Fogyasztóvédelem és büntetőjog (HVG-ORAC, 274 A/5 oldal, 2011.)[1]

Kiadással kapcsolatos információk

© Dr. Karsai Krisztina, 2011

© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2011

Lektor:

Prof. Dr. Tóth Mihály, DsC

Dr. Balogh Ágnes

Kézirat lezárva: 2011. augusztus 30.

A könyv megjelenését

az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram (OTKA K 72692) támogatta

A HVG-ORAC a LexisNexis csoport partnere

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 138 5

Budapest, 2011

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Bors Kriszta

ELŐSZÓ

Amikor Karsai Krisztina - számos előzményi közös munkát követően - megkérdezte tőlem, volna-e kedvem a fogyasztóvédelmi büntetőjogra vonatkozó munkájának alapjául szolgáló adatgyűjtésben és az esetjogi értékelésben bírói minőségemben részt venni, nyomban igent mondtam.

Most utólag vallom be, némi félelem motoszkált bennem a felkérés után, egyfajta kétség, bizonytalanság - van-e egyáltalán ilyen, hogy "fogyasztóvédelmi büntetőjog"?*[2] Töprengésem és az akkor még csak tervezett tanulmány koncepciójának megismerése egyre több meggyőző érvet csalogatott elő.

Már a kérdést magát ellenkező irányból kell először is feltenni: amennyiben van fogyasztóvédelem, és hatályos büntető anyagi jogunk törvényi tényállásai között vannak olyanok, melyek speciálisan csak a fogyasztó sérelmére követhetők el, vagy egyes generális deliktumok - ez már inkább kriminológiai attitűd - tipikusan az áru-, vagy a szolgáltatás fogyasztójának sérelmére követtetnek el, miért nincs mai napi büntetőjog-felfogásunkban, és büntetőjog-kultúránkban ilyen összefoglaló kategória?

Az kétségtelen ugyanis, hogy a hatályos Btk. fejezeteiben majd címeiben számos "csoport-deliktum" fedezhető fel a védett elsődleges, illetve mögöttes jogtárgyak konszonanciájában.

Mióta a büntető anyagi jogi dogmatikában elismert helyet kapott - mert indokolt rangot vívott ki magának - a teleologikus (célratartó, jogtárgy-harmonikus) jogértelmezés, pontosan ezt kellene a jogtudománynak számon kérnie a jogalkotótól: miért nem alkotott olyan komplementer rendszert eddig, ami kellően kifejezné, hogy a fogyasztók javait vagy érdekeit sértő-, vagy veszélyeztető deliktumok egy tipikusan fogyasztói társadalmat felrajzoló, gigantikus méreteket mutató világrendben egyenesen önálló deliktum-csoport körvonalazásában, majd de lege ferenda pozitív megrajzolásában kell, hogy érdekelt legyen.

Karsai Krisztina meggyőzött tehát arról, hogy a fogyasztóvédelmi büntetőjognak igenis kellene, hogy legyen egyfajta anyagi jogi-rendszerbeli önállósága, mert kellően monolitikus; tipizálható és tipizálandó, sajátképi bűncselekmények, de akár generáldeliktumok speciális elkövetési magatartási formákkal vagy speciális móddal, különlegesen megcímzett sértettet feltételezve kiegészítve vonhatók ebbe a körbe. Ilyen lehet például "ha a cselekményt kereskedelmi forgalmazás, vagy szolgáltatás-nyújtás körében" vagy "kifejezetten áru, vagy szolgáltatás fogyasztójának sérelmére követik el." Ezek persze csak kedvcsináló vázlatok, miután a büntető anyagi jog sohasem függetlenítheti magát az újabban előretörő, a társadalmi-gazdasági gyűjtőfolyamatok eredményeképpen radikálisan megsokasodó, vagy addig szunnyadt és éppen kitörő negatív magatartások kriminalizációjának össztársadalmi igényétől, sőt követő-jogként, azzal organikus összefüggésben állva éppen ezt a "szolgáltatást" kellene nyújtania, így adva választ a provokatív kihívásokra.

Éppen ezért jellemezhető a szerző gondolati portfoliója lehengerlő professzionalista műként, hiszen gyakorlatilag eddig, ilyen mély elemzésben monográfia még nem született ebben a tárgyban.

Ezért ajánlom őszinte meggyőződéssel e kiválóságot a jogirodalmi olvasóközönség szíves figyelmébe.

