9/2004. (III. 30.) AB határozat

a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló indítvány tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján - ár. Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók különvéleményével - meghozta az alábbi

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § h) pontja alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.

2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § i) pontjának "vagy más veszélyes eszköz" és "vagy a más veszélyes eszköz" szövegrészei alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisíti.

Az 54. § i) pontja a megsemmisítést követően az alábbi szöveggel marad hatályban:

"54. § A rendőr lőfegyvert használhat

[...]

i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver letételére irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a fegyver ember elleni közvetlen felhasználására utal;"

3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § j) pontja alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.

4. Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 11. § (1) bekezdés "a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni" szövegrésze, 17. § (2) bekezdés "lehetőleg" szövegrésze, 19. § (1) bekezdés második mondata, 33. § (2) bekezdés b) pontja, 38. § (1) bekezdése, továbbá 38. § (2) bekezdés "vagy elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze, 54. § g) pontja, az 57. § (2) bekezdése és 67. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban több indítványt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságon. Az élethez való joggal és az emberi méltósággal kapcsolatos indítványokat az Alkotmánybíróság elkülönítette, és azokat egyazon eljárásban együttesen bírálta el. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-miniszter véleményét.

I.

1. Az indítványozó szerint az Rtv. 11. § (1) bekezdés "a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni" szövegrésze sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését, mert a "kockáztatás" ilyen általános előírása a rendőr élethez való jogának lényeges tartalmát nemcsak korlátozza, hanem az életnek és az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg.

2. Az Rtv. 17. § (2) bekezdése értelmében a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az indítványozó ezzel összefüggésben hangsúlyozza: az emberi élet abszolút érték. A "lehetőleg" kitétel viszont megengedi a minimum eventuális szándékkal elkövetett emberölést, ami nem egyeztethető össze az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott tilalommal, egyúttal sérti az 54. § (1) bekezdésében foglaltakat is.

3. Az egyik indítványozó az Rtv. 19. § (1) bekezdése második mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 54. §-ába ütközése miatt. A kifogásolt rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül kétséget kizáróan megállapítható. Az indítványozó szerint ez a rendelkezés az ember természetes igazságérzetével ellentétben áll.

4. Egy indítványozó az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontját tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, és ezért kéri annak megsemmisítését. A támadott rendelkezések kimondják, hogy a rendőr az illetékes szerv elé állíthatja azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. Az indítványozó hivatkozik az Alkotmánybíróság 46/1991. (IX. 10.) AB határozatára is, amely szerint ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert. .

5. Az indítványozó állítása szerint az Rtv. 38. § (1) bekezdése, továbbá a (2) bekezdéséből a "vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell" szövegrész ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével. Kifogásolja, hogy a rendőrség pusztán a személyazonosság megállapítására eltúlzottan tartósan, azaz 24 óra időtartamra korlátozhatja az alapvető jog érvényesülését. Az indítványozó szerint az emberi méltóságot sérti az a rendelkezés is, amely csupán feltételezésre alapozva lehetővé teszi a 72 óra időtartamra történő őrizetbe vételt, ha a pártfogolt elrejtőzésétől tartani kell. Ezt a rendelkezést az indítványozó kellő alap nélküli hatósági kényszernek minősíti, melynek révén az állam indokolatlanul avatkozik be a magánszférába.

6. Két indítványozó is támadja az Rtv. 54. §-ában foglalt, a rendőr lőfegyver-használatával kapcsolatos rendelkezéseket, konkrétan: a g), h) és j) pontokat, valamint az i) pont "vagy más veszélyes eszköz" szövegrészét, mert azokat ellentétesnek tartják az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében, illetve az 54. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Az indítványozóknak az a kiindulópontjuk, hogy az Rtv.-n alapuló fegyverhasználat az életnek, illetve az élethez való jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését jelentheti, ezért megítélésük szerint a jogi szabályozás - a jogos védelem és a végszükség eseteit kivéve - arra tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az esetek hány százalékában következik be. Az indítványok által támadott esetekben közös elem, hogy nem az élet elleni közvetlen fenyegetés vagy támadás miatt, hanem bűnmegelőzési, bűnüldözési céllal veheti el a rendőr valaki életét. Az igazságszolgáltatás eredményességéhez, a közbiztonság megóvásához komoly alkotmányos érdek fűződik, de ez - állítják az indítványozók - önmagában nem lehet elégséges indok emberi élet elvételéhez. Az egyik indítványozó külön is kifejti, hogy a támadott rendelkezésben a veszélyes eszközökre való utalás alkotmányellenesen terjeszti ki a lőfegyver használatát. Végezetül mindkét indítványozó úgy véli, hogy az indítványaikkal érintett normaszöveg zavaros; rámutatnak, hogy a felsorolásban átfedések, ismétlések vannak.

7. Egy további indítványozó az Rtv. 57. § (2) bekezdésében foglaltakat, vagyis azt tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, hogy nem állapítható meg a lőfegyverhasználat jogellenessége, ha olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el. Indokolását arra alapozza, hogy a támadott rendelkezés alkalmazása során a rendőrségnek nem kell arról meggyőződnie, hogy a helyszínt - az annak elhagyására történt felszólítást követően - valóban elhagyták-e az ott tartózkodó személyek.

8. Az Rtv. 67. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is kéri az egyik indítványozó. Álláspontja szerint azáltal, hogy a törvény nem tartalmaz utalást a bűncselekmény elkövetője által előnyszerzés végett a rendőrségnek adott információszolgáltatás időtartamára, fennáll a veszélye annak, hogy a rendőrség hosszú ideig nyomást gyakorol az érintett személyre további adatok megszerzése érdekében. Az indítványozó szerint törvényi biztosítékok hiányában a rendőrség indok nélkül avatkozhat be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba, és ez sérti az emberi méltósághoz való jogot.

II.

Az alkotmányossági vizsgálat során figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következők:

1. Az Alkotmány rendelkezései:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."

2. Az Rtv. rendelkezései:

"11. § (1) A rendőr köteles a szolgálati beosztásában meghatározott feladatait a törvényes előírásoknak megfelelően teljesíteni, az elöljárója utasításainak - az e törvényben foglaltak figyelembevételével - engedelmeskedni, a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni."

"17. § (2) A rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az intézkedés folytán megsérült személy részére - amint ez lehetséges - segítséget kell nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról, hogy a sérültet orvos elláthassa, kórházi elhelyezése esetén a hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló személy erről értesüljön."

"19. § (1) A jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedésnek-ha törvény vagy nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik - mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül, kétséget kizáróan megállapítható."

"33. § (2) A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állíthatja azt,

a)...

b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható;

c) -g)..."

"38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.

(2) A Rendőrség azt a feltételes szabadságra bocsátott elítéltet, illetve a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek, ha a pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti."

A 38. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege:

"38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít."

"54. § A rendőr lőfegyvert használhat

[...]

g) az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására, szökésének megakadályozására;

h) az állam elleni (Btk. X. fejezet), az emberiség elleni (Btk. XI. fejezet) bűncselekményt elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására;

i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a fegyver vagy a más veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal;

j) az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására, kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú;

k) a saját élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen intézett támadás elhárítására."

"57. § (2) Nem állapítható meg a lőfegyverhasználat jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta eb"

A 67. § (1) bekezdésének az indítvány benyújtásakor hatályos szövege:

"67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési célhoz fűződő érdek meghaladja az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdeket."

A 67. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege:

"67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési célhoz fűződő érdek jelentősebb, mint az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdek."

III.

1. Az Alkotmánybíróság az élethez való jogra és az emberi méltóságra vonatkozó álláspontját korábbi határozataiban elsősorban a halálbüntetés, a magzatvédelem és az eutanázia kapcsán fejtette ki.

A halálbüntetés alkotmányellenességét megállapító 23/1990. (X. 31.) AB határozatban - az Alkotmány 8. § (1)-(2) és (4) bekezdésében, valamint az 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések egymásra vonatkoztatásával - úgy foglalt állást, hogy a halálbüntetés az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütközik. Az élettől a halálbüntetéssel történő megfosztás ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nem csupán korlátozza, hanem annak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg. A határozat megállapította, hogy az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben. Az élethez való jog korlátozhatatlanságát tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetés alkotmányellenességének megállapításával, az állam büntetőhatalma gyakorlásával összefüggésben mondta ki. [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 92-93.]

A terhességmegszakítás alkotmányosságát vizsgáló 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság arra mutatott rá, hogy az emberi élet elvételének állam általi megengedése csak olyan esetekben lehet alkotmányos, amikor a jog eltűri az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását. (ABH, 1991, 297, 315-316.)

Az Alkotmánybíróság ebben, az ún. első abortusz-döntésben fejtette ki az államnak az élethez való jogból folyó általános védelmi kötelezettségét. A határozatban megállapította: az Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyrészt minden ember számára garantálja az élethez való alanyi jogot, másrészt - a 8. § (1) bekezdésével összhangban - az állam elsőrendű kötelességévé teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak arra van szüksége garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán az egyes egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi alapjoggal összefüggésben kezelje. Az állam számára az alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend fenntartásának és működtetésének. Ezért az állam úgy alakítja ki az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is tekintettel legyen; az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi lehetővé, s mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja. Az alapjog jogosultja, illetve az állam különböző szempontjai és feladatai miatt az alapjog alanyi jogi, illetve objektív oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam -általános és objektív szempontjaiból következően - a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét.

Az élethez való jog objektív oldalából az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; "az emberi élet" általában -következésképp az emberi élet mint érték - a védelem tárgya. Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy, mint a jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására. Ez a kötelezettség-ellentétben az élethez való alanyi joggal - nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat mérlegeljenek. [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302-303.]

Az Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogával kapcsolatos 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában áttekintette az emberi élethez és a méltósághoz való jog kapcsolatával összefüggő határozatait. (ABK 2003. április, 219.) A halálbüntetésről, majd az abortuszról szóló határozatokban - az emberi státus meghatározójaként - kifejtett egységességi doktrínát, mint kiinduló alapot, az Alkotmánybíróság irányadónak tekintette az ún. "eutanázia" probléma elbírálásával kapcsolatban is. Kifejtette: "az eddigi gyakorlata alapján kimunkált elvek megfelelő alapul szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való állásfoglaláshoz is." (ABK 2003. április, 219-232.) Az alapjogok korlátozásánál irányadó, az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt "érinthetetlen lényeget" tekintve az Alkotmánybíróság megállapította: "A világnézeti szempontból semleges, alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, amelytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi." (ABK 2003. április, 219.) Az ún. "eutanázia" határozatában az Alkotmánybíróság nem az élethez és a méltósághoz való jog konfliktusára építette fel érvelését, hanem az emberi méltóság jogából levezetett (s így a szük-ségességi/arányossági mérce szerint korlátozható) önrendelkezési jog, illetve az élethez való jog objektív oldalából eredő intézményvédelmi (az állam életvédelmi) kötelezettségét vetette össze (ABK 2003. április, 219, 236-237.) Az Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat módszeréül - az élethez és a méltósághoz való jog, mint az ember jogi státusát meghatározó jogok abszolút voltának érintetlenül hagyásával - kitágított tesztet alkalmazott: az alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jog és a szintén nem abszolút életvédelmi kötelezettség egymással szembeni mérlegelése alapján.

2. Az Rtv. támadott rendelkezéseiben - az alkotmányos alapjogvédelem szempontjából - közös elem, hogy nem az életnek az állam általi, bizonyosan bekövetkező elvételéről van szó, hanem az emberi élet-más ember(ek) általi - eshetőleges elvételéről, az élet kockáztatásáról, az élethez való jog esetleges sérelmének megengedéséről. Ezért az Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban az élethez való jogot - az Alkotmány egyéb előírásaira is tekintettel - az állam életvédelmi kötelezettségének komplex összefüggésében kell vizsgálni. Az alkotmányossági vizsgálat ennek megfelelően kiterjedt az élet kockáztatásának megengedhetőségére, az élet elvételének önkényességére, az állam életvédelmi kötelezettségére, vagyis arra, hogy az élet kockáztatásának megengedése elkerülhetetlen-e, az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében alkalmazott alapjog-korlátozás indokolt-e. Az Alkotmánybíróság az Rtv. különböző rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálata során figyelembe vette a halálbüntetésről szóló, az abortusz- és az ún. "eutanázia-határozatban" kifejtett álláspontját.

Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése határt szab az alapjogok korlátozhatóságának, mert lényeges tartalmukat kivonja a törvényhozó rendelkezése alól. Az élet önkényes elvételének állam általi megengedése kétségkívül ezt az alkotmányi tilalmat sértené. A jog ugyanakkor bizonyos esetekben eltűri az élet elvételét, ugyanis nem tekinti jogellenesnek a jogos védelmi helyzetben vagy végszükségben elkövetett emberölést. Az Rtv. indítványokkal támadott rendelkezései - mindenekelőtt a lőfegyver-használati esetek - nem tartoznak ehhez a szabályozási területhez. Más megítélés alá esnek egyrészt azért, mert nem az élet kioltására, legfeljebb annak kockáztatására adnak felhatalmazást, másrészt azért is, mert a rendőr nem magánemberi minőségében jár el, hanem olyan személyként, aki az államot terhelő életvédelmi kötelezettséget teljesíti.

A rendőrség alapvető feladataként meghatározott, a közbiztonság és a belső rend védelmét előíró alkotmányi rendelkezés [Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés] olyan alkotmányos cél, amelynek elérése és fenntartása az élet védelmét is szolgálja.

A közbiztonság és a belső rend védelmének biztosításához az államnak megfelelő jogosítványokkal és eszközökkel kell felruháznia a rendőrséget. Ezek hiányában ugyanis az Alkotmányban megszabott feladatot nem lehetne teljesíteni. A rendőr az átlagemberhez képest - vállalt hivatásánál fogva-gyakrabban szembesül olyan konfliktushelyzetekkel, amikor a saját vagy társa(i), illetőleg más emberek élete veszélybe kerül. Ebből a helyzetből fakad az a körülmény, hogy miközben a rendőr a közbiztonság és a belső rend védelme során életvédelmi funkciót is ellát, egyúttal a számára biztosított eszközök alkalmazásával az életet kockáztató tevékenységet is kifejt. Az Alkotmánybíróságnak tehát éppen erre tekintettel kellett vizsgálatát lefolytatnia, amelynek során arra kellett válaszolnia, hogy az életvédelem alkotmányos céljához rendelt, de egyúttal az életet veszélyeztető eszközök biztosítása, valamint egyéb, kapcsolódó törvényi előírások szükségesek-e, és ha igen, akkor az elérni kívánt célhoz képest arányosak-e.

Az Alkotmány nem határozza meg, hogy a kívánt célok elérése érdekében milyen jogosítványokkal, illetve eszközökkel ruházható fel a rendőrség. A rendőrségről szóló törvény elfogadásához az Alkotmányban megkövetelt kétharmados szavazattöbbség jelzi, hogy a szabályok - beleértve a rendőri jogosítványokat is - előírásához vagy megváltoztatásához a népképviselet széles körű konszenzusa szükséges. Mindez nem csupán a rendőrség, mint fegyveres szerv jelentőségére utal, hanem az életvédelem, az élethez való jog kiemelt fontosságát is mutatja; egyúttal - áttételesen - annak egyik alkotmányos biztosítékát is jelenti.

A rendőrség számára biztosított jogosítványokat és az azok gyakorlásához rendelt eszközöket az Rtv. nevesíti.

A fentiekben jelzett alkotmányos összefüggések tekintetében azonban nem lehet pusztán önmagában az egyes eszközök, előírások megfelelőségére és arányosságára leszűkíteni a vizsgálatot. Azt is figyelembe kell venni, hogy az Rtv. ezeket milyen szabályozási környezetbe helyezi el. A rendőrség működésének általános elvei és szabályai körében az arányosság követelményét az Rtv. meghatározza:

"15. § (1) A rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával.

(2) Több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár."

Az önkényes eszközhasználatot is tiltja az Rtv.: "16. § (1) A rendőr kényszerítő eszközt csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén alkalmazhat. Nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört és a rendőri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható."

Az Rtv. tehát tartalmaz olyan garanciális szabályokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az emberi életre is kiható eszközök törvényi meghatározásához, illetve azok alkalmazásához. Az indítványokkal támadott rendelkezések alkotmányosságának megítélését - a garanciális szabályok meglétének és elégségességének figyelembevétele mellett - alapvetően az határozza meg, hogy a jogalkotó az egyes eszközök, előírások megállapítása során tekintettel volt-e az Alkotmány által biztosított alapjogok korlátozhatóságának határaira.

Alanyi oldalon a vizsgált szabályozás tartalma kettős: egyrészt az állam nevében eljáró - vagyis az intézkedő - rendőr életét érinti, másrészt azokét, akik ellen az intézkedés irányul. Az Alkotmánybíróság az élethez való jog tekintetében nem képzett két külön csoportot, de az egységes szempontrendszeren belül eltérően alakította ki a súlypontokat. Az életértékek azonossága ugyanis nem feltétlenül vonja maga után a védelem, illetve a kockáztathatóság azonos szintjének követelményét. Az alapjogi védelem egyenlőségét a veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy jogi és tényleges helyzete, illetve a vele szemben megkövetelt életvédelem mértéke együttesen teszi ki. Ugyanez a megállapítás irányadó a rendőri intézkedéssel érintett személyekkel kapcsolatban megragadható helyzetbeli különbségekre is.

IV.

Az indítványok részben megalapozottak.

1. Az Alkotmánybíróság elsőként az Rtv.-nek a lőfegyverhasználattal kapcsolatos rendelkezései alkotmányosságát vizsgálta.

A lőfegyverhasználat fogalmát az Rtv. 53. § (1) bekezdése határozza meg: "lőfegyverhasználatnak csak a szándékosan, személyre leadott lövés minősül." E meghatározásból következik, hogy a személyre leadott lövés akkor is lőfegyverhasználatnak minősül, ha nem okozott sérülést. A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) értelmében a lövést lehetőleg lábra, ha pedig a támadó kezében a támadásra távolról is felhasználható eszköz van, kézre kell irányítani. A lőfegyverhasználat azonban olyan rendőri jogosítvány, amely emberi élet kioltására is vezethet, ezért az élethez való joggal összefüggésben jelentős és közvetlen kockázati tényezőnek minősül.

Az Alkotmánybíróság korábban már vizsgálta a lőfegyverek tartására, forgalmazására és használatára vonatkozó egyes rendelkezések alkotmányosságát, anélkül, hogy a korábban lefolytatott eljárások érintették volna a lőfegyverhasználatnak a fent meghatározott fogalmi körét. A lőfegyverekre vonatkozó szabályozásnak az élethez való joggal és az állam életvédelmi kötelezettségével kapcsolatos összefüggéseire azonban az Alkotmánybíróság már több határozatában rámutatott.

"A műszaki hiba vagy a lőfegyver használatát befolyásoló egészségkárosodás emberi életet veszélyeztethet. Az élethez és egészséghez való alapjog védelme pedig a végzetes lőfegyverhasználati hibák megelőzése céljából - olyan fontos alkotmányos érdek, hogy az a szigorú szabályozást mindenképpen szükségessé teszi." [14/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 338, 341.]

"Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam élet-és egészségvédelmi kötelezettségéből is következik, hogy adminisztrációs korlátokat állít fel olyan területeken, amelyek az élet- és egészséghez való jog érvényesülésére fokozott veszélyt jelentenek (lásd: pl. lőfegyvertartás)." (677/B/1995. AB határozat, ABH 2000, 590, 597.)

"A közrend védelme a rendőrségnek az MT rendelet alapján előírt egyik legfontosabb kötelessége. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése is hasonlóan rendelkezik: 'A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme'. A közrendet lőfegyverek használatával súlyosan lehet veszélyeztetni, ezért a lőfegyver forgalmának, használatának esetenként szűkebb vagy tágabb körű korlátozása vagy tiltása, s az erre feljogosító miniszteri végrehaj tási rendelet éppen az alkotmányos rend védelmét segíti elő." [22/1991. (IV. 26.) AB határozat, ABH 1991, 408, 410.]

"A legálisan forgalomban tartható kézi lőfegyverek számának jogszabályi korlátozása ésszerű indokra vezethető vissza: a közbiztonság védelme érdekében a mindenkori közhatalomnak egyenesen alkotmányos kötelessége, hogy egyes alapvető jogok védelme érdekében az azok érvényesülésére veszélyt jelentő tulajdoni tárgyak tekintetében korlátozásokat alkalmazzon. Az Alkotmánybíróság az 58/1994. (XII. 14.) AB határozatában már kifejtette, hogy az emberi élet tevőleges állami védelmét szolgáló olyan büntető, polgári, közigazgatási jogszabályokat kell hozni és végrehajtani, amelyek 'az emberi életet mások tevékenységétől vagy tevékenységének eredményétől óvják.' (ABH 1994, 337.) " (720/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1005, 1007.)

"Az Alkotmány XII. fejezete tételesen felsorolja az alapvető emberi jogokat. Közöttük azonban sem megnevezetten nem szerepel, sem az élethez és az emberi méltósághoz [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], sem pedig a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz [Alkotmány 55. § (1) bekezdés] való alapvető jogból nem vezethető le a szabad lőfegyvertartás joga. Ellenkezőleg: ha lőfegyvert korlátozatlanul lehetne beszerezni, mivel a fegyvert nemcsak önvédelemre, hanem jogtalan támadásokra is fel lehet használni, külföldi statisztikai adatokkal igazolhatóan éppen az élethez fűződő emberi jogtól való önkényes megfosztások számának növekedésével kellene számot vetni. A közbiztonság - benne az emberi élet és méltóság - védelme az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint a 'rendőrség alapvető feladata'." (201/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 774, 775.)

Az 1993. évi XXXI. törvénnyel (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 2. cikke szól az élethez való jogról. Eszerint:

"1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.

2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:

a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;

b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;

c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén."

Az 1. pont ugyan még megengedi a halálbüntetést, de az Emberi Jogok Európai Egyezménye hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke már a halálbüntetés eltörléséről rendelkezik.

Az Alkotmánybíróság összevetve a 2. cikk követelménytartalmát az Rtv. lőfegyverhasználatra vonatkozó szabályozásával, megállapította, hogy a támadott rendelkezések nem terjeszkednek túl a 2. cikk 2. a) -c) pontokban foglaltak körén. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a "feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak" mint alapvető fogalmi feltétel értelmezését nem hagyhatta figyelmen kívül jelen eljárása során.

Az Rtv. indokolásának a lőfegyverhasználat szabályozására vonatkozó része az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakra nem hivatkozik, viszont megemlít egy nemzetközi dokumentumot: "A javaslat az ENSZ VIII. bűnmegelőzési kongresszusán elfogadott határozatot figyelembe véve szabályozza a rendőrség tagjainak lőfegyver-használati jogát: ez a végső kényszerítő eszköz önvédelemből, a mások életét veszélyeztető súlyos bűncselekmény elkövetésének megakadályozására, az ilyen veszélyt okozó személy elfogására, illetőleg szökésének megakadályozása céljából alkalmazható." A hatályos szabályozás ezen az esetkörön túlmegy, mert nemcsak a mások életét veszélyeztető súlyos bűncselekmény elkövetőjének elfogása, illetve szökésének megakadályozása esetén engedi meg a lőfegyverhasználatot.

Az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezések konkrét vizsgálatát megelőzően áttekintette a hatályos jogrend lőfegyver-használati szabályozását, különösen a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a határőrség, valamint a vám- és pénzügyőrség működése körében.

A lőfegyverhasználatnak a felsorolt szervezetekre irányadó szabályait összevetve megállapítható, hogy a szabályozás terjedelme törvényenként különböző, az egyes esetek feltételrendszere, szóhasználata pedig részben megegyezik, részben egymástól eltérő. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat: nincs olyan, az Alkotmányban meghatározott vagy abból levezethető követelmény, hogy a jogalkotónak egységesen kellene szabályoznia a lőfegyverhasználatot. Éppen ellenkezőleg: a jogalkotónak figyelembe kell vennie a lőfegyver-használati joggal felruházható szervezetek feladat- és hatáskörében megmutatkozó különbségeket, és a vizsgált jogosítványra vonatkozó szabályozást ennek megfelelően, az adott szervezetre rendelten kell kialakítania. Az élethez való alapjog érvényesülésének vizsgálata szempontjából azonban bizonyos szabályozásbeli összefüggéseket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az első ilyen összefüggés a lőfegyver-használati jogosultság terjedelmének meghatározása. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a jogalkotó olyan esetben is biztosítja a lőfegyver használatát, amelyet az adott szerv feladat- és hatásköre nem indokol, az már önmagában alkotmányellenességet eredményez. A jogosultság egyes eseteinek áttekintése alapján megállapítható, hogy valamennyi érintett szervet (a szerv részéről eljáró jogosított személyt) felruházott a jogalkotó a lőfegyver használatára akkor, ha ez az élet elleni közvetlen fenyegetés vagy támadás, illetve a testi épséget súlyosan veszélyeztető közvetlen támadás elhárítását szolgálja.

A következő esetkörben - az egyes szervek feladat- és hatásköréhez rendelten - taxatíve felsorolt súlyos, az életet is veszélyeztető bűncselekmények (cselekmények; objektumok, létesítmények elleni támadások) megakadályozása vagy megszakítása indokolja a lőfegyver használatát. E tekintetben a legszélesebb körű jogosítványt a rendőr, és a határőr, a legszűkebbet a pénzügyőr számára állapított meg a jogalkotó.

A kifejtettek szerint a lőfegyverhasználattal érintett személy életének kockáztathatóságát - a lőfegyver-használati jog megengedését - a yalamennyi esetben megragadható életveszély elhárítandó volta indokolja. A vizsgált rendelkezések közül egyedül az Rtv. 54. § j) pontjának egyik eleme (a fogvatartott erőszakos kiszabadítása) tartalmaz támadó, tehát veszélyeztető magatartást, a többi azonban nem tartozik a fenti esetkörök egyikébe sem. Vagyis: az indítványokkal érintett szabályozás nagy része akkor is megengedi a lőfegyver használatát, amikor az életveszély nem manifesztálódott.

Az Rtv. 54. § g) és h) pontjaival azonos lőfegyver-használati jogosultságot más törvény nem tartalmaz. Az tehát, hogy a már befejezett bűncselekményt elkövető, de emiatt még felelősségre nem vont személlyel szemben lőfegyvert lehessen használni, kizárólagos rendőri jogosítvány. Az Rtv. 54. § i) pontjában foglalt rendelkezés csaknem szó szerint megegyezik a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 58. § (1) bekezdés g) pontjával, valamint részben megegyezik a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény (a továbbiakban: Bvtv.) 22. § (3) bekezdés j) pontjával. Végezetül: az Rtv. 54. §;) pontja szerinti szabályozás - részben más feltételrendszer meghatározásával - megtalálható a Bvtv. 22. § (3) bekezdés g), h) és i) pontjaiban.

Az egyes lőfegyver-használati eseteket a jogalkotó ugyan külön-külön határozta meg, de a gyakorlatban a lőfegyverhasználattal érintett személyek magatartásának függvényében ezek - egy szituáción belül - akár egymást követően is megjelenhetnek. Így például ha a támadó magatartást tanúsító személy a támadást befejezve elmenekül, vagy ellenkezőleg, a menekülő támadást kísérel meg.

A lőfegyver-használati jog egyes, indítványokkal támadott eseteinek vizsgálatát megelőzően az Alkotmánybíróság az Rtv. néhány olyan rendelkezését is áttekintette, amelyek kihatásukban érintik a jogosítvány szabályozási tartalmát.

Ennek alapján megállapította, hogy az Rtv.-ben a jogalkotó előírta a rendőr intézkedési kötelezettségét [Rtv. 13. § (1) bekezdés], továbbá azt is, hogy a rendőri intézkedésnek magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni mindenki köteles [Rtv. 19. § (1) bekezdés]. A rendőr jogszerű intézkedésének való ellenszegülés esetén pedig az Rtv. szerinti intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazhatók [Rtv. 19. § (2) bekezdés].

A jogalkotó meghatározta, hogy mely esetekben nincs helye lőfegyverhasználatnak (Rtv. 55. §), valamint azt is, hogy az ilyen eszköz alkalmazásának milyen előfeltételei vannak [Rtv. 56. § (1) bekezdés]. A jogalkotó azonban mindkét feltétel alól maga állapított meg kivételeket, vagyis részlegesen oldotta a veszélyeztetettség kizárását, illetve elkerülését biztosító szabályok szigorát. Az emberi élet kockáztatha-tóságának ilyen módon való kiterjesztése - az alapjogvédelmi követelményekre tekintettel - általában az alkotmányos életvédelem fokozásának szükségességét igényli a konkrét lőfegyver-használati esetekben.

Ugyanakkor arra is rámutat az Alkotmánybíróság, hogy a lőfegyver-használati jog gyakorlása előfeltételeinek tekintetében' az egyes esetekben különbségek mutatkoznak. Ez legfőképpen az előfeltételek (megelőző intézkedések) érvényesíthetőségében ragadható meg. Az ún. veszélyezte-tettségi esetkörben a lőfegyverhasználattal érintett személy támadó magatartást tanúsít, ezért a rendőri kényszerintézkedés ennek elhárítását szolgálja. A magatartás támadó jellegéből, annak gyors lefolyásából, közelítő irányultságából adódik, hogy általában kevés idő áll rendelkezésre az Rtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározott cselekmények (felhívás, figyelmezetés, figyelmeztető lövés) foganatosítására. Ennek következtében éppen ebben az esetkörben kerülhet sor gyakrabban az Rtv. 56. § (2) bekezdésében foglaltak alkalmazására, vagyis a lőfegyverhasználatot megelőző intézkedések teljes vagy részbeni mellőzésére. Ezzel szemben a támadott rendelkezések többségénél a lőfegyverhasználattal érintett menekül vagy szökik, mozgása értelemszerűen távolodó, vagyis az üldöző rendőrnek általában lehetősége adódik a megelőző intézkedések megtételére.

Az Rtv. 54. § h) pontja megengedi a lőfegyverhasználatot az állam elleni és az emberiség elleni bűncselekményt elkövető személy elfogása, szökésének megakadályozása érdekében.

Az Alkotmánybíróság a vizsgált rendelkezéssel kapcsolatban mindenekelőtt leszögezi: ez a lőfegyver-használati jogosítvány nem tartozik a veszélyeztetésen alapuló esetkörbe. A lőfegyverhasználattal érintett személy tehát már elkövette a bűncselekményt, ugyanakkor nem lép fel táma-dólag sem a rendőr sem más személy ellen, tényleges magatartása a menekülés vagy az elrejtőzés. A vizsgálat iránya ennek megfelelően ez esetben az, hogy megengedhető-e a lőfegyverhasználat, ha nem áll fenn egyidejűleg egy másik élet veszélyeztetése.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a lőfegyverhasználat alkotmányosságát az alapozza meg, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személy korábban megsértette az élethez való jogot egy másik emberi élet kioltásával.

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) X. fejezete határozza meg az állam elleni bűncselekményeket. (139. § az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása; 139/A. § az alkotmányos rend elleni szervezkedés; 140. § lázadás; 142. § rombolás; 144. § hazaárulás; 145. § hűtlenség; 146. § az ellenség támogatása; 147. § kémkedés; 148. § a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés; 150. § feljelentés elmulasztása.)

A felsorolt bűncselekmények egyik törvényi tényállásában sem szerepel az élet kioltása, mint tényállási elem.

A Btk. XI. fejezete határozza meg az emberiség elleni bűncselekményeket. (153. § háborús uszítás; 154. § tiltott toborzás; 155. § népirtás; 157. § apartheid; 158. § polgári lakosság elleni erőszak; 159. § háborús fosztogatás; 160. § bűnös hadviselés 160/A. § nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása; 161. § harctéri fosztogatás; 162. § fegyverszünet megszegése; 163. § hadikövet elleni erőszak; 164. § visszaélés a vöröskereszttel; 165. § egyéb háborús bűntettek.)

A felsorolt bűncselekmények törvényi tényállásai közül csak a népirtás, az apartheid, a bűnös hadviselés és az egyéb háborús bűntettek foglalják magukba - nem feltétlenül, hanem több más elkövetési magatartás mellett - az élet kioltását is.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 54. § h) pontjában foglalt szabályozási tartalom, vagyis az, hogy a Btk. X. és XI. fejezetében felsorolt bűncselekmények elkövetőivel szemben kivétel nélkül megengedett a lőfegyverhasználat, sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti élethez való jogot. Azoknak az emberiség elleni bűncselekményeknek az elkövetői viszont, akik emberi életet oltanak ki, a velük szemben megengedett lőfegyverhasználat szempontjából az Rtv. 54. § g) pontja szerinti szabályozás hatálya alá esnek.

Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az Rtv. 54. § h) pontját megsemmisítette.

2. Az Rtv. 54. § i) pontja azzal szemben is lehetővé teszi a lőfegyverhasználatot, akinek a magatartása a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz miatt ember elleni közvetlen felhasználására utal. Az indítványozó a "vagy más veszélyes eszköz" szövegrészt tartja alkotmányellenesnek.

A vizsgált esetben a lőfegyverhasználatot - az Rtv. 56. § (1) bekezdésében foglalt megelőző intézkedéseken túlmenően - kettős feltételhez köti a jogalkotó. Az egyik feltétel az, hogy a rendőrnek előzetesen fel kell szólítania az érintettet a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére. A további feltétel pedig az, hogy a felszólításnak az érintett ne tegyen eleget.

Az Alkotmánybíróság rámutat: az Rtv. 54. § i) pontja a korábbiakban már tipizált lőfegyver-használati esetkörök egyikébe sem sorolható. Az Rtv. 54. § a) -f) pontjai, és k) pontja, valamint részben a j) pont valamely realizálódott, és az életet direkt vagy indirekt módon veszélyeztető támadás miatt biztosítja a támadó ellen a lőfegyverhasználatot. Az Rtv. 54. § g) és h) pontjai, valamint részben a j) pont esetén pedig valamely bűncselekmény korábbi elkövetéséhez kötötte a jogalkotó a lőfegyverhasználat megengedhe-tőségét.

Az Rtv. 54. § i) pontja a fenti feltételek egyikét sem tartalmazza. A lőfegyverhasználattal érintett személy ugyanis nem tanúsít támadó vagy bármilyen más, az életet konkrétan veszélyeztető magatartást. Csak a körülményekből lehet arra a következtetésre jutni, hogy a nála lévő tárgyat olyan módon készül használni, amely alkalmas lehet emberi élet veszélyeztetésére. Más megfogalmazásban: miután eredménytelennek bizonyult a tárgy letételére irányuló felszólítás, a rendőr arra az alapos feltevésre jut, hogy a tárgy felhasználásával támadás készül, ami vagy ellene, vagy valamely más személy ellen irányul. A vizsgált rendelkezés szerinti esetben tehát egyaránt hiányzik a realizálódott támadás, valamint az a körülmény is, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személy korábban valamely bűncselekményt követett el.

Önmagában az Rtv. 54. § i) pont szabályozási tartalmából, de különösképpen a más lőfegyver-használati esetekkel való összevetésből következik, hogy a tárgynak (fegyver vagy más veszélyes eszköz) itt kiemelt jelentősége van. Ezért az Alkotmánybíróság az élethez való joggal összefüggésben meghatározóan azt vizsgálta, hogy a rendelkezésben megjelölt tárgyak veszélyessége eléri-e azt a szintet, ami megalapozhatja a lőfegyverhasználatot, vagyis az élet kockáztathatóságát.

A fegyver fogalmát az Rtv. ugyan nem határozza meg, de a szó általános és büntetőjogi értelmében a fegyver olyan tárgynak, eszköznek minősül, amely alkalmas az élet veszélyeztetésére vagy kioltására.

Így a Btk. 137. § 4. a) pontja szerint a lőfegyver és a robbanóanyag használata alapozza meg a fegyveres elkövetés minősítését.

Az Rtv. a más veszélyes eszköz fogalmát sem határozza meg. Míg a fegyvert az életet veszélyeztető eszköznek kell tekinteni, a más veszélyes eszköz nem feltétlenül minősül annak.

A közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről szóló 175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet melléklete értelmében a közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek számít sok más - pl. szúró- és vágóeszközök - mellett az olyan eszköz is, melyből a szem és nyálkahártyák, illetve a bőrfelület ingerlésével támadásra képtelen állapotot előidéző anyag permetezhető ki (gázspray), amely azonban nem alkalmas az élet kioltására.

A vizsgált rendelkezés értelmében akkor is helye lehet lőfegyverhasználatnak, ha a lőfegyverhasználattal érintett személy magatartása a nála lévő - élet kioltására nem alkalmas, de az intézkedő rendőr értelmezése szerint más veszélyes eszköznek minősülő - tárgy ember elleni közvetlen felhasználására utal. A "más veszélyes eszköz" így túl tág értelmezést tesz lehetővé, amely olyan esetekben is megalapozhatja a lőfegyverhasználatot, amikor az egyébként szükségtelen. A jogalkotó tehát kellő differenciálás nélküli jogfogalomra alapozta a rendőri jogosítvány gyako-rolhatóságát, vagyis a pontos törvényi meghatározás hiánya - az élethez való joggal összefüggésben - alkotmányellenes helyzetet teremt.

Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a más veszélyes eszközre vonatkozó rendelkezés ebben a megfogalmazásban jogbizonytalanságot okozhat. A lőfegyverhasználat tehát kizárólag fegyver, valamint az élet kioltására alkalmas más eszköz esetén lehet alkotmányos.

Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően megállapította, hogy az Rtv. 54. § i) pont "vagy más veszélyes eszköz" és "vagy a más veszélyes eszköz" szövegrészei nemcsak jogbizonytalanságot eredményeznek a tárgyi körhöz tartozó fogalom meghatározatlansága miatt, hanem egyúttal indokolatlan kockázati tényezőnek minősülnek az élethez való joggal összefüggésben. Életkockáztatás és életvédelem csak akkor kerülhetnek egyensúlyba, vagyis az alapjogi védelem egyenlősége csak abban az esetben érhető el, ha a vizsgált rendelkezésben meghatározott tárgyi kör leszűkül azokra az eszközökre, amelyek az élet kioltására alkalmasak vagy legalábbis az életet közvetlenül veszélyeztethetik.

A fentiekben kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 54. § i) pontjának "vagy más veszélyes eszköz" és "vagy a más veszélyes eszköz" szövegrészei sértik a jogbiztonságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethető követelményét, sértik továbbá az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az 54. § (1) bekezdésében foglaltakat, ezért az alkotmányellenes szövegrészeket megsemmisítette, és egyúttal a hatályban maradó törvényszöveget megállapította.

3. Az Rtv. 54. § j) pontja szerint megengedett a lőfegyverhasználat az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására, kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú. Az Rtv. rendelkezése alapján tehát az említett célokból minden felnőtt fogvatartottal szemben használható lőfegyver, függetlenül attól, hogy milyen súlyú vagy milyen jellegű cselekmény elkövetése miatt került a rendőrség őrizetébe.

Az egyik indítványozó a rendelkezés egészét, míg a másik a "menekülésének", továbbá "vagy elfogására" szövegrészeket tartja alkotmányellenesnek.

A vizsgált rendelkezés a lőfegyverhasználattal érintett személy szempontjából kettős: kiterjed egyrészt magára a fogvatartottra, másrészt arra is, aki a fogvatartott erőszakos kiszabadításában részt vesz. Akit a menekülése vagy az elfoghatósága miatt érint a lőfegyverhasználat - aj) pont körében - nem tanúsít támadó magatartást, értelemszerűen nincs semmi olyan cselekvése, ami mások élete vagy testi épsége ellen irányulna. Ha ilyen cselekvésre sor kerül, akkor az Rtv. 54. §-ában meghatározott valamely más okból nyílik meg a lehetőség a lőfegyver-használatra [a), b), i) vagy k) pontok]. Az erőszakos kiszabadításban részt vevő személy ezzel szemben szükségképpen támadó magatartást tanúsít.

A magatartások különbözőségéből eredően az alkotmánybírósági vizsgálat iránya sem lehetett ugyanaz. A menekülő, illetve a menekülést követően elfogás alá eső személy esetében nem áll fenn a rendőrt vagy harmadik személyt érintő veszélyeztetés, tehát az Alkotmánybíróságnak ezúttal is abban kellett állást foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet kockáztatása (a lőfegyver használata), ha ez nem életveszély elhárítását célozza.

Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban leszögezte: "A bizonyítás sikertelensége éppúgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt - eltérő törvényi rendelkezés hiányában - az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett." (ABH 1992, 59, 70.)

Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta azt is, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. Az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel összefüggésben kifejtette: indokolt, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. (ABH 1999, 75, 83.) Ez pedig szükségképpen együtt jár az olyan büntető eljárási cselekmények, ezen belül olyan kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozzák, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is. [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.]

Az idézett megállapítások is azt a követelményt erősítik, hogy az államnak hatékonyan kell élnie a rendelkezésére álló alkotmányos eszközökkel. Ez a vizsgált rendelkezés vonatkozásában aképpen konkretizálható, hogy a rendőrség úgy köteles a fogvatartott biztonságos őrzéséről gondoskodni, hogy ezáltal a menekülés elkerülhetővé váljék.

A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet (a továbbiakban: R.) 14. § (1) bekezdése szerint a fogda a fogvatartottak elhelyezésére, biztonságos őrzésére szolgáló, huzamos emberi tartózkodásra alkalmas épület vagy épületrész. Az R. szabályozza a fogvatartottal szemben alkalmazható kényszerítő eszközöket is: "30. § (1) A fogvatartottal szemben az Rtv. 47-50. §-aiban, valamint az 52. §-ban meghatározott kényszerítő eszközök a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: RSzSz.) kényszerítő eszközökre vonatkozó szabályai szerint alkalmazhatóak." A fogvatartottak rendszeres ellenőrzését is meghatározza az R. 32. § (2) bekezdése: "A fogdaőrök kötelesek a zárkában elhelyezett fogvatartottak viselkedését 20 percenként ellenőrizni a betekintő sávon keresztül. Gyakrabban - szükség esetén folyamatosan - kötelesek ellenőrizni azokat a fogvatartottakat, akik rendkívüli cselekményt követtek el, vagy akikről viselkedésük alapján a rendkívüli cselekmény elkövetése alaposan feltehető." Az R. 34. § (3) bekezdése értelmében: "A fogvatartottat haladéktalanul meg kell bilincselni, ha támadást vagy szökést kísérel meg. Az eljárási cselekmény foganatosítását követően a fogdába történő visszakísérés előtt a fogvatartottat meg kell bilincselni, és ruházatát át kell vizsgálni."

A felhívott rendelkezések alapján rögzíthető, hogy a rendőrség számára a jogalkotó megteremtette a biztonságos őrzés feltételeit, eszközrendszerét. Ha az őrzés során olyan mulasztás történik, ami lehetővé teszi a jogilag még felelősségre nem vont fogvatartott szökését, akkor ennek korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására is alkalmas eszköz (lőfegyver) használata. Vagyis: az állam életvédelmi kötelezettsége mellett jelen van az őrzési felelősségből fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná teszi a lőfegyverhasználatot az élethez való joggal összefüggésben. Az Alkotmánybíróság azt is figyelembe vette, hogy az állam a fogvatartott menekülését illetően nem marad büntetőjogi eszköz nélkül, mert a Btk. 245. § (1) bekezdése szerint az érintett ezen magatartásával a fogolyszökés bűncselekményét követi el, amelynek alapján büntetőjogilag felelősségre vonható.

A Szolgálati Szabályzat 64. § (2) bekezdése egyébként nagymértékben szűkíti a vizsgált rendelkezés szerinti lőfegyver-használati jogot: "Az Rtv. 54. § j) pontja alapján akkor használható lőfegyver, ha az elfogás, az őrizetbe vétel, illetve a fogva tartás indoka az Rtv. 54. § g), illetve h) pontjában meghatározott bűncselekmény." A jelenleg hatályos szabályozás szerint ez annyit jelent, hogy csak olyan fogvatartottal szemben lehet lőfegyvert használni, akit élet kioltása, állam vagy emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt vettek őrizetbe (fogtak el vagy tartanak fogva). Az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § h) pontot érintő döntése következtében ez egyébként is csak az élet kioltását elkövető fogvatartottra vonatkozhatna.

Az Alkotmánybíróság azonban - az előzőekben kifejtettek alapján - megállapítja, hogy az Rtv. 54. § j) pontja "menekülésének", továbbá "vagy elfogására" szövegrészei sértik az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az Alkotmánybíróság külön hangsúlyozza: az élet kioltását elkövető fogvatartottal szemben az államot fokozottan terheli az őrzési felelősség, a biztonságos fogvatartás kötelezettsége.

Ugyanakkor nem állapította meg az Alkotmánybíróság az Rtv. 54. § j) pontjában foglalt további rendelkezés alkotmányellenességét, mert a fogvatartott erőszakos kiszabadításának megakadályozása esetén indokolt a lőfegyverhasználat biztosítása. Az indokoltságot az teremti meg, hogy az erőszakos kiszabadítás során szükségképpen megvalósul a mások életének vagy testi épségének veszélyeztetése. Az a jogalkotó döntési körébe tartozik, hogy a lőfegyverhasználatot további feltételekhez kösse, amint azt a Szolgálati Szabályzat már hivatkozott előírása [64. § (2) bekezdése] meg is teszi.

Az Rtv. 54. § j) pontjának a fentiek szerint elvégzett felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság - az indítványozók által általánosságban jelzett - a normavilágossággal kapcsolatos problémát is észlelt. Indokolásában az Alkotmánybíróság már rámutatott, hogy a vizsgált rendelkezés a lőfegyverhasználattal érintett személy szempontjából kettős, mert egyaránt kiterjed a fogvatartottra, valamint arra, aki a fogvatartott erőszakos kiszabadításában részt vesz. Ugyanakkor a rendelkezés záró szövegrésze egységesen kizárja a lőfegyverhasználatot abban az esetben, ha a fogvatartott fiatalkorú. A jogalkotó feltehetően csak a fiatalkorú fogvatartottal szemben kívánta kizárni a lőfegyverhasználatot, de az alkalmazott kodifikációs technika miatt ez a szűkítés irányadóvá vált a személyi kör másik csoportjára, vagyis az erőszakos kiszabadítást végrehajtókra is. Mindez azt eredményezi, hogy fiatalkorú fogvatartott kiszabadítására irányuló támadás esetén a rendőr az Rtv. 54. § j) pont alapján őt megillető lőfegyver-használati jogával egyáltalán nem élhet.

Az Alkotmánybíróság megállapította a fogvatartottal szembeni lőfegyverhasználat alkotmányellenességét, de egyúttal rámutat arra, hogy a fogolyszöktetést erőszakos módon végrehajtókkal szembeni lőfegyverhasználat nem alkotmányellenes.

Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság, ha a norma egy részének alkotmányellenességét állapítja meg, akkor többnyire csak e szövegrészt semmisíti meg, egyúttal megállapítja, hogy a megsemmisítést követően a rendelkezés milyen szöveggel marad hatályban. A jelen ügyben ennek a megoldásnak ugyan nem volna technikai akadálya, de azért nem alkalmazható, mert a hatályban maradó szövegrész értelmezhetetlenné válna, s ekként az ún. normavilágosság hiánya folytán maradna fent az alkotmányellenesség.

Ezért döntött úgy az Alkotmánybíróság, hogy a rendelkezés egészét megsemmisíti. Így a jogalkotónak lehetősége nyílik arra, hogy a fogvatartott erőszakos kiszabadítását elkövetőkkel szembeni lőfegyver-használatot, mint az Rtv. 54. § j) pontjának nem alkotmányellenes szövegrészét önállóan szabályozza.

4. Az Rtv. további rendelkezéseit érintő indítványok elutasítását az Alkotmánybíróság a következőkkel indokolja:

4.1. Az Rtv. 54. § g) pontja szerint a rendőr lőfegyvert használhat az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására, szökésének megakadályozására.

Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet kockáztatása akkor, ha ez nem életveszély elhárítását célozza. Önmagában abból a körülményből ugyanis, hogy valaki korábban emberi életet oltott ki, okszerűen még nem következik, hogy további emberölésre, vagy legalábbis az életet veszélyeztető cselekmény elkövetésére készül. További fontos körülményként értékelendő, hogy valóban az a személy követte-e el az emberölést, akivel szemben a rendőr él a lőfegyverhasználati jogával. Rendőri tettenérés esetén feltehető az azonosság, de szóbeli értesülés (szemtanú nyilatkozata) az azonosság megállapítását kétségessé teheti. Azt is indokolt kiemelni, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személynek a bűnösségét a bíróság még nem állapította meg. A rendelkezés értelmében bármilyen szándékos emberölés szóba jöhet, nemcsak olyan, ahol lőfegyvert használt az elkövető, vagy egyébként következtetni lehetne a brutalitására, elvetemültségére, amely alapján a társadalomra vonatkoztatott életvédelmi igény fokozottan merülne fel (a közbiztonság az élethez való joggal összefüggésben fokozott veszélynek volna kitéve). Nem feltétel, hogy az elkövető fel legyen fegyverkezve, értelemszerűen az sem, hogy a fegyvert ember ellen közvetlenül használni készül.

Az élet kockázati tényezőinek egyike maga az ember, többek között azért, mert a szó elvont érelmében bárki képes ölni. Ha valaki ezt meg is teszi, szembesülnie kell az állam igazság-szolgáltatásával, amelynek eredményeképpen döntés születik bűnössége kérdésében, és ehhez képest a büntetés kiszabásában. Az Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban viszont az,t a jogi helyzetet kell mérlegelnie, amelyben a szándékos emberölést elkövető, de emiatt még felelősségre nem vont személlyel szemben megengedett a lőfegyverhasználat.

Az életnek, mint a legfőbb alapjogi értéknek a védelme esetről-esetre sokrétű, alapos és egyértelmű, de mindig az adott körülményeknek megfelelő megközelítést kíván. A jelen esetben az egyik megközelítés lehetne az azonos életértékek összevetéséből fakadó értékelés. Ez egy kettős viszonyt tételez fel, amelynek egyik oldalán áll a lőfegyverhasználattal érintett, emberölést elkövető személy élete, míg a másik oldalon - a maga elvont formájában - az az életérték, amelyet az emberi életet korábban már kioltó személy potenciálisan veszélyeztet azáltal, hogy esetleg újabb emberi életre tör. A fentiekben kifejtettek szerint ez a veszélyeztetés túl általános, konkrétan nem ragadható meg, ezért ennek alapján az élet kockáztatásának a megen-gedhetősége az Rtv. 54. § g) pontja tekintetében nem is indokolható.

Az Alkotmánybíróság azonban az élethez való joggal kapcsolatban - a vizsgált rendelkezés vonatkozásában - nem ezt a megközelítést tekintette irányadónak. Az Rtv. 54. § g) pontja szerinti veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy jogi helyzete ugyanis speciális. Különleges az összes többi ugyanilyen helyzetben lévőhöz képest annyiban, hogy korábban embert ölt. Alapvetően az élethez való jogból fakad az a követelmény, hogy az emberi életet kioltó személy jogi felelősségéről dönteni kell. Ehhez viszont szükség van a jelenlétére, ami adott esetben csak az elfogásával biztosítható.

Aki más életének kioltásával megsérti az élethez való jogot, nem kerül és nem is helyezhető a jog világán kívül, de magára vonja azt a kockázatot, hogy - a törvényben meghatározott feltételek beállta esetén - a vele szemben alkalmazható jogszerű lőfegyverhasználat révén a saját élete kerül veszélybe. Ennek a helyzetnek a kialakulásához szándékos magatartások egybefüggő zárt láncolata az előfeltétel, melyet a törvény meghatároz. Az első szándékos magatartás az emberölés. A második, hogy az érintett nem szándékozik alávetni magát a jogi eljárásnak: nem jelentkezik önként a hatóságnál, nem engedi elfogni magát. A harmadik, hogy a konkrét rendőri intézkedésnek nem engedelmeskedik, menekül. A negyedik, hogy sem a figyelmeztetés, miszerint lőfegyverhasználat következik, sem a figyelmeztető lövés nem változtatja meg abbéli szándékát, hogy kivonja magát az eljárás alól. Az érintett tehát döntési helyzetben van, mert rendelkezésére áll annyi idő, ami elegendő arra, hogy ő maga akadályozza meg az életét kockáztató helyzet kialakulását. Az Rtv. 56. § (2) bekezdése alapján a megelőző intézkedések részben vagy egészben ugyan mellőzhetők, de csak akkor, ha egyébként a rendőr vagy más személy élete kerülne veszélybe. Ez utóbbi helyzet alkotmányossági megítélése viszont már egy másik lőfegyver-használati körbe tartozik, amelyet a konkrét életveszélyeztetés alapoz meg [Rtv. 54. § a), b) vagy k) pont].

A lőfegyverhasználattal érintett személy tényleges helyzetét vizsgálva valóban nem zárható ki a tévedés az emberölés elkövetőjének személye tekintetében. Vagyis: előfordulhat, hogy a rendőr azzal szemben használ lőfegyvert, aki korábban - a rendőr tudomása ellenére - nem oltott ki emberi életet. A törvényi felhatalmazás ellenben egyértelmű, mert az Rtv. 52. § (1) bekezdés értelmében a lőfegyver-használati jog a rendőrt csak az Rtv.-ben foglaltak szerint illeti meg. Ennek megfelelően a lőfegyverhasználat jogszerűsége a konkrét esetekben csak akkor áll meg, ha a rendőr minden kétséget kizáróan tudja - a körülményekből egyértelműen következik - hogy az a személy, akire rálő, korábban embert ölt. Ha ez a feltétel hiányzik, a rendőr a büntetőjog szabályai szerint - különös tekintettel a tévedésre - felel akkor, ha a kényszerítő eszköz használata az érintettnek sérülést okozott vagy életének kioltására vezetett.

Az élet kioltására sor kerülhet jogos védelmi helyzetben vagy végszükségben is (Btk. 29. § és 30. §), amely körülményt a büntetőeljárás során a hatóság, mint büntethetőséget kizáró okot vesz figyelembe. A jogellenesség hiányának tényleges vizsgálata azonban az intézkedő rendőrtől - az adott körülmények között - általában nem várható el.

A lőfegyverhasználat miatt veszélyeztetettségi helyzetben levő személy jogi és tényleges helyzetének értékelését az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel végezte el. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint indokolt a lőfegyverhasználat akkor, ha ez szándékos emberölés elkövetőjének elfogását biztosítja illetőleg teszi lehetővé. Az indokoltságot nem a bűnüldözés hatékonyságának fokozása teremti meg, nem is önmagában a büntetőeljárás lefolytathatósága, hanem az élethez való jogból fakadó követelmény: az élet kioltását elkövető személynek jogi eljárással kell szembesülnie.

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította, hogy az Rtv. 54. § g) pontja nem sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakat, s ennek megfelelőn az indítványt elutasította.

4.2. Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében a rendőr életének kockáztatásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság utal arra, hogy az élethez való joggal összefüggésben korábban már vizsgálta a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvénynek (a továbbiakban: Hvt.) az élet feláldozását is megkövetelő rendelkezéseit. A 46/1994. (X. 21.) AB határozatban kifejtette: "Amikor az állam a honvédelmi kötelezettség keretében végső esetben élete feláldozását is megköveteli a fegyveres szolgálatot végző katonától, nem az élettől és az emberi méltóságtól való állam általi, bizonyosan bekövetkező megfosztásról van szó. Az eskü szövegében az élet feláldozásának kockázatát vállalja a katona. A hadsereg alkotmányos felhasználása esetén erre csakis idegen hatalom fegyveres támadása esetén (Hvt. 2. §), illetve az Alkotmány 40/B. § (2) bekezdésében meghatározott fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények elhárításában való közreműködés során kerülhet sor. Mindezek olyan szituációk, amelyekben a katona élete értelemszerűen veszélyben van, s amelyben a jog eltűri, hogy a katona a támadók életét kioltsa.

A fegyveres harcban életét kockáztató katona alkotmányos kötelezettség (Alkotmány 70/H. §) teljesítése során kerül a fenti helyzetbe. Az Alkotmány azonban lehetővé teszi, hogy azok, akik az emberi élet sérthetetlenségét felfüggesztő rendkívüli helyzetben való részvételt nem tudják összeegyeztetni lelkiismeretükkel, ne teljesítsenek fegyveres katonai szolgálatot. Ők a kifogásolt esküt sem tehetik le. A fentiek alapján a katonai eskü szövege nem ütközik az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe." (ABH 1994, 260, 262-263.)

Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében nem alkotmányos kötelezettség teljesítésével összefüggésben merül fel az élet kockáztatása, hanem önként választott élethivatás (foglalkozás) gyakorlása során. Az érintett személy (a rendőr) tudja, vagy legalábbis tudnia kell, hogy amikor rendőrségi szolgálati jogviszonyt létesít, milyen követelmények terhelik. Személyes belátásán múlik, és nem állami kényszerből fakad, hogy rendőr lesz, illetve, hogy az is marad. A szolgálatot vállaló személy a rendőri hivatás komplex - az élet kockáztatását is magába foglaló - feladatainak ismeretében dönt (jelentkezik vagy visszalép), lényegében önrendelkezési jogát gyakorolva. Az életveszély valószínűsége a rendőri szolgálatteljesítéshez kapcsolódik.

A foglalkozásbeli követelmények egyike, hogy a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is köteles megvédeni. Az államra ezzel kapcsolatban az a kötelezettség hárul, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek megalapozzák a rendőri feladatellátás szakszerűségét, ezzel minimalizálva a rendőr élete elvesztésének kockázatát. Ezen feltételek körébe tartozik különösen a szolgálati szabályzat megalkotása, az abban foglaltak ismeretének megkövetelése, a kiképzettség és a technikai ellátottság biztosítása. A rendőr oldaláról mindez úgy jelenik meg, hogy joga van a saját élete megóvásához szükséges felkészültség megszerzésére.

Az Alkotmánybíróság hatásköre az említett államra háruló feltételteljesítés tekintetében arra terjed ki, hogy vizsgálja: a jogalkotó eleget tett-e idevonatkozóan szabályozási kötelezettségének. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:

A belügyminiszter megalkotta a Szolgálati Szabályzatot, az Országgyűlés elfogadta a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvényt, amelyben - többek között - rögzítette, hogy az elöljáró köteles a rendőr számára az egészséges és biztonságos szolgálatteljesítés feltételeit biztosítani; a szolgálati feladatok ellátását úgy megszervezni, hogy a hivatásos állomány tagja a szolgálati viszonyból eredő jogait gyakorolni, kötelezettségeit teljesíteni tudja; a feladatok elvégzéséhez szükséges tájékoztatást és irányítást megadni, a szolgálatteljesítéshez szükséges ismeretek megszerzését biztosítani.

A Btk. 30. § (4) bekezdése értelmében azon személyek javára, akiknek a hivatásukhoz tartozik a veszély vállalása, végszükség nem állapítható meg. Ilyen személynek minősül a rendőr is. Ez a rendelkezés is azt támasztja alá, hogy a rendőri élethivatás részét képezi a veszélyhelyzetek vállalása, amelynek során saját élete védelme érdekében a végszükségre nem hivatkozhat.

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 11. § (1) bekezdés "a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni" szövegrészének az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe, illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az indítványt elutasította.

4.3. A rendőrség működésének általános elvei és szabályai körében, ezen belül is a kényszerítő eszközök alkalmazásának elvi tételei között deklarálta a jogalkotó azt, hogy az emberi élet kioltását lehetőleg kerülni kell. A "kerülni kell" kifejezés nem a tiltással egyenértékű, hanem a megszorítás, a negatív orientálás mellett kétségkívül egyúttal megengedő tartalmú is.

Az állam életvédelmi kötelezettségének teljesítéséhez a kényszerítő eszközök alkalmazása elengedhetetlen. A testi kényszer, a bilincs vagy a lőfegyver olyan kényszerítő eszközök, amelyek alkalmazásával együtt járhat a sérülés okozása. Az Rtv. vizsgált rendelkezése azt helyezi előtérbe, azt határozza meg főszabályként, hogy a kényszerítő eszköz alkalmazása ne okozzon sérülést, ne vezessen az emberi élet kioltásához. Ezzel a jogalkotó eleget tett az élethez való jog védelméből fakadó követelménynek. Azonban a "lehetőleg" szó helyes nyelvtani értelmezés szerint nem biztosít szélesebb jogot a lőfegyverhasználatra, és a "kerülni kell" korlátozó rendelkezés fellazítására. E szavakat egymástól önkényesen elválasztani nem lehet, következésképpen a "lehetőleg kerülni kell" kifejezés egységesen értelmezendő, mint olyan, a jogalkalmazás módjára vonatkozó ajánlás, amely egyébként is összhangban van az Rtv. azon rendelkezéseivel, amelyek a kényszerítőeszközök arányosságára, sorrendjére és a lőfegyverhasználatot megelőző cselekvésekre vonatkoznak. Önmagában a szövegkörnyezetből kiemelt "lehetőleg" szónak alkotmányjogi relevanciája nincs.

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 17. § (2) bekezdés "lehetőleg" szövegrészének az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe, illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az indítványt elutasította.

4.4. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában fejtette ki először, hogy az emberi méltósághoz való jog az ún. "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazása. Az általános személyiségi jogot az alkotmánybírósági gyakorlat annak különféle aspektusaival nevezte meg, nevezetesen a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként definiálta. Ugyanebben a határozatában az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy az általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet az Alkotmánybíróság és a bíróságok is felhívhatnak az egyén autonómiájának a védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható (ABH 1990, 42, 44-45.).

Az indítványozó szerint az Rtv. 19. § (1) bekezdése azzal, hogy olyan törvényi vélelmet állapít meg, amely szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, sérti az Alkotmány 54. §-ában foglaltakat. Ez az indítványozói felvetés alkotmányjogi tekintetben úgy értelmezhető, hogy az indítványozó az általános cselekvési szabadság, a magánszférához való jog, valamint az önazonossághoz (személyi integritáshoz) való jog sérelmét látja a kifogásolt törvényi rendelkezésben.

Az Alkotmánybíróság a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatában a rendőri intézkedés eredményessége feltételeinek elemzése során kifejtette: ahhoz hogy az ország belső rendje és közbiztonsága rendőri eszközökkel eredményesen védhető legyen, a belső rend és a közbiztonság felett őrködő szervezet számára hatékony eszközöket kell biztosítani. Ez a közösség érdekét szolgáló követelmény indokolja az Rtv. 19. § (1) bekezdésének azon rendelkezését, amely szerint a jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedéseknek - ha törvény vagy más nemzetközi megállapodás nem rendelkezik - köteles magát mindenki alávetni és a rendőr utasításainak engedelmeskedni. Ehhez a követelményhez, illetőleg törvényi előíráshoz szorosan kapcsolódik az Rtv. 19. § (1) bekezdésének az indítványozó által kifogásolt második mondata, amely szerint az intézkedéssel érintett személy a helyszínen a rendőri intézkedés jogszerűségét nem vonhatja kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül kétséget kizáróan meg-állapítható. Ugyanez az alkotmánybírósági határozat azt is leszögezte, hogy a rendőri intézkedés jogszerűségének feltételezése nem más mint egy törvényes vélelem, amely azonban ellenbizonyítás révén utólagosan megdönthető, tehát a jogorvoslásnak a lehetősége adott. (ABK 2003. december 900., 907.)

Az Rtv. a jogorvoslat lehetőségét a 92. § (1) bekezdésében biztosítja, a 93. § pedig ezt akként konkretizálja, hogy kimondja: a panasz előterjesztésére az jogosult, akivel szemben a rendőri intézkedést foganatosították. A törvényi rendelkezések szerint a panaszt az intézkedést foganatosító rendőri szervnél lehet az intézkedést követő 8 napon belül előterjeszteni, továbbá a panaszt e rendőri szerv vezetője 15 napon belül indokolt határozattal bírálja el, és e határozat ellen pedig a felettes rendőri szervhez fellebbezésnek van helye. A sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben bírósági felülvizsgálat is kérhető, amelyet a panasz előterjesztésére jogosult terjeszthet elő a felettes rendőri szerv határozata ellen. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint - a törvényi garanciák mellett - sem az általános cselekvési szabadságot, sem a magánszférához való jogot, sem pedig a személyi integritáshoz való jogot, mint a személyiségi jogként nevesített alapjogokat nem sérti a támadott törvényi rendelkezés.

Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 19. § (1) bekezdés második mondata alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

4.5. Az indítványozók a személyi szabadság jogának sérelmén túl az emberi méltóság jogának sérelmét is látják abban, hogy az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja lehetővé teszi, hogy a rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állítsa azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, továbbá, hogy az Rtv. 38. § (1) és (2) bekezdése alapján a rendőrség közbiztonsági őrizetbe vétel iránt intézkedhet. A 38. § (2) bekezdésében "vagy elrejtőzésétől tartani lehet" feltételt tartja alkotmányellenesnek.

Az Alkotmánybíróság a személyi szabadság jogának korlátozásával kapcsolatban már vizsgálta a kifogásolt rendelkezéseket és a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatában megállapította, hogy az előállítás és az őrizetbe vétel eljárási rendjét meghatározó rendelkezések megfelelnek a személyi szabadság átmeneti korlátozásához szükséges alkotmányos követelményeknek. (ABK 2003. december 900., 910.)

Az emberi méltóság jogának sérelmét illetően az Alkotmánybíróság már a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és kor-látozhatatlan. (ABH 1991, 297, 308, 312.) Ennek egyes részjogai, mint az önrendelkezéshez, az önazonossághoz, a cselekvési szabadsághoz való jog azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatóak. (879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 397, 401.) Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alapvető jog korlátozása akkor marad meg az alkotmányos keretek között, ha a korlátozás nem vonatkozik az alapjog érinthetetlen lényegére, továbbá, ha a korlátozás elkerülhetetlen, valamint, ha a korlátozás súlya a korlátozáshoz elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan. [Pl. 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990 69, 71, 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.]

Az Alkotmánybíróság a 46/1991. (IX. 10.) AB határozatában azt is megállapította, hogy ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, és ezáltal az állam indok nélkül avatkozik a magánszféra körébe tartozó viszonyokba. (ABH 1991, 211, 215.)

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján alkalmazott előállítás, valamint az Rtv. 38. § (1) és (2) bekezdése rendelkezései szerinti közbiztonsági őrizetbe vétel kellő alappal alkalmazott hatósági intézkedések. Ezeket a törvényben meghatározott intézkedéseket a közrend és a közbiztonság védelméhez fűződő közérdek indokolja, és az teszi szükségessé, hogy az érintett személyek a hatósággal való együttműködésre készséget nem mutatnak. E kellő indokok alapján alkalmazott hatósági intézkedések sem az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján előállított személyek, sem pedig az Rt. 38. §-a alapján közbiztonsági őrizetbe vett személyek emberi méltóságához való jogának érvényesülését az elérni kívánt célhoz képest nem korlátozza aránytalan mértékben. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kifogásolt törvényi rendelkezések keretei között alkalmazott kényszerintézkedések nem idézik elő az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglaltak sérelmét.

Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja, valamint az Rtv. 38. § (1) bekezdése és a (2) bekezdés "vagy elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.

4.6. A lőfegyvernek valamely tömegben lévő személlyel szembeni használatára vonatkozó szabályok körében az Rtv. 57. § (2) bekezdése kizárja a jogellenesség megállapítását abban az esetben, ha olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.

A támadott rendelkezésben nem személyre szándékosan leadott lövésről van szó, tehát ez a rendelkezés nem is vonható az Rtv. 53. § (1) bekezdésében meghatározott lőfegyverhasználat körébe. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a más személlyel szembeni lőfegyverhasználat során veszélyeztethető-e olyan személy élete, aki ugyan nem ad okot a vele szembeni lőfegyverhasználatra, de mégis véletlen találat éri.

Az indítványozói feltételezés az, hogy egyesek a felszólítást követően nem hagyják el a helyszínt, hanem elrejtőzködnek, és ezáltal véletlenszerűen ki vannak téve akár halálos lövésnek is. Éppen ezért a jogellenesség kizárása szerinte csak akkor volna megengedhető, ha a törvény a rendőrséget arra kötelezné, hogy a lőfegyverhasználatot megelőzően győződjön meg a helyszín elhagyására vonatkozó felhívása eredményességéről.

A rendőri felszólításnak való ellenszegülés az egyén szabad akaratelhatározásából ered, amely az önrendelkezés keretében tudatosan felvállalt életveszélyt eredményez, ezért az ebből fakadó esetleges következményeket az érintettnek viselnie kell. Amennyiben valaki akaratán kívül eső objektív ok folytán képtelen a helyszín elhagyására, akkor nyitva áll előtte a lehetőség, hogy ezt a körülményt valamilyen módon a rendőrség tudomására hozza. Ha a rendőrség ezt a helyzetet figyelmen kívül hagyva nem biztosítja az érintett biztonságos helyre jutását, és egyidejűleg él a másra irányuló lőfegyver-használati jogával, az érintettet pedig véletlenszerűen találat éri, akkor a jogellenesség kizárása nem állapítható meg a rendőr javára.

Az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége körébe tehát az életveszélyes helyszín elhagyásának biztosítása tartozik, de a tudatosan életveszélyes helyszínen maradóval szemben nem érvényesülhet az állam életvédelmi kötelezettsége. Mindezek alapján a támadott rendelkezés tartalma nem tekinthető az élethez való jog mint alkotmányos alapjog megsértésének.

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 57. § (2) bekezdésének az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe és 54. § (1) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az indítványt elutasította.

4.7. A nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezését szabályozó törvényi rendelkezéssel [Rtv. 67. § (1) bekezdése] kapcsolatosan az indítványozó az emberi méltósághoz való jog sérelmét abban látja, hogy az Rtv. nem tartalmaz utalást a bűncselekmény elkövetőjétől származó, a rendőrségnek nyújtott információszolgáltatás lehetőségének időtartamára, ebből pedig szerinte olyan helyzet adódhat, hogy az eljárás alá vont személlyel szemben a rendőrség akár hosszú ideig is nyomást gyakorolhat a hatóság számára fontos, a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatba hozható adatok megszerzése végett.

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 170. § (1) bekezdése szerint az ügyész vagy a nyomozóhatóság a tudomására jutott adatok alapján a nyomozati eljárást megindítja, illetőleg a nyomozás feljelentésre indul meg. A Be. a nyomozás határidejére vonatkozó törvényi szabályokat a 176. §-ában állapította meg. E törvényhely (1) bekezdése kimondja, hogy a nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága, vagy elháríthatatlan akadály indokolja, a nyomozás határidejét az ügyész két hónappal, ha ez a határidő letelt, a megyei főügyész legfeljebb a büntetőeljárás megindulásától számított 1 év elteltéig meghosszabbíthatja. A Be. 176. § (2) bekezdése értelmében 1 éven túl kizárólag a legfőbb ügyész jogosult a nyomozás határidejének a meghosszabbítására, ha a nyomozás meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás a gyanúsított kihallgatásától számított 2 évig terjedhet.

Az ismertetett törvényi rendelkezések alapján megállapítható, hogy a Be. a nyomozás határidejének ésszerű megállapításával kellő garanciát teremtett arra nézve, hogy a rendőrség szakmai indok nélkül hosszú ideig nyomozást ne folytathasson. Ennek következtében a rendőrség - az ügyész nyomozás-felügyelete mellett - nem élhet vissza az információszolgáltatásban való megállapodás törvényi lehetőségével, ennek fejében pedig a nyomozás megtagadásának, vagy megszüntetésének a kilátásba helyezésével. Az információszolgáltatásban való megállapodás a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottat kiszámíthatatlan ideig "nyomás" alatt nem tarthatja. A törvényi előírások betartása esetén nem kerülhet sor arra, hogy a rendőrség, mintegy zsarolva a gyanúsítottat, őt jogtalan ráhatás révén arra kényszerítse, hogy további adatokat szolgáltasson és kényszerhelyzetben tartás eredményeként a magánszférába tartozó jogtalan beavatkozással őt emberi méltóságához való jogában sértse. Az információszolgáltatás nem csupán a nyomozóhatóságnak az érdeke, hanem éppen ilyen súllyal a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítotté is. A nyomozóhatóságnak és a gyanúsítottnak egyaránt mérlegelnie kell a megállapodás megkötését. A bűncselekmény gyanúsítottját e megállapodás megkötésének elhatározásában személyes érdekei motiválják, míg a rendőrséget a megállapodással elérhető bűnüldözéshez fűződő érdek megfontolása ösztönzi. A rendőrség a megállapodást csak akkor kötheti meg, ha ez az utóbbi érdek jelentősebb mint a bűncselekménnyel gyanúsított megbüntetéséhez fűződő érdek. Ez azonban a joggyakorlatra, nem pedig a jogalkotásra tartozó kérdésként merülhetne fel.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint mivel a bűncselekmény gyanúsítottja lényegében önrendelkezési jogát gyakorolva szabadon dönthet arról, hogy köt-e a hatósággal megállapodást az információszolgáltatásra, ezért őt emberi méltóságához való jogában a megállapodást követő információkérés nem sértheti. Az indítványozó részéről felvetett határidő hiánya pedig azért nem okoz alkotmányellenes helyzetet, mert a Be. megfelelő törvényi garanciákat teremtett a nyomozások befejezésére, így a további "adatszolgáltatási kényszer" nem állhat fenn. A Be.-ben meghatározott nyomozati határidők egyúttal meghatározzák az információszolgáltatás időbeli kiterjedését is.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Rtv. 67. §-ának rendelkezése az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt alapjogot nem sérti, ezért az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-a alapján rendelte el.

Dr. Holló András s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 257/B/2004.

Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye

1. Egyetértek azzal, hogy a Határozat a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvénynek (Rtv.) az Alkotmány 51. § (1) bekezdésével való összhangjának vizsgálatát az Alkotmánybíróságnak az élethez való jogot és az emberi méltósághoz való jogot egységben értelmező 23/1990. (X. 31.) AB határozat (Abh.1.), a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat (Abh.2.) és a 22/2003 (IV. 28.) AB határozat (Abh.3.) alapján végezte el. Ebből következően egyetértek azzal is, hogy a Határozat rendelkező része 1-3. pontjaiban alkotmánysértőnek mondta ki az Rtv. 54. § h) és j) pontját teljes egészében és az i) pontját nevezett szövegrészében.

Ugyanakkor nem értek egyet a Határozat 4. pontjában az Rtv. 17. § (2) bekezdés első mondata "lehetőleg" szövegrésze és az 54. § g) pontja alkotmányellenességének megállapítását elutasító rendelkezésével. Mindkét törvényi szabálynak - az Abh. 1-2. alapján - osztania kellett volna az Rtv. alkotmánysértőnek nyilvánított rendelkezései sorsát.

2. Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben a halálbüntetés törvényi megengedhetőségének alkotmányosságát az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján zárta ki, és ezzel egyben kizárta az élethez való jognak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti nem önkényes korlátozhatóságát is. Eszerint az élet lényeges tartalmának alkotmányos védelme az élettől való nem önkényes megfosztására is kiterjed. Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben az állam büntető hatalmával szemben fogalmazta meg az Alkotmányból levezethető korlátozást, de egyben az élethez való jognak az emberi méltósággal egységben oszthatatlan és korlátozha-tatlan voltát általánosságban, az állam jogalkotó hatalmával szemben is kimondta. Erre utal az Abh.2. is, amely azt fejtegeti, hogy abban az esetben, ha a törvényhozó úgy rendelkezne, miszerint a magzat jogilag ember, akit megillet az élthez és az emberi méltósághoz való jog, a terhességmegszakítás (emberi élet kioltása) az emberi életek közötti választásnak a jog általi "eltűréséről" van szó, ezért nem is büntetendő. (ABH 1991, 297, 315-316.) E határozatok értelmében az állam alkotmányosan nem rendelkezhet az emberi élet elvételéről.

Az Abh. 1.-hez fűzött párhuzamos indokolás foglalkozott először az emberi életek közötti választás jog általi eltűréséről, az élethez és az emberi méltósághoz való jog egységes szemléletét a jogos védelem problémájára vetítve: "Az élethez való jog abszolút felfogása következtében a jogos védelem köre szűkebb lesz. Élet csakis élettel lehet arányos... Ha megtámadott megöli támadóját a "jogos védelem" biztosította büntethetőséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítás lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis akkor áll fenn, ha az életek közötti választásról van szó... Mert a megtámadott élete a támadó' élete árán maradhat meg."

(Sólyom László párhuzamos indokolása, ABH 1990, 107-108.)

Ez az értelmezés jelenik meg az Abh.2.-ben és kap megerősítést az Alkotmánybíróság egy későbbi határozatában: mivel az állam az élet elvételéről nem rendelkezhet, alkotmányosan csak olyan esetekről lehet szó, "... amikor a jog eltűri az emberi életek közötti választást és ennek megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását." [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 262.]

3. Az Abh.3. más összefüggésben, nem az állam és egyén viszonyában értelmezte az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, hanem arra adta meg a választ, hogy az egyén saját élete feletti rendelkezésének, szabadságának hol vannak az alkotmányos határai.

Az Abh.3. a dogmatikai különbséget abban ragadta meg, hogy az emberi méltósághoz való jognak az élethez való joggal egységben korlátozhatatlan volta". . . csak olyan helyzetre vonatkozik, amitől az életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátozzák." (ABK 2003. április, 233. - értve ezalatt: az államot, illetőleg más személyt.)

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem adta fel az Abh. 1-2.-ben kifejtett ún. "egységességi doktrínát". Érvelésében az emberi méltóságból levezetett (ennélfogva a szükségességi-arányossági mérce szerint korlátozható) önrendelkezési jogot, illetve az élethez való jog objektív aspektusából eredő intézményvédelmi - az állam életvédelmi - kötelezettségét vetette össze. (ABK 2003. április, 236.)

Az Alkotmánybíróság - erre utal a Határozat is - "kitágított tesztet" alkalmazott: az alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jog és a szintén nem abszolút életvédelmi kötelezettség egymással szembeni mérlegelése alapján.

Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében megfogalmazott követelmény, miszerint a rendőr köteles "... a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell életet kockáztatásával is megvédeni" - ahogy ezt a Határozat megállapítja - az Abh.3. tesztje alapján alkotmányosan indokolható. Az érintett személy a rendőri hivatás komplex - az élet kockáztatását is magában foglaló - feladatainak ismeretében dönt, önrendelkezési jogát gyakorolva. A szolgálatot felvállaló rendőr esetében az élet elvont - a rendőri tevékenységből eshetőlegesen következő - kockázata, mint potenciális életveszély, nem része az élethez való jog - "lényeges tartalmának". Az életveszély eshetőlegessége a rendőri szolgálatteljesítéshez kapcsolódik. Ugyanakkor - az önrendelkezési jogon alapuló - a rendőri szolgálat viszonylatában jelentkezik az állam objektív életvédelmi kötelezettsége, az élet kockáztatás minimalizálásának, a lehető legkisebb esélyének érdekében. Ezt célozza a megfelelő kiképzés, technikai védelmi eszközök biztosítása és a fegyverhasználat is.

4. A fegyverhasználatra vonatkozó Rtv.-szabályozás alkotmányossági mércéjét viszont az Abh. 1-2. határozzák meg.

Tekintettel arra, hogy az állam alkotmányosan nem rendelkezhet az élet elvételéről, törvényhozás útján sem hatalmazhat fel az élet kioltására, a fegyverhasználat csak az élet(ek) elleni támadás (életveszély) esetén igazolható. A rendőr saját és mások életének tényleges veszélyeztetése esetében élhet a fegyverhasználattal. Az élet közvetlen veszélyeztetése, kioltása fegyverhasználattal alkotmányosan nem megengedhető, de a jognak el kell tűrnie (ennyiben nem alkotmánysértő) az életek közötti választást és nem büntetni az emberi élet kioltását. A jog ezáltal a "nem önkényes védekezés minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben". (Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön párhuzamos véleménye, ABH 1990, 96.)

A kifejtettek alapján önmagában az elkövetett bűncselekmény súlyára (szándékos emberölésre) tekintettel az elkövető elfogásának, szökésének megakadályozása érdekében a fegyverhasználat biztosítása alkotmányosan nem indokolható szempont, ezért az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § g) pontját is meg kellett volna semmisítenie.

Az Rtv. 17. § (2) bekezdése első mondata - a "lehetőleg" kitétellel - pusztán ajánló szabályt (előírást) tartalmaz, s egyben azonos szinten kezeli a kényszerítő eszköz alkalmazásának lehetséges következményeként a testi sértést és az emberi élet kioltását. Az Rtv.-nek ez a szövegrésze is sérti az élethez való jognak az Abh. 1-2.-ben kibontott tartalmát, ezért az Alkotmánybíróságnak ezt a rendelkezést szintén meg kellett volna semmisítenie.

Összegezve: Mindkét rendelkezés az élettől való önkényes megfosztásnak törvényes lehetőségét biztosító szabálynak minősül, ezért alkotmányellenes.

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

A különvéleményhez csatlakozom:

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye

1. Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1., 2. és 3. pontjával. Az Rtv. 54. § h), i) és j) pontját" támadó indítványokat el kellett volna utasítani.

Véleményem szerint nem alkotmányellenes az, hogy a rendőr lőfegyvert használhat

- az állam elleni, az emberiség elleni bűncselekményt elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására;

- azzal szemben, aki a nála lévő veszélyes eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal;

- az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására, (a törvény szerint kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú).

2. Nem érték egyet a határozat rendelkező része 4. pontjának egy részével sem. Véleményem szerint az Rtv. 57. § (2) bekezdését alkotmányellenessé kellett volna nyilvánítani. Alkotmányellenesnek tartom a tömegben lévő személlyel szemben a lőfegyver használatára vonatkozó azt a szabályt, amely szerint nem állapítható meg a lőfegyverhasználat jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.

3. Nem tudom elfogadni az indokolás elméleti megalapozására irányuló azt a fejtegetést, amely szerint a vizsgálat iránya - az állam elleni, az emberiség elleni bűncselekményt elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására vonatkozó fegyverhasználattal kapcsolatban - az, hogy "megengedhető-e lőfegyverhasználat, ha nem áll fenn egyidejűleg egy másik élet veszélyeztetése".

Nem értek egyet a határozat indokolásának ama megállapításával sem, amely szerint "a lőfegyverhasználat alkotmányosságát az alapozza meg, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személy korábban megsértette az élethez való jogot egy másik emberi élet kioltásával".

Azzal sem értek egyet, hogy "ha az őrzés során olyan mulasztás történik, ami lehetővé teszi a jogilag még felelősségre nem vont fogvatartott szökését, akkor ennek korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására is alkalmas eszköz (lőfegyver) használata". Elfogadhatatlan számomra az a megállapítás, amely szerint "az állam életvédelmi kötelezettsége mellett jelen van az őrzési felelősségből fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná teszi a lőfegyverhasználatot az élethez való joggal összefüggésben".

Az Alkotmány az élethez való joggal kapcsolatban kimondja, hogy attól senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az élethez való jog sérelme másképp merül fel a fegyverhasználatnál, mint a halálbüntetésnél vagy az eutanáziánál. Utóbbi esetekben a jogszabály kifejezetten, tu- . dottan, eleve az élet kioltását célzó magatartásra jogosítana fel, ezzel szemben a fegyverhasználatnál erről nincs szó. A jogszabály, amikor végső eszközként engedi az erőszak e formájának az alkalmazását is, csupán eltűri azt, hogy a végső eszközként alkalmazott erőszak a fegyvert használó rendőr akarata ellenére, szándékán kívül, cselekedetének egyik hatásaként halál okozásához vezessen. Az alkotmányossági kérdés ezért nem az, hogy az életet az állam milyen esetben veheti el. Az alkotmányossági kérdés az a jelen esetben, hogy kinek az életét, milyen esetekben lehet kockáztatni a közjó, a közrend és a személyek biztonsága védelme érdekében, és mikor nincs helye az emberéletet kockáztató fegyverhasználatnak.

Az ember ellen fegyverhasználatra jogosító szabálynak tiltania kell azt, hogy a fegyverhasználat szándékosan az élet kioltására irányuljon. Az Rtv. ennek, az élethez való jogból fakadó parancsnak eleget tesz. Az Rtv. 17. § (2) bekezdése kimondja, hogy a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, a lőfegyverhasználat során kerülni kell az emberi élet kioltását; a lövést lehetőleg lábra, ha pedig a támadó kezében a támadásra távolról is felhasználható eszköz van, kézre kell irányítani [A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Sz.) 62. § (1) bekezdése]. Nem lehet az élethez való jogtól történő megfosztásnak vagy az élethez való jog korlátozásának tekinteni a fegyverhasználatot, ha az törvényes. A fegyverhasználat törvényességét az erre feljogosított hatóság vizsgálhatja. A fegyverhasználat törvényben meghatározott eseteinek alkotmányossági vizsgálatánál annak van jelentősége, hogy a törvény szerinti esetek a rendőrség alkotmányos feladatainak ellátásából eredeztet-hetők-e és a törvény a fegyverhasználatot mint a hatóság által igénybe vett erőszakot csak végső eszközként, ha az feltétlenül szükséges, engedi-e meg.

Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése értelmében a rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme. A rendőrség feladatait az Rtv. 1. és 2. §-a határozza meg. A törvény szerint a rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekménnyel szemben. Az Rtv. szerinti rendőri intézkedések és a kényszerítő eszközök a rendőrség feladatainak az ellátását szolgálják.

Az állami feladatok ellátása mögött a legtöbb esetben ott van a jogellenes magatartásokkal szemben a hátrányos következmény, a szankció alkalmazásának lehetősége. A kényszerítés (ennek a lehetősége) a szankcióhoz kapcsolódik. Végső soron az állami kényszer mélyén a fizikai kényszer van, ami - ha a törvény keretein belül marad - mindig törvényes kényszer. Az állami kényszer egyik fajtája a karhatalmi kényszer, aminek fokozatai vannak.

A fegyverhasználatra jogosító szabályozást ebben az összefüggésben kell vizsgálni. A fegyverhasználat a legtágabb értelemben a fegyvert láthatóan viselő rendőr puszta jelenléte, a rendőr döntése arról, hogy fegyverrel jelenik meg. Szűkebb értelemben fegyverhasználat a leadott lövés, akár dolog ellen, akár személy ellen irányul. Az Rtv. a fegyverhasználatot tovább szűkíti az emberre leadott és szándékos lövésre. E legszűkebb értelemben vett fegyverhasználatnak az Rtv.-ben nincs kötelező esete. Az Rtv. 52. § (2) bekezdése értelmében lőfegyverhasználat saját elhatározásból vagy utasításra történhet.

A lehetséges fegyverhasználat végrehajtásának szigorú szabályai, feltételei vannak, ezek betartása ellenőrizhető [Sz. 66. §]. Az Rtv. értelmében a fegyverhasználat a kényszerítő eszközök között a végső eszköz; csak akkor van helye, ha már minden más hatástalannak bizonyult, vagy ezt előre lehet tudni [Rtv. 15. § (2) bekezdés, Sz. 52. § (1) bekezdés]. A személyre leadott szándékos lövéshez vezető rendőri cselekvésnek előre meghatározott sorrendje van az Rtv. szerint [56. § (1) bekezdés], ezek az elemek fő szabály szerint időben elkülönülnek (felhívás, hogy a felhívott a rendőri intézkedésnek engedelmeskedjék; más kényszerítő eszköz alkalmazása; figyelmeztetés, hogy lőfegyverhasználat következik; figyelmeztető lövés). A lövéshez mint következményhez nem egyedül a rendőr magatartása vezet, hanem a rendőr észlelése szerint intézkedésre okot adó, érintett személyé is, aki ellenszegül a rendőri intézkedésnek. Fegyverhasználatra általában úgy kerül sor, hogy az a személy, akivel szemben fegyvert használnak vagy fognak használni, ezt előre felismerheti és ennek az ismeretnek a birtokában mégis a fegyverhasználatot kiváltó módon viselkedik.

Egyetértek a határozatnak azzal az általános megállapításával, hogy a rendőrség lőfegyverhasználatánál az arányosság alapelvéből kell kiindulni. Az alapvető jogok csak törvényben meghatározott módon korlátozhatók, ha a korlátozás szükséges, alkotmányos célja van, valamint a korlátozás az alkotmányos céllal összhangban áll, és azzal arányos. E követelmény a törvény alapján foganatosított állami intézkedés alkotmányosságának is mércéje. Nem értek egyet azonban azzal, hogy a fegyverhasználat Rtv.-béli szabályait egyedül az élethez való joggal összefüggésben kell vizsgálni. A fegyverhasználat szabályai a kifejtettek szerint nem az élet szándékos elvételére jogosítják fel a rendőrt, hanem csupán lehetőségként számolnak azzal, hogy a jogszerű fegyverhasználat - a rendőr és az érintett más személy együttes magatartása egyik lehetséges, de nem kívánt következményeként - élet kioltásához is vezethet.

4. A lőfegyverhasználatnak közigazgatási jogi jellege van abban az értelemben, hogy a közvetlen kényszer lehetséges eszköze annak érdekében, hogy az államszervezet teljesíteni tudja feladatait. Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben vizsgálnia kellett volna más államok összehasonlítható gyakorlatát a lőfegyverhasználat megengedhe-tőségét illetően. A brit, északír és német lőfegyverhasználati szabályokat összehasonlítva megállapítható, hogy azok jellemzően a rendőrségi lőfegyverhasználatot illetően öt célt fogadnak el:

a) a testi épség és az élet elleni közvetlen veszély elhárítása,

b) közvetlen bekövetkezéssel fenyegető bűncselekmény elkövetésének megakadályozása,

c) személy feltartóztatása, ha bűncselekménnyel alaposan gyanúsítható és az elfogás vagy az igazoltatás elől menekülést kísérel meg,

d) szökés megakadályozása, ha a személy bírói döntés vagy alapos gyanú alapján a hatóság őrizetében van,

e) a hatóság őrizetében lévő személy erőszakos kiszabadításának megakadályozása.

A többségi határozatból az következik, hogy a fegyverhasználat az Alkotmánybíróság szerint csak szűkebb körben megengedett. Az Rtv.-nek a többségi határozattal alkotmányellenessé nyilvánított rendelkezéseivel kapcsolatban két esetkörre szűkül le az Alkotmánybíróság szerint a fegyverhasználat. Az egyik, amikor az a személy, aki ellen fegyvert használnak, támad vagy fegyvert tart magánál; a másik, amikor egy jól körülhatárolható bűncselekményfajtát követett el, azaz emberéletet oltott ki (ezzel gyanúsítható) és menekül vagy a hatóság őrizetéből szökik.

Véleményem szerint a rendőrség alkotmányos feladatára tekintettel - a közvetlen vagy csupán fenyegető támadás elhárításán kívül - a más súlyos cselekmények elkövetőinek tartott személyek (és nem csak az emberéletet kioltók) elfogásához, őrizetben tartásához vagy az ilyen cselekmények megakadályozása érdekében is fegyver használható, végső eszközként.

5. Nem értek egyet a veszélyes eszközre vonatkozó szabályozással kapcsolatban azzal a megállapítással, hogy "a lőfegyverhasználat... kizárólag fegyver, valamint az élet kioltására alkalmas más eszköz esetén lehet alkotmányos"; továbbá azzal sem, hogy "az alapjogi védelem egyenlősége csak abban az esetben érhető el, ha a vizsgált rendelkezésben meghatározott tárgyi kör leszűkül azokra az eszközökre, amelyek az élet kioltására alkalmasak vagy legalábbis az életet közvetlenül veszélyeztethetik".

Nem állapítható meg bizonytalanság az Rtv.-nek a más veszélyes eszközre utáló rendelkezésével kapcsolatban. Csak a jogalkalmazás számára eleve értelmezhetetlen jogszabály sérti a jogbiztonságot [vö.: 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222, 227-228.]. A többségi határozatban alkotmányellenessé nyilvánított szabály szóhasználata és rendelkezési környezete alapján nem lehet olyan következtetésre jutni, hogy az Rtv. támadott szabálya eleve értelmezhetetlen lenne. Az Rtv. szerint az eszköznek "veszélyesnek" kell lennie és olyannak, amely ember elleni felhasználásra alkalmas. Az ember elleni felhasználásra alkalmas, veszélyes eszköz az emberre veszélyes.

Azzal a veszélyes eszközzel kapcsolatban, amely ember elleni felhasználásra alkalmas, véleményem szerint alkotmányosan megengedett végső eszközként a fegyverhasználat, ha az érintett személy a nála lévő veszélyes eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak ellenszegül, és magatartása a veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal.

6. Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy az Rtv. 57. § (2) bekezdése nem vonható az Rtv. 53. § (1) bekezdésében meghatározott lőfegyverhasználat körébe. Az 57. § (2) bekezdése a címe és tartalma szerint a tömegben lévő személlyel szembeni lőfegyverhasználatról rendelkezik.

Az Rtv. 55. §-a szerint nincs helye lőfegyverhasználatnak - a fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett támadás, fegyveres ellenállás leküzdése, illetőleg a tömegben lévő személlyel szembeni használat (57. §) kivételével - ha a) olyan személy életét vagy testi épségét veszélyezteti, akivel szemben a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn; b) a rendőri intézkedés célja tárgyra vagy állatra leadott lövéssel is elérhető.

Az Rtv. tiltja továbbá lőfegyver használatát tömegoszlatásra [59. § (4) bekezdés]. Tömegben lévő személlyel szemben viszont lehetővé teszi azt - ha a lőfegyverhasználatnak az általános feltételei az érintett személy vonatkozásában fennállnak [57. § (1) bekezdés]. Lőfegyver használata tömegben lévő személlyel szemben azt jelenti, hogy az Rtv. megengedi olyan kívülálló személy életének vagy testi épségének veszélyeztetését, akivel szemben a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn; megengedi a fegyverhasználatot kívülálló személyeket veszélyeztetve akkor is, ha a rendőri intézkedés célja tárgyra vagy állatra leadott lövéssel is elérhető volna. Lőfegyver használata tömegben lévő személlyel szemben nem jogellenes az Rtv. szerint, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan más személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.

E szabályok értelmében kívülálló személy halála olyan erőszak következménye lehet, amely mások jogellenes erőszaktól való megóvásához - figyelemmel a lőfegyverhasználat általános feltételeire - nem minden esetben feltétlenül szükséges. Rendőri intézkedésre okot nem adó, kívülálló személy élete, testi épsége nem kockáztatható pusztán abból az okból, hogy az illető személy a mondott rendőri felszólításnak nem tesz eleget. Ezért véleményem szerint az Rtv. 57. § (2) bekezdése az élethez való jogot sérti, és azt alkotmányellenessé kellett volna nyilvánítani.

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Tartalomjegyzék