684/B/1997. AB határozat

a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet egésze, valamint egyes rendelkezései, és a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet 7. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványok tárgyában - dr. Bihari Mihály, dr. Kiss László és dr. Kukorelli István alkotmánybírók különvéleményével - meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet egésze valamint az 1. §-ában, 2. §-ában, a 4. § (1) (4) (6) bekezdésében foglalt rendelkezések, továbbá a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet egésze illetőleg a 2. §-a és 3. §-a, a 4. § (1)-(2) bekezdése, az 5. § (1) bekezdése, az 1. számú melléklet 1. és 3. b) pontja, a 3. és 4. számú melléklet alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet 4. § (3) bekezdése és a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet 7. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást megszünteti.

INDOKOLÁS

I.

1. Az egyesített ügyekben egyik indítványozó a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet (továbbiakban: Tgy.r.) és az annak végrehajtása tárgyában alkotott, a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet (továbbiakban: Tgy. Vhr.) utólagos alkotmányellenességének megállapítását és teljes egészében történő megsemmisítését kérte azzal az indokkal, hogy azok e kezeléseket igénybe vevő betegek alapvető jogaival kapcsolatos rendelkezést tartalmaznak, melyet csak törvény állapíthat meg; így a szabályozás szintje miatt az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében megfogalmazott követelmény sérül.

2. Ezzel párhuzamosan az indítványozók egyes rendelkezések megsemmisítését is kérték:

2.1. Egyikük álláspontja szerint a Tgy.r. 1. §-a azzal, hogy a természetgyógyászati tevékenységet alárendeli a hagyományos (orvosi) gyógyító módszereknek, kizárva a tudományosan megalapozott gyógyító tevékenységek közül, sérti az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdését, amely szerint tudományos igazságok kérdésében dönteni kizárólag a tudomány művelői jogosultak. Nem ismeretes azonban olyan tudományos állásfoglalás, amely a természetgyógyászati eljárások tudományos megalapozottságát kétségbe vonná, így megalapozná e rendelkezést.

Ugyanezért alkotmányellenesnek állítja a Tgy. Vhr. 2. és 3. §-át, amelyek az orvosi vizsgálatot, felügyeletet előírva nem kezelik mellérendelt viszonyban a nemkonvencionális eljárásokat a hagyományos orvoslással.

A Tgy. Vhr. 2. § (3) bekezdése - amely a pszichoterápiás módszereket csak orvosnak és klinikai szakpszichológusnak engedi alkalmazni - ellentmondásban áll a Tgy.r. 1. §-ában kifejtettekkel. Abból ugyanis az következik, hogy ha a pszichoterápia természetgyógyászati alapokon áll, úgy nem tekinthető tudományosan megalapozottnak.

2.2. Más indítványozó véleménye szerint a Tgy.r. 2. § (2) bekezdése a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata és párhuzamos kezelés esetén a szakorvosi konzultáció előírásával sérti a betegnek az Alkotmány 70/D. §-ában foglalt, az önrendelkezési jog megnyilvánulásaként rögzített, a testi és lelki egészséghez való alapjogot, mert nem ad lehetőséget a kezelés szabad megválasztására.

Ugyanezen alapjogba ütközőnek találta a Tgy. Vhr.-nek az előzetes orvosi vizsgálatra vonatkozó kötelezettséget, illetőleg az orvosi diagnózis módosíthatatlanságát kimondó 2. § (1) és (2) bekezdését.

2.3. Egyik álláspont a Tgy.r. 4. § (3) bekezdését és a Tgy. Vhr. 2. és 3. §-át az Alkotmány vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát deklaráló 9. § (2) bekezdésébe ütközőnek állította, mert nem szektorsemleges, előnyben részesíti az orvosi tevékenységet a nem-konvencionális gyógyászattal.

2.4. Több rendelkezésről állította egyik indítványozó, hogy diszkriminatív, így az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik az alábbiak szerint:

A tevékenységet ellátók kötelezettségeivel kapcsolatosan a Tgy.r. 4. § (4) bekezdése hátrányos az egyéni felkészülővel szemben, amikor sikertelen vizsga esetén tanfolyamra kötelezi.

A Tgy.r. 2. § (3) bekezdése a személyi feltételeknél preferálja a 2. § (1) bekezdésében írt egészségügyi végzettséggel rendelkezőket, holott a természetgyógyászat, mint új szakképzés, legfeljebb bizonyos szakvizsgák alóli felmentést indokolna, ilyen megközelítésben a más rokon szakmákban (pl. fizika) szerzett végzettséget is elismerhetné.

A Tgy.r. 4. § - a jogszabály időközi módosítása folytán (5) bekezdésből változott - (6) bekezdése, amely az akupunktúrából alapképzettségű tanfolyamot elvégzetteknek mentességet ad újabb tanfolyam és vizsga letétele alól azzal, hogy a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen a Tgy.r. hatálybalépését megelőzően szerzett végzettséget elismeri, diszkriminatív, mert a jogszabály szerint az akupunktúra, mint természetgyógyászati ág, nem tartozik a tudományosan megalapozott orvoslás körébe.

A Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdése által az orvosi, a klinikai szakpszichológusi, illetve az egyéb egészségügyi és szociális tevékenység gyakorlásáról szóló 30/1989. (XI. 15.) SZEM rendeletbe (a továbbiakban: SZEM r) beépített (5)-(8) bekezdése hátrányosan megkülönbözteti a nem felsorolt alapképzettséggel rendelkező természetgyógyászokat.