Szeged, 2011. augusztus

Dr. Katona Tibor

bíró

Szegedi Ítélőtábla

Bevezetés

A fogyasztóvédelem legáltalánosabb megközelítésben a kereskedők (termelők) visszaélése elleni küzdelmet jelenti, s mint ilyen, az árutermelés és kereskedelem kialakulásával együtt jelent meg; hiszen tulajdonképpen a tisztességtelen kereskedelem is egyidős az emberiséggel. A fogyasztóvédelemnek mint komplex szempontrendszernek, amely a gazdasági élet szinte minden területén kifejti hatását, a jogrendszerben a gazdaságot szabályozó jogágakban mindenhol szükségképpen meg kell jelennie. A büntetőjogi szabályozásnak az is feladata, hogy a gazdasági élet legsúlyosabb jogsértéseit - így a fogyasztók sérelmére elkövetett jogsértéseket is - a maga eszközeivel szankcionálja. A "fogyasztóvédelmi büntetőjog" tehát ezen tárgyú jogsértésekre adott büntetőjogi fellépés lehetséges megnevezése. A jogrendszer a fogyasztóvédelem komplex szempontjait a lehető legtöbb ponton (magánjog, versenyjog, szabálysértési jog, közigazgatási jog) igyekszik védelmezni, fontos tehát pontosan kijelölni a büntetőjogi fellépés korlátait, mivel a büntetőjogi szankcionálás jár a legsúlyosabb következményekkel, amit csak a legsúlyosabb jogsértések esetén lehet alkotmányos módon alkalmazni.

A monográfia célkitűzése a fogyasztóvédelem büntetőjoggal kapcsolatos vetületeinek önálló és innovatív feldolgozása, amelynek során a Btk.-ban szereplő speciális gazdasági bűncselekmények (rossz minőségű termék forgalomba hozatala, minőség hamis tanúsítása, áru hamis megjelölése, fogyasztó megtévesztése) és bizonyos vagyon elleni bűncselekmények (csalás, vásárlók megkárosítása) elemzésére dogmatikai-elméleti, jogtárgyszempontú, valamint gyakorlati nézőpontból kerül sor, s ezek mellett az adott bűncselekmények miatt lefolytatott büntetőeljárások vizsgálatával - a "diagnózis" felállítását követően - olyan irányvonalak felrajzolására is vállalkozom, amelyek a gyakorlat számára is azonnal alkalmazható modelleket tartalmaznak.

A fogyasztóvédelemmel összefüggő büntetőjogi kérdések elméleti megalapozásához elengedhetetlenül szükséges a szűken vett büntetőjogi koordinátarendszert elhagyni, ezért kerül sor a büntetőjogon kívüli jogi eszközrendszer említésére (I.2.), s ezért áll itt egy szélesebb merítésű, jogon kívüli társadalomtudományi horizont is (I.1.).

A fogyasztóvédelem jogának rövid, horizontális áttekintése azt a célt szolgálja, hogy a jogtárgyak vizsgálata és különösen az ultima ratio elv érvényesülésére nézve megállapításaim megalapozottak legyenek. Az I.2. alcímben tehát a későbbi büntetőjogi vizsgálat és elemzés megalapozása érdekében szükségesnek tartom összefoglalni a hazai szakirodalmi eredményeket (a joganyag vázlatos áttekintése mellett) a büntetőjogon kívüli fogyasztóvédelem kérdéskörében. Az áttekintés során annyiban a teljességre törekszem, hogy a fogyasztóvédelem lehető legtöbb, jelenleg elismert aspektusát fel szeretném fűzni a vizsgálatom fonalára, hogy aztán a hatályos (és megkívánt) büntetőjogi védelem elemeit a lehető legteljesebb módon legyek képes megvizsgálni.

Az elméleti fejezetben a fogyasztóvédelem körében felmerülő különböző érdekeket is megvizsgálom, amelyek végső soron büntetőjogi jogtárgyakká transzformálódtak, s ebben a körben a bűncselekmények jogtárgyharmonikus értelmezésének módszerét használom. A későbbi fejezetekben, a konkrét bűncselekményi tényállások vizsgálata körében ezeket az elemzéseket fogom alapul venni a ténylegesen érvényesülő büntetőjogi védelem (ítélkezési gyakorlat) értékelése és a jövőbeni lehetséges irányok feltérképezése körében (I.3-4.). A témakörhöz tartozó általános kérdéseket, így a statisztikai áttekintést (II.) és a bűncselekményi értékhatárral kapcsolatos álláspontomat (III.) külön fejezetben helyeztem el. Ezt követően a könyv a releváns bűncselekmények törvényi tényállásának analízisét fejezetekre bontva tartalmazza (IV-VII., IX.). A kutatásaim során észlelt hatósági passzivitással kapcsolatos megállapításaimat a X. fejezet tartalmazza.

Mivel korábban használtam a "fogyasztóvédelmi büntetőjog" kifejezést, azonban jelenleg azt nem támogatom, érdemes a megváltozott álláspontom indokát adni (XII.), mint ahogy a fogyasztó esetleges büntetőjogi fogalmát is megvizsgálom (XI.).

E monográfia alapjául szolgáló kutatást az OTKA K 72692 nyilvántartási számú ("Fogyasztóvédelmi büntetőjog" 2008-2011) kutatási program révén folytattam le. Ennek eredményeképpen néhány korábbi nézetemet felülbíráltam és az ezt megelőző időben közölt álláspontomhoz képest e könyv lapjain eltérő véleményt képviselek. Az egyértelműség, a követhetőség és a szakmai tisztesség okán külön jelzem, ahol korábbi nézeteimet a kutatás eredményeinek fényében megváltoztattam.

A munka a magyar jogra és a releváns európai normákra fókuszál, külföldi államok belső jogi rendelkezéseinek összehasonlító vizsgálata nem képezi e kötet részét.*[3]

Módszertