a 763/B/1998. AB határozatban is vizsgálta (ABH 2005, 814.), de ott az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése vonatkozásában. Jelen ügyben az indítványozók arra hivatkoztak, hogy a támadott szabály valójában mellékbüntetést tartalmaz, s azért sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mert ilyet törvény nem szabhat ki, csak bíróság. Ez az indítványozói érvelés azonban téves, hisz jelen esetben is a büntetett előélethez a büntető törvényen kívüli jogszabály által fűzött jogkövetkezményről van szó. Ez nem minősül mellékbüntetésnek, hanem a bíróság általi elítélés automatikus következménye, amelyet a jogalkotó azért állított fel az ügyvédi hivatás gyakorlóival szemben, hogy annak az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó jellegéből fakadó sajátosságát érvényre tudja juttatni. Az Ütv. 13. § (4) bekezdés c) pontja így a jogállamisággal nem ellentétes.
Szintén nem állapítható meg a jogállamiság sérelme az Ütv. 13. § (4) bekezdés f) pontja vonatkozásában. E pont értelmében nem vehető fel a kamarába az, aki életmódja vagy magatartása miatt az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges közbizalomra érdemtelen. Az indítványozók szerint életmódot vagy magatartást a kamara nem jogosult vizsgálni, mert azzal személyhez fűződő jogot sért. Az Alkotmánybíróság e szabályt is vizsgálta már az Abh.-n kívül egy korábbi határozatában (458/D/2004. AB határozat, ABH 2005, 1246.), de az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével összefüggésben, így ítélt dolog nem állapítható meg. A jelen indítvány kapcsán már az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott szabály célja az ügyvédi kar tekintélyének megóvása, s az ügyfelek védelme. Ezért biztosítja a törvény a kamara számára, hogy a felvételt a jelentkező életmódjára vagy magatartására figyelemmel megtagadja. Az indítványozó által előadott indokolás azonban nem hozható érdemi alkotmányossági összefüggésbe a jogállamiság követelményével. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi [54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 266, 267.; 36/2007. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2007. 432, 452.].
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ütv. 13. § (4) bekezdés b), c) és f) pontjai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
5. Az indítványozók az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontját ellentétesnek vélték az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével. Arra hivatkoztak, hogy e szabály rendelkezik a kizárásról, mely egyben foglalkozástól eltiltást jelent. Erre azonban szerintük köztestület nem jogosult, csak bíróság, mert nem állami feladatról van szó. Az Ütv. 13. § (4) bekezdés d) pontját szintén az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján kifogásolták.
Az Ütv. 20. § (1) bekezdése sorolja fel azokat az eseteket, amikor a kamarai tagság megszűnik. Ezek egyike a kizárás, melyről az Ütv. a 38. §-ában fegyelmi büntetésként rendelkezik. A 65. § (1) bekezdése pedig megadja a kizárás tartalmát, azaz a kizárt ügyvéd a határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig kamarai tisztségre nem választható, a meglévő kamarai tisztsége megszűnik. Ehhez kapcsolódik az Ütv. 13. § (4) bekezdésében foglalt szabály, melynek értelmében nem vehető fel a kamarába az, akit az ügyvédi kamarából kizártak, a kizáró határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig.
Az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontját az Alkotmánybíróság az Abh.-ban az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében foglalt alapjoggal összefüggésben vizsgálta, s az indítványt elutasította. A kérdésben - mivel jelen ügyben az indítványozók a jogállamiság sérelmére hivatkoztak - ítélt dolog esete nem forog fenn, ezért az Alkotmánybíróságnak az indítványt érdemben kellett vizsgálnia.