Ugyanígy hátrányos a Tgy. Vhr. 5 § (1) bekezdésében a 3. §-ra utalás (az egészségügyi szakképesítéssel nem rendelkező személyek - egészségügyi végzettséggel rendelkezőktől eltérő, nem továbbképző - tanfolyamra kötelezése), mert a leendő természetgyógyászoknál ésszerű indok nélkül veszi a továbbképzés alapjául szolgáló alapképzettségnek a rokon szakterületen (egészségügyben) szerzett képzettséget.

Ha a természetgyógyászat nem tudományosan megalapozott tevékenység, akkor a Tgy. Vhr. 5. §-ában felsorolt egészségügyi intézmény nem kompetens.

A mellékletek közül az indítványozó szerint diszkriminatív az 1. számú melléklet 3. b) pontja, amely a továbbképzéssel megszerezhető képesítéseket tartalmazza, a 3. számú mellékletből a rendelő felszereltségéről szóló rész, amely az ÁNTSZ területi szervére bízza az elbírálást, eltérő követelményeket engedve ezáltal az ország különböző részein.

2.5. Számos egyéb rendelkezést kifogásolt egyik indítványozó, melynek kapcsán alkotmányos sérelmet nem nevesített:

A Tgy.r. 4. § (1) bekezdésében írt hét hónapos határidő rövid, nem lehet felkészülni a követelmények teljesítésére.

Ellentmondásos a Tgy. Vhr. 4. § (1)-(2) bekezdése, amely tartalmazza az alkalmazható szereket anélkül, hogy előírná, ki által rendelhetők.

Az 1. számú melléklet 1. pontja, amely csak felsorolja a kizárólag orvos által végezhető tevékenységeket, meghatározásuk nélkül.

Az 1. számú melléklet 3. b) pont szerint a továbbképzéssel megszerezhető tevékenységeket tartalmazza, amely ellentétben áll a 4. számú melléklettel, ahol a természetgyógyászati tevékenységek szakmai és vizsgakövetelményei enyhébbek.

A 4. számú melléklet teljes egészében problematikus: a természetgyógyászati és egészségügyi modulban ismétlődnek egyes ismeretek, feleslegesen ír elő szakképesítési követelményként (életmód terápiához) táborban való részvételt, a kineziológus képzésnél nem szabatos a leírás.

3. A Tgy.r. kifogásolt rendelkezései közül az 1. § (1) bekezdését, a 2. § (1) bekezdését, a 4. § (1) és (4) bekezdését illetőleg a 4. § számozását a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet módosításáról szóló 110/1998. (VI. 3.) Korm. rendelet módosította illetőleg kiegészítette, a 4. § (6) bekezdésébe egy további mondatot iktatott be, valamint a 4. § (3) bekezdését hatályon kívül helyezte.

A módosítás a "természetgyógyászati" terminológia mellett a "nem-konvencionális" eljárás fogalmát is használja (utóbbit általános fogalomként is), és kimondja meghatározott esetekben helyettesítő szerepét, valamint az akupunktúrás tevékenység gyakorlása feltételeként a rendelet hatálybalépésétől kezdődően tanfolyami és vizsgakötelezettséget ír elő.

A természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet módosításáról, továbbá a gyógyfürdő intézményekről, valamint a természetes gyógytényezők hasznosításáról szóló 63/1984. (XII. 19.) MT rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 216/1999. (XII. 26.) Korm. rendelet a Tgy.r. 4. § (4) bekezdésében a tanfolyami végzettség nélküli vizsga letételére nyitva álló időt hat hónappal hosszabbította meg.

A természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet módosításáról szóló 24/1998. (VI. 17.) NM rendelet a Tgy. Vhr. támadott rendelkezései közül a 2. § (1) bekezdését, 2. § (3) bekezdését, a 3. § (1) és (2) bekezdését, a 4. § (1) bekezdését, míg az 5. § (1) bekezdését és az 1. sz. melléklet 1. pontját az ugyanezen tárgyban született 75/1999. (XII. 28.) EüM rendelet módosította.

A módosítás összefügg a Tgy.r.-ben használt fogalom-változással, míg az 1. sz. melléklet az indítvány szempontjából releváns változást nem tartalmaz.

Így az indítványozók által felvetett alkotmányossági problémákat a szabályozás a módosítást követően is tartalmazza, az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban az indítványt érdemben bírálta el.

Az orvosi, a klinikai szakpszichológusi, illetve az egyéb egészségügyi és szociális tevékenység gyakorlásáról szóló 30/1989. (XI. 15.) SZEM rendeletbe beépített 30. § (5)-(8) bekezdését és ezzel a Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdését az egészségügyi szolgáltatás gyakorlásának általános feltételeiről, a működési engedélyről és az egyéni vállalkozás keretében végezhető egészségügyi szolgáltatásról szóló 69/2002. (IV. 12.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezte.

4. Az Alkotmánybíróság megkeresésére véleményt nyilvánított a népjóléti miniszter, valamint nyilatkozott az Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége is.

II.

1. Az Alkotmány érintett rendelkezései:

"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

"9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."

"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."

"70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.

(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg."

"70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg."

"70/G. § (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak."

2. A kifogásolt jogszabályok az alábbiakat tartalmazzák:

A Tgy.r. vonatkozó rendelkezései:

"1. § E rendelet hatálya a természetgyógyászati és a nem-konvencionális (a továbbiakban együtt: nem-konvencionális) gyógyító eljárások alkalmazására terjed ki. A nem-konvencionális gyógyító eljárások alkalmazása olyan egészségügyi tevékenység (a továbbiakban: tevékenység), amely a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészíti, meghatározott esetekben helyettesíti."

"2. § (1) Az egészségügyi informatikus és egészségbiztosítási szakember kivételével a felsőfokú egészségügyi képzésben részesült személy, valamint a klinikai szakpszichológus és klinikai gyermek-szakpszichológus a tevékenységet nem-konvencionális szakirányú továbbképző tanfolyam (a továbbiakban: tanfolyam) elvégzését és eredményes vizsga letételét követően végezheti.

(2) Az (1) bekezdés szerinti személy a tevékenységet kizárólag tanfolyam elvégzését és az eredményes vizsga letételét igazoló bizonyítványban feltüntetett területen gyakorolhatja a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata, illetve szakellátása után, vagy azzal párhuzamosan az adott terület szakorvosával konzultálva.

(3) A főiskolai és egyetemi egészségügyi végzettségű szakemberek, valamint a klinikai szakpszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus számára az (1) bekezdés szerinti vizsgát az egészségügyi szakképzést folytató, felsőfokú képző intézmények államilag elismert képzése keretében lehet letenni."

"4. § (1)... Az e rendelet hatálybalépését követő 7. hónap 1. napjáig a tevékenység a 2. § (1) bekezdése és a 3. § (1)-(2) bekezdései szerinti vizsga letétele nélkül is folytatható..."

"4. § (4) 2000. június 30-ig a 2. § (1) bekezdése és a 3. § (1)-(2) bekezdései szerinti vizsga tanfolyam elvégzése nélkül is letehető. Sikertelen vizsga esetén a tevékenységet gyakorolni kívánó személy csak a tanfolyam elvégzését követően bocsátható újból vizsgára."

"4. § (6) Az a személy, aki e rendelet hatálybalépését megelőzően a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem vagy jogelődje által kiállított, az "Akupunktúra alapképző tanfolyam" elvégzését és a sikeres vizsga letételét igazoló oklevéllel rendelkezik, akupunktúrás tevékenységet újabb tanfolyam elvégzése, illetve ismételt vizsga letétele nélkül is folytathat. E rendelet hatálybalépését követően a "hagyományos kínai orvoslás" szakterületen elvégzett tanfolyam, illetve sikeres vizsga letételét követően végezhető akupunktúrás tevékenység."

A Tgy. Vhr. vonatkozó rendelkezései:

"2. § (1) A betegség megállapítása és a terápiás terv elkészítése, a beteg egészségi állapotának figyelemmel kísérése orvosi feladat. Az orvos vagy a beteg kezdeményezésére, a tevékenység végzésére képesített - nem orvos - személy részt vehet a beteg ellátásában, és a nem-konvencionális gyógymódot a (2) bekezdés kivételével, a természetgyógyászati képesítésének megfelelően előzetes orvosi vizsgálat, illetve szakellátás után vagy azzal párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett - kiegészítő tevékenységként - önállóan végezheti. Amennyiben a nem orvos, tevékenység végzésére képesített személy bevonását az orvos kezdeményezi, ehhez a beteg beleegyezése szükséges. A tevékenység megkezdése előtt az azt alkalmazni kívánó orvos is elvégezheti az előzetes szakorvosi vizsgálatot, amennyiben rendelkezik olyan szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a beteg szakorvosi vizsgálatára és ellátására. A szakorvos - gyógyítói szabadságával élve - saját szakterületén belül megválaszthatja, hogy azon nem-konvencionális tevékenységek közül, amelyek elvégzésére jogosult, melyiket alkalmazza kiegészítő, és melyiket helyettesítő gyógymódként. Ha a beteg saját gyógykezelésébe természetgyógyászt kíván bevonni, azt a kezelőorvos nem akadályozhatja meg.

(2) A tevékenység végzésére képesített nem orvos személy az orvos által felállított diagnózissal kapcsolatos terápiát nem módosíthatja, a beteget nem kezelheti előzetes orvosi vizsgálat nélkül, illetve az orvosi kezelés alatt álló személy esetén köteles konzultálni a kezelést végző orvossal; továbbá nem rendelhet és nem végezhet szervekbe, szövetekbe hatoló beavatkozást és akupunktúrát, kivéve a szenvedélybetegek leszoktatására alkalmazott fülakupunktúrát.

(3) A nem-konvencionális gyógyító eljárásokon alapuló pszichoterápiás tevékenységet, illetve módszereket, pszichodiagnosztikus eljárást csak pszichiáter szakorvos és pszichoterápiás klinikai képesítéssel rendelkező orvos, valamint - az (1) bekezdésben foglaltak figyelembevételével - klinikai szakpszichológus végezhet."

"3. § (1) A tevékenységet végző személyek és szervezetek az egészségügyi dolgozókra vonatkozó jogszabályok és etikai normák szerint működnek.

(2) A gyógyító-megelőző ellátásban előírt dokumentációban rögzíteni kell különösen a kiegészítő nem-konvencionális eljárás indokát, a beteg állapotát és annak változását."

"4. § (1) A tevékenység végzése során:

a) a külön jogszabály alapján az Országos Gyógyszerészeti Intézet (a továbbiakban: OGYI), illetve az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Országos Tisztifőorvosi Hivatala (a továbbiakban: ÁNTSZ OTH) által gyógyszerként törzskönyvbe bejegyzett gyógyszer,

b) az OGYI által külön jogszabály alapján nyilvántartásba vett gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású anyag vagy készítmény,

c) a külön jogszabály alapján az OGYI, illetve az ÁNTSZ OTH által esetileg engedélyezett készítmény,

d) az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet által engedélyezett különleges táplálkozási igény kielégítését szolgáló élelmiszerek, valamint

e) a külön jogszabály alapján minősített gyógynövény használható."

"4. § (2) Magyarországon nem törzskönyvezett homeopátiás készítmény abban az esetben alkalmazható, ha a törzskönyvezés iránti eljárás már megindult, és az OGYI a készítményt nyilvántartásba vette."

"5. § (1) Az R. 3. § (1)-(2) bekezdései szerinti vizsgát az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet folytatja le, és közzéteszi a vizsgaszabályzatot. A vizsgabizottság tagjait az ETI javaslatára a népjóléti miniszter hagyja jóvá, és kijelöli a vizsgabizottság elnökét."

III.

Az indítványok megalapozatlanok.

1. Az Alkotmánybíróság a természetgyógyászati tevékenység jogi szabályozásának szintjével továbbá a konvencionális és nem-konvencionális orvoslási módszerek alkotmányellenes megkülönböztetésével kapcsolatos kifogások kapcsán azt vizsgálta, hogy érintenek, illetőleg korlátoznak-e a támadott jogszabályok alkotmányos alapjogot.

Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a betegek jogainak alkotmányos alapjával, összefüggéseivel és terjedelmével. Rámutatott, hogy az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében rögzített, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében rögzített állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg. [54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996. 173., 187.]

Ilyen alanyi jognak tekintette a kötelező társadalombiztosítás körébe tartozó ellátási jogosultságot, amelynek alkotmányos alapja azonban nem az Alkotmány 70/D. §-a, hanem az Alkotmány 70/E. §-ában foglalt rendelkezés, illetőleg az alkotmányos tulajdonvédelem. [54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996. 173., 187.] (Ugyancsak alanyi joga a betegnek az önrendelkezés szabadságához való jog (az általános cselekvési szabadság), amely az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében is megjelenő emberi méltósághoz való jog, mint "általános személyiségi jog" egyik kifejezési formája. [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990. 42., 44., 45.; 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 272., 278; 27/1990. (XI. 22.) AB határozat, ABH 1990. 187., 189.] Az emberi méltósághoz való jog anyajogi mivoltából levezetett egyes részjogai, (mint pl. az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995. 376., 383.]

Az alkotmányossági vizsgálat az önrendelkezési jog egyes elemeire is kiterjedt.

A szabad orvosválasztásához való joggal, mint az önrendelkezési jog egyik megnyilvánulási formájával kapcsolatban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az az Alkotmány 70/D. §-ából nem vezethető le, hanem az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 8. §-án alapul, és nem tekinthető feltétlen érvényesülést követelő, korlátozhatatlan alanyi jognak. (261/B/1997. AB határozat, ABH 1998. 689., 692., 693.) Megállapította, hogy az orvosválasztás szabadsága az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított emberi méltósághoz való joggal szoros kapcsolatban áll. "Az önrendelkezési jog részét képezi, hogy az állampolgárok egészségügyi ellátásában - az Eütv.-ben említett kivételektől eltekintve - kizárólag azok a személyek vehetnek részt, akik közreműködésében az érintett írásban, szóban vagy ráutaló magatartással beleegyezett. Természetesen ez a jog nem érvényesülhet maradéktalanul, erre utal az Eütv. 8. § (1) bekezdése is, amely szerint az ellátás sürgőssége vagy az ellátás igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony kizárhatja a szabad orvosválasztást." [56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000. 527., 530.]

A betegek önrendelkezési jogához tartozik - többek között - az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is az Eütv.-ben meghatározott kivételektől eltekintve. [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000. 241., 254., 255.]

Az önrendelkezési jog az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, az emberi méltósághoz való jogból, mint általános személyiségi jogból levezetett alapjog gyakorlása tehát az egészségügy területén az alkotmányos követelményeknek megfelelő esetleges törvényi (az Eütv.) korlátok között gyakorolható. Az Eütv. 15. § (1) bekezdése tartalmazza, hogy a beteg önrendelkezési joga kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható.

Ezzel összhangban áll a Tgy. Vhr. 2. § (1) bekezdése, amely tiltja a kezelőorvosnak, hogy a beteg természetgyógyászati kezelését akadályozza.

Az önrendelkezési jog tehát magába foglalja, hogy a beteg a konvencionális orvosi beavatkozás helyett a nem-konvencionális orvoslást válassza. A lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogból azonban nem vezethető le, hogy az állam részéről ez az alternatíva alapjogként a kötelező egészségbiztosítás keretében biztosítandó is legyen.

Az állam az Alkotmány 70/E. §-ában írt kötelezettsége teljesítése körében ugyanis nagyfokú szabadságot élvez, amely mindaddig nem vet fel alkotmányossági kérdéseket, ameddig az nem vezet valamely alkotmányos jog, köztük a társadalombiztosítás útján érvényesülő betegellátási jogosultság megsértéséhez. Az egészségügyi ellátás intézményrendszere csak akkor alkotmányellenes, ha eleve alkalmatlan az államot terhelő kötelezettségek alkotmányosan még elfogadható minimumának teljesítésére. [54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996. 173., 188-189.]

A betegek önrendelkezési joga részét képező, a más jellegű egészségügyi ellátás választási jogának ezért nem alkotmányos feltétele az Alkotmány 70/D. §-ára tekintettel mindkét orvoslási tevékenység állami finanszírozása, azaz az egyaránt finanszírozott konvencionális és nem-konvencionális orvoslás közötti választhatóság biztosítása.