Az Alkotmánybíróság az 1926/B/1991. AB határozatában az ügyvéd fegyelmi felelősségével kapcsolatos szabályokat vizsgálta, s megállapította, hogy az alapvető rendelkezéseket törvény állapítja meg, mely megfelel az alkotmányossági követelményeknek. Az ügyvédség szervezeteinek önkormányzati jellegével az áll összhangban, hogy az ügyvédekkel szembeni fegyelmi eljárás részletes szabályait az ügyvédség országos szervezete állapítsa meg. (ABH 1992, 534, 535.) A 22/1994. (IV. 16.) AB határozatban az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy az ügyvédi tevékenység közjogban nevesített feladatainak szakszerű ellátását az ügyvédi kamara tagjai tekintetében közhitelesen garantálja a jogkereső közönségnek, egyúttal intézményesen biztosítja a magántevékenység független folytatását. Ezek érdekében ellenőrzi fegyelmi jogkörében a hivatásgyakorlás szabályainak betartását. (ABH 1994, 127, 131.) A kamara a fegyelmi felelősség törvényben meg nem határozott szabályainak megalkotásával, valamint azok érvényre juttatásával, s ez utóbbi keretében a fegyelmi eljárás lefolytatásával és a törvényben meghatározott fegyelmi büntetések alkalmazásával közfeladatot lát el, mely egyúttal az ügyvédi kamara önkormányzati jellegéből is fakad. Ezzel áll összhangban az a szabály, mely szerint a kizárt tag a törvényben meghatározott ideig nem vehető fel a kamarába, így ügyvédi hivatását nem folytathatja.
A kizárás fegyelmi büntetés valóban azzal a következménnyel jár, hogy a kizárt személy ügyvédi tevékenységet meghatározott ideig nem végezhet. Az elsőfokú fegyelmi tanács döntésével szemben azonban az ügyvéd fellebbezéssel élhet, a másodfokú kamarai döntést pedig az Ütv. 60. § (5) bekezdése alapján bíróság előtt megtámadhatja. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogállamiság követelményével nem ellentétes az a megoldás, mely a fegyelmi büntetés alkalmazását szakmai kamara hatáskörébe utalja, de emellett a bírósághoz fordulás jogát a törvény megfelelően biztosítja. Az Alkotmánybíróság ezért az Ütv. 20. § (1) bekezdés h) pontja és 13. § (4) bekezdés d) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
6. Az indokolás III/5. pontjában kifejtett megállapítások megfelelően irányadók az Ütv.-nek a fegyelmi felelősségről szóló VI. fejezetét érintő indítványrész vonatkozásában is.
Jelen ügyben az indítványozók azért állították az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét, mert a fegyelmi és etikai ügyek nem közigazgatási ügyek, ezért azokat köztestület nem végezheti. Mivel az ügyvéd nem alkalmazottja a kamarának, a fegyelmi eljárás nem jogállami megoldás.
Az Alkotmánybíróság fent már megállapította, hogy a közigazgatási ügyek és a közfeladatok köre nem azonos, s így ebben a tekintetben az indítványozók érvelése hibás. A kamara önkormányzatiságából fakadó fegyelmi hatásköre ellátásával épp a jogbiztonság érvényre juttatásában vesz részt. A fegyelmi/etikai felelősség jogintézménye emellett nem csupán a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszonyra vonatkoztatható, miként ezt az indítványozók állítják (lásd például az orvosi, igazságügyi szakértői, szabadalmi ügyvivői, építész, mérnöki kamara fegyelmi/etikai jogkörét), a jogállamiság elvéből ilyen követelmény nem is vezethető le.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ütv. VI. fejezete alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
7. Az indítványozók szerint az Ütv. 22. § második mondatában foglalt, a kirendelésről szóló szabály, illetve az Ütv. V. fejezete sérti a vállalkozáshoz való jogot. Az ügyvédet és az ügyfelét ugyanis megbízás, azaz polgári jogviszony köti össze egymással, a kirendelés nem hozhat létre polgári jogi jogviszonyt, mert sérti a megbízó és a megbízott szerződési akaratát.