Az indítványozó más oldalról is felvetette az önrendelkezési jog sérelmét: azt a nem-konvencionális kezelés feltételéül megjelölt orvosi vizsgálat, illetőleg orvosi kontroll előírásában látta, abban az esetben is, ha a beteg nem a társadalombiztosítási ellátás keretében kívánja magát gyógyíttatni.

Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendelkezéseket a jogszabályok nem a beteg, hanem a nem-konvencionális gyógymód alkalmazójának kötelezettségeként fogalmazzák meg; ennek következtében azonban a beteget is kötik. Habár a beteg önrendelkezési joga, mint az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltósághoz való jog egyik aspektusa nem azt a tartalmat hordozza, hogy az egyén a gyógyító eljárásokra vonatkozó szakmai szabályoktól teljesen függetlenül, maga diktálja gyógykezelésének mikéntjét, az önrendelkezési jog korlátozását jelenti, hogy orvosi vizsgálat elvégeztetése nélkül természetgyógyászati kezelésnek nem vetheti alá magát. Ezt az Eütv. 104. § (2) bekezdése alapozza meg, amely kiegészítő vagy helyettesítő eljárásnak minősítve a nem-konvencionális gyógymódokat, helyettesítő (önálló) kezelés esetén előírja az orvosi ellenőrzést: ennek végrehajtása található a kifogásolt rendelkezésekben, amikor az önálló kezelés előtt az orvosi vizsgálatot és a diagnózis felállítását megköveteli.

Az Eütv. és ennek folytán e korlátozás indokoltságának a vizsgálata azonban - indítvány hiányában - nem volt a jelen eljárás tárgya.

Így a nem-konvencionális eljárások választási jogával kapcsolatos korlátozás, illetőleg a nem-konvencionális orvoslás végrehajtási rendelkezéseinek nem törvényi szinten történő szabályozása nem eredményezett alkotmánysértést, amiért az Alkotmánybíróság az indítványokat e vonatkozásban elutasította.

2. A 70/G. § (2) bekezdésének sérelme ugyancsak nem állapítható meg.

Az Eütv. felhatalmazásán alapul, hogy a kifogásolt jogszabályok a konvencionális orvoslást fogadják el a betegellátás alapformájának. Egyben - a tudomány jelenlegi állására alapítva - az Eütv. a 104, § (1)-(2) bekezdése a "nem-konvencionális és természetgyógyászati eljárások" fogalmát is meghatározza, mind azok célja felől megközelítve (az egészségi állapot kedvező befolyásolása, a betegségek megelőzése, valamint az egészséget veszélyeztető, illetve károsító tényezőkkel szembeni védekezés lehetővé tétele), mind a konvencionális gyógyító módszerektől való elhatárolással (miszerint a nem-konvencionális eljárások az egészség és betegség eltérő szemléletén, a konvencionális, természettudományosan megalapozott eljárásoktól eltérő megközelítéséből eredő módszereken alapulnak), továbbá az egészségügyi ellátásban elfoglalt szerepét illetően (a hagyományos orvoslást kiegészítő, meghatározott esetekben helyettesítő).

A fentiekre tekintettel tehát nem állapítható meg, hogy a támadott jogszabályok tudományos igazságok kérdésében állásfoglalást tartalmaznának. A szabályozás mikéntjében megnyilvánuló tudományos szempontok az Eütv. szabályaiból következnek; utóbbit azonban az indítványozó nem támadta.

A Tgy.r. 1. §-a, illetőleg a Tgy. Vhr. 2. § (3) bekezdése az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem tartalmaz tudományos igazság kérdésében való és egymásnak ellentmondó szabályt. Abból ugyanis, hogy a Tgy. Vhr. egyes nem-konvencionális gyógymódot csak meghatározott végzettséggel rendelkező személynek enged alkalmazni, nem a gyógymód tudományos szintjét, hanem a kezelésnek a konvencionális orvoslás által ismert esetleges kockázatait minősíti, illetőleg azokat kivédeni igyekszik.

Ezért az Alkotmánybíróság e vonatkozásban is elutasította az indítványt.

3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Alkotmány 9. § (2) bekezdésébe sem ütköznek a sérelmezett jogszabályok.

A verseny a vállalkozások arra irányuló tevékenysége, hogy áruikat, szolgáltatásaikat vegye igénybe a fogyasztó. A verseny szabadságának biztosítása azt jelenti, hogy ebben a folyamatban mindegyik piaci szereplő azonos feltételekkel vegyen részt, senki se jusson előnyhöz a szabályozás következtében. Minthogy piaci tevékenységet a hagyományos gyógyítás területén csak a magánpraxist fenntartó orvosok végeznek - az egyéb egészségügyi tevékenység ellátása nem része a versenyszférának -, a verseny tágabb értelemben az ilyen, vállalkozás keretében tevékenykedő konvencionális gyógyító eljárások művelői (orvosok, pszichológusok, felsőfokú egészségügyi végezettséggel rendelkezők), illetőleg a nem-konvencionális gyógyító tevékenység gyakorlói között van, illetőleg bárki között, akik az emberek testi, lelki egészségével vállalkozásszerűen foglalkoznak. Szűkebb értelemben a verseny nem-konvencionális gyógymódok alkalmazói között lehet.

A kérelem az utóbbit érinti, amelynek kapcsán az indítványozó állította, hogy a szabályozás a hagyományos orvosi előképzettséggel rendelkezők javára versenyelőnyt biztosít a szakma gyakorlásának feltételei között.

A verseny szabadsága önmagában nem alkotmányos alapjog [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994. 117., 120.], így annak jogszabályok által való korlátok közé szorítása nem alkotmányellenes, ha a megkülönböztetésnek ésszerű indoka van. A hagyományos orvoslás és a nem-konvencionális gyógyító eljárások művelői között valóban különbséget tesznek a jogszabályok, amely elvileg magában hordozza a verseny sérelmét, hiszen eltérő piacra lépési korlátot állít fel a két csoport tekintetében: a nem orvos természetgyógyász tekintetében a gyógyító tevékenység megkezdésének, folytatásának lényegesen több jogszabályi feltétele van, mint az orvosok esetében.

Ez a megkülönböztetés azonban ésszerű: a hagyományos orvosi, illetve az egészségügyi tevékenység tudományos megalapozottsága, valamint gyakorlásának jogszabályi és szakmai feltételei biztosítékul szolgálnak a beteg részére a megfelelő terápia kiválasztásához és alkalmazásához. Ugyanakkor a nem-konvencionális orvoslás művelőivel szemben támasztott képzési követelmények csupán az egészségügyi ismeretek szükséges minimumát tartalmazzák, amiért közérdek (a betegek érdeke) megkívánja az orvosi kontrollt, illetőleg indokolja, hogy egyes nem-konvencionális eljárásokat, beavatkozásokat csak orvos, pszichológus végezhessen.

Egyebekben a hagyományos orvoslás művelői nem jutnak előnyhöz, számukra is kötelező előírások vannak a képzés, a vizsgák, az egészségügyi intézmények műszaki előírásai tekintetében. Ehhez képest a nem-konvencionális orvoslás formai kötöttségei lényegesen kisebbek.

4. Az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek a konvencionális gyógyító tevékenység és a nem-konvencionális eljárások művelői közötti megkülönböztetést sem.

A diszkriminációval kapcsolatban több ízben kifejtette, hogy az nem abszolút, a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében vizsgálható, hogy a megkülönböztetés az alkotmányos határok közt maradt-e. Ha azonban az adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, ez a megkülönböztetés törvényi tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indoka van. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73., 78.]

A különbségtétel alkotmányosságának feltétele, hogy a jogszabály egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kezelje az érintett személyeket, és szempontjaikat azonos körültekintéssel, elfogulatlansággal mérlegelje. A 32/1991. (VI. 6.) AB határozat szerint (ABH 1991. 146., 161., 162.) a megkülönböztetésnek egymással összehasonlítható alanyi körre kell vonatkoznia, kizárja az alkotmányellenességet, ha az egyenlőtlenség a jogi konstrukciók különbözőségéből, különböző jogi helyzetekből fakad.

A nem-konvencionális orvoslás gyógyító tevékenységnek minősül, hiszen a beteg állapotának jobbítását célozza; ilyen megközelítésben művelői a konvencionális gyógyítást végző orvossal egy csoportot képeznek. A kifogásolt előírások az egészségügyi képzettséggel nem rendelkezők számára egészségügyi képzés és vizsga letételéhez kötik a nem-konvencionális orvoslás gyakorlását, illetőleg meghatározott egészségügyi intézményekben elvégzett tanfolyam és vizsga letétele esetén adnak mentesítést az előírt tanfolyam elvégzése alól, ami nem jelent önkényes megkülönböztetést.

A hagyományos orvoslás és a nem-konvencionális gyógymódok gyakorlói között a tevékenység gyakorlásának feltételei közti különbségtétel alapját az egészségügyi végzettség teremti meg. Ezért indokolt, hogy a támadott rendelkezések az egészségügyi végzettséget a természetgyógyász tevékenység gyakorlása személyi feltételeként előírják.

Az indítványozó által kifogásolt (a 2. pontban és az 5. pontban felsorolt) egyéb rendelkezések alkotmányos jogokkal nem állnak összefüggésben.

A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította.

IV.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a hatályon kívül helyezett jogszabályt az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. §-ában írt bírói kezdeményezés, vagy alkotmányjogi panasz (Abtv. 48. §) esetén vizsgálja. [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999. 265., 280.] Mivel a jelen ügyben a Tgy.r. 4. § (3) bekezdésével illetőleg a Tgy. Vhr. 7. § (1) bekezdésével kapcsolatos indítvány az Abtv. 1. § b) pontja alapján absztrakt normakontrollra irányult, az Alkotmánybíróság e rendelkezések tekintetében az eljárást az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § a) pontja alapján megszüntette.

Budapest, 2002. szeptember 2.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné

dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

A határozattal nem értek egyet, mert a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet (a továbbiakban: Tgy. Vhr.) 2. § (1) és (2) bekezdésének egyes részeit magasabb szintű jogszabályba ütközőnek és ellentmondásosnak, ezért alkotmányellenesnek tartom. Emellett a határozatban foglaltaktól eltérő indokok alapján tartom alkotmányosnak a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Tgy.R.) 2. § (2) bekezdését az önrendelkezési joggal összefüggésben.

I. Az egyik indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak válaszolnia kellett arra a kérdésre, hogy sértik-e az önrendelkezési jogot a Tgy.R. 2. § (2) bekezdésének és a Tgy. Vhr. 2. § (1) és (2) bekezdésének azok a rendelkezései, amelyek előzetes szakorvosi vizsgálathoz és szakorvosi konzultációhoz kötik a nem konvencionális gyógyító eljárások igénybevételét.