Az ügyvéd kirendelésére vonatkozó szabályokat az Alkotmánybíróság szintén több alkalommal vizsgálta. Az Abh.-ban rámutatott arra, hogy az Ütv. 31. § (1) bekezdése és a 70/B. § (2) bekezdése között nincs alkotmányos összefüggés (ABH 2004, 1561, 1571.). A 763/B/2001. AB határozatban elutasította az Ütv. 31. § (2) és (4) bekezdésének megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésével összefüggésben. Ennek során - korábbi gyakorlatát megerősítve - kifejtette: "Az ügyvédi hivatás tehát különleges foglalkozás: garanciális okokból magántevékenységként folytatják, ám mivel elválaszthatatlanul kapcsolódik az igazságszolgáltatáshoz, a jogalkalmazáshoz, tartalma és feltételei törvény által részletesen meghatározottak. Szellemi szabadfoglalkozásúként az ügyvéd általában szabadon döntheti el, elvállalja-e a megbízást, kívánja-e képviselni a felet. Közreműködésére azonban azokban az esetekben is szükség van, amikor a fél nem tud (esetleg bizonyos esetekben büntetőeljárásban: nem akar) megbízás (meghatalmazás) útján gondoskodni, de a jogi képviselet az eljárás jellegére, tárgyára vagy egyéb körülményekre tekintettel nélkülözhetetlen. Az állam - az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdéséből fakadó, a jogegyenlőség megvalósítására vonatkozó kötelezettségének is eleget téve - az ügyvédi közreműködést, s ezzel a fent említett alkotmányos jogok érvényesülését a kirendelés révén biztosítja. Az ügyvédi hivatásnak - az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó jellege révén - részét képezi az, hogy az ügyvéd jogszabályban meghatározott esetekben kirendelés alapján, kötelező jelleggel eljárjon. Egyúttal az Ütv. rögzíti azokat az eseteket, amikor az ügyvéd felmentését kérheti (Ütv. 34. §). Ezen okok fennállása esetén a kirendelő hatóság köteles felmenteni az ügyvédet, mérlegelésre nincs lehetősége. Kirendelés esetén az ügyvédek munkájukért a külön jogszabályokban meghatározott díjazásban részesülnek, illetve jogosultak költségeik megtérítésére. Nem ellentételezés nélkül kötelezi tehát a jogszabály az ügyvédeket a közreműködésre." (ABH 2008, 1829, 1832-1833.)
A fenti megállapítások jelen ügyben megfelelően irányadók. Az Alkotmánybíróság a vállalkozáshoz való jogot ugyanis a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [Alkotmány 70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusának, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazásának tekinti [54/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 340, 341.]. A kirendeléssel összefüggő szabályok a fenti indokok alapján nem ellentétesek a vállalkozáshoz való joggal, ezért az Alkotmánybíróság az Ütv. 22. § második mondata és V. fejezete megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
8. Az indítványozók kérték az Ütv. 13. § (2)-(3) bekezdése, (4) bekezdés a) és e) pontja, illetve (5)-(6) bekezdése, valamint 20. § (1) bekezdés b), c) és d) pontja alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is. A felsorolt rendelkezésekkel összefüggésben azonban indítványuk indokolást nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 22. § (2) bekezdése értelmében az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Ez azt jelenti, hogy az indítványozónak elő kell adnia, hogy a kifogásolt jogszabályhelyek meglátása szerint mennyiben és miért sértik a megjelölt alkotmányos rendelkezéseket (472/B/2000. AB végzés, ABH 2001,
1655.; 494/B/2002. AB végzés, ABH 2002, 1783-1784.). Mivel a fent megjelölt jogszabályhelyek vonatkozásában az indítvány érdemi elbírálásra alkalmatlan, azt az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. § d) pontja alapján visszautasította.
Budapest, 2009. szeptember 28.
Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Trócsányi László s. k.,
előadó alkotmánybíró