Az érdemi alkotmányossági vizsgálat előkérdésének tartom a támadott normák pontos tartalmának megállapítását, valamint annak vizsgálatát, hogy a kormányrendelet és a miniszteri rendelet összhangban áll-e egymással, és azokból egyértelműen megállapítható-e a követendő szabály. Alapjogi kérdések tárgyalására csak akkor kerülhet sor, ha a norma egyértelmű, és a jogalkalmazást nem lehetetleníti el normakollízió.

A nem orvos természetgyógyász kötelességét a jogalkotó (a Kormány, illetve a miniszter) a támadott szabályokban három helyen fogalmazta meg:

1. "a beteg előzetes szakorvosi vizsgálata, illetve szakellátása után, vagy azzal párhuzamosan az adott terület szakorvosával konzultálva" gyakorolhatja tevékenységét. [Tgy.R. 2. § (2)]

2. "előzetes orvosi vizsgálat, illetve szakellátás után vagy azzal párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett - kiegészítő tevékenységként -önállóan" végezheti tevékenységét. [Tgy. Vhr. 2. § (1)]

3. "a beteget nem kezelheti előzetes orvosi vizsgálat nélkül, illetve az orvosi kezelés alatt álló személy esetén köteles konzultálni a kezelést végző orvossal". [Tgy. Vhr. 2. § (2)]

E három rendelkezés összevetése alapján álláspontom szerint arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Tgy. Vhr. két szabálya ellentétes egymással és a Tgy.R.-rel. Ezért a jogszabályokból nem állapítható meg egyértelműen, milyen előzetes orvosi vizsgálat szükséges a nem konvencionális kezeléshez, és az sem, hogy milyen orvosi konzultációra van szükség a kezelés során. A Tgy.R.-beli "előzetes szakorvosi vizsgálat" helyett a Tgy. Vhr.-ben "előzetes orvosi vizsgálat" szerepel. Párhuzamos kezelés esetén a Tgy.R. szerint "az adott terület szakorvosával" kell "konzultálni", ezzel szemben a Tgy. Vhr. egyik szabálya "a beteg rendszeres orvosi ellenőrzését" írja elő, míg a másik rendelkezés a "kezelést végző orvossal" való "konzultációról" szól. Az orvos-szakorvos-kezelőorvos kifejezések felcserélését sem lehet jelentéktelen jogalkotási hibának tekinteni, de álláspontom szerint ennél aggályosabb, hogy a jogalkotó azonosítja a természetgyógyász és az orvos közötti konzultációt a beteg rendszeres orvosi ellenőrzésével. (Végül megjegyzendő, hogy a Tgy.R.-nek ezek a rendelkezései - feltehetően jogszabály-szerkesztési hibából - épp a legkevésbé képzett természetgyógyászokra nem terjednek ki. Vö. a Tgy.R. 2. és 3. §-át.)

A határozatnak figyelembe kellett volna vennie ezeket az ellentmondásokat, és meg kellett volna állapítania, hogy a Tgy. Vhr. idézett rendelkezései alkotmányellenesek. Ez következik mindenekelőtt az Alkotmány 37. § (3) bekezdéséből, amely szerint miniszter rendelete nem lehet ellentétes a Kormány rendeletével. Emellett ez a következtetés adódik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményét alapul véve is, amellyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság már számos alkalommal megállapította: "A jogbiztonság - amely a jogállamiság fontos eleme - megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes, világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon." Különösen nagy fokú jogbizonytalanságot jelent - figyelemmel az érintettek körére is -, ha ugyanazon a jogszabályon belül jelentkezik ellentmondás. [Például: 26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992. 142.; 42/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997. 301.; ugyanazon jogszabályon belüli ellentmondásra: 21/1993. (IV. 2.) AB határozat, ABH 1993. 180.]

II. Úgy ítélem meg, hogy a Tgy. Vhr. vizsgált rendelkezéseit az említett okok miatt meg kellett volna semmisíteni. Ebből következően az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma érdemi vizsgálatára kizárólag a Tgy.R. 2. § (2) bekezdése tekintetében kerülhetett volna sor.

Egyetértek a határozat indokolásának azzal a részével, amely szerint a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat és az újabb joggyakorlatból a 36/2000. (X. 27.) AB határozat, valamint az 56/2000. (XII. 19.) AB határozat alapján az egészségügyi ellátásban részt vevők önrendelkezési joga és azon belül a szabad orvosválasztási joga az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének védelme alatt áll. Emellett jelentőséget tulajdonítok az Alkotmány 59. § (1) bekezdésének, amely az egészségügy terén is biztosítja az információs önrendelkezési jogot. [56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000. 531.] Álláspontom szerint ezeket az alapvető jogokat alapul véve kell vizsgálni a nem konvencionális gyógyítást megelőző, kötelező szakorvosi vizsgálat és kötelező szakorvosi konzultáció előírását.

A határozat indokolása a kérdésben releváns alapvető jogok ismertetésén és a támadott norma jogkorlátozó mivoltának elismerésén túl nem foglal érdemben állást a jogkorlátozás alkotmányosságáról. A határozat szerint a rendeleti szabályok összhangban vannak az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 104. § (2) bekezdésével, ezért a korlátozás indokoltságának vizsgálatára - a törvényi rendelkezést támadó indítvány hiányában - jelen ügyben nem kerülhetett sor. Ez az indokolás csak akkor lenne elfogadható, ha az indítványozó kizárólag a szabályozási szintet, illetve a törvényi felhatalmazás hiányát kifogásolta volna. Egy elismerten jogkorlátozó norma alkotmányossága mellett azonban nem megfelelő érv, hogy létezik egy másik, magasabb szintű norma, amely a támadott szabályhoz hasonlóan lehetővé teszi a jogkorlátozást. Különösen elfogadhatatlan ez az érvelés, ha - mint jelen esetben - a magasabb szintű szabály csak a szabályozási kereteket jelöli ki. Ha egy norma magasabb szintű jogszabályba ütközik, akkor alkotmányellenes, de ha nem ütközik, abból még nem következik, hogy alkotmányos. Ezért az Alkotmánybíróságnak érdemi választ kellett volna adnia az indítványra.

Megítélésem szerint a Tgy.R. 2. § (2) bekezdése a nem szakorvos természetgyógyászok tevékenységével kapcsolatban két, egymástól jól elkülöníthető helyzetről rendelkezik. A beteg vagy párhuzamosan vesz részt orvosi és nem konvencionális gyógykezelésen, vagy kizárólag nem konvencionális gyógymódot kíván igénybe venni. Az előbbi esetben a természetgyógyásznak konzultálnia kell az adott terület szakorvosával, az utóbbi esetben a betegnek előzetes szakorvosi vizsgálaton vagy szakellátáson kell részt vennie.

Önmagában a párhuzamos kezelés esetére előírt konzultációs kötelezettség nem érinti a beteg önrendelkezési és információs önrendelkezési jogát. A gyógyításban részt vevők közötti tanácskozás nem feltétlenül jár együtt a beteg vizsgálatával és a beteg személyes adatainak továbbításával. Minderről más jogszabályok rendelkeznek: a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény, valamint az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény. A Tgy.R. konzultációt előíró rendelkezése a természetgyógyásznak címzett magatartási szabály, amely - önmagában - nem érinti a beteg alapvető jogait.

Amennyiben a beteg kizárólag nem konvencionális gyógymódot kíván igénybe venni, akkor a Tgy.R.-nek a nem szakorvos természetgyógyásznak címzett rendelkezése rá is kötelezettséget ró: csak akkor fordulhat a természetgyógyászhoz, ha előtte legalább egyszer elmegy szakorvosi vizsgálatra. Ez a szabály korlátozza az egészségügyi önrendelkezési jogot és információs önrendelkezési jogot. A korlátozás céljának vizsgálatakor kitűnik, hogy ebben az esetben nem mások alapvető jogainak védelméről vagy valamely alkotmányos cél biztosításáról van szó, hanem magának a betegnek a védelméről. A kérdés tehát az, hogy a szabály nem jelent-e alkotmányosan indokolatlan állami gyámkodást.

Az egyik kiindulópont, hogy - kivételes eseteket leszámítva - a beteg jogosult eldönteni, lépéseket tesz-e gyógyulása érdekében vagy nem. Ha igen, választhatja a teljes öngondoskodást, és tanácsot, segítséget kérhet családtagjaitól és másoktól is. Amennyiben természettudományos alapokon álló diagnózisra és gyógykezelésre tart igényt, felkeresheti az egészségügyi ellátórendszer intézményeit. A beteg azonban a legtöbbször nincs abban a helyzetben, hogy pontosan meg tudja ítélni a különböző egészségügyi végzettségű személyek szaktudását. Az állam feladata ezért egyrészt annak biztosítása, hogy hatékony egészségügyi ellátórendszer működjön, másrészt az, hogy az állami és a magánintézményekben gyógyító tevékenységet végző személyek megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkezzenek. Amikor a beteg orvoshoz vagy más, gyógyító tevékenységet végző személyhez fordul, abban a feltevésben teszi azt, hogy megfelelő színvonalú szakmai ellátásban részesül. Az állam feladata ezeknek a szakmai követelményeknek a meghatározása, és érvényesülésük ellenőrzése.

A másik kiindulópontot az egészségügyi önrendelkezés legfontosabb szabálya, az egészségügyi beavatkozásokba való, megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezés követelménye (informed consent) jelenti. A beteg akkor tud felelősen dönteni arról, hogy igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, és ha igen, akkor milyet, ha tájékozott - egyebek mellett - saját egészségügyi állapotáról, a kezelés nélküli prognózisról, és a szóba jövő beavatkozások előnyeiről és hátrányairól. Ez a követelményrendszer az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezethető, és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 13. §-ában a betegek alanyi jogaként jelenik meg.

Álláspontom szerint a természetgyógyászati eljárás előtti szakorvosi vizsgálat előírása e két követelménynek felel meg: egyrészt arra irányul, hogy a betegek az egészségügyi intézményrendszeren belül megfelelő színvonalú ellátásban részesüljenek, másrészt arra, hogy a betegek megfelelő információk birtokában tudjanak dönteni saját sorsukról. Garanciák előírása a megfelelő tájékozottság érdekében különösen indokolt az olyan természetgyógyászati kezelés esetén, amelyhez nem kapcsolódik orvosi ellátás, mivel ebben az esetben a beteg olyan kockázatoknak is ki lehet téve, amelyekről csak előzetes szakorvosi vizsgálat és tájékoztatás során szerezhet tudomást. Ahhoz, hogy az egészségügyi ellátórendszerhez forduló betegek dönteni tudjanak az egyes kezelésekkel, illetve azok elmaradásával járó kockázatokról, ismerniük kell magukat a kockázatokat.

Mindezek alapján a Tgy.R. 2. § (2) bekezdését - a határozat rendelkező részével e tekintetben egyetértve - nem tartom alkotmányellenesnek.

Budapest, 2002. szeptember 2.

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

A különvéleményhez csatlakozom:

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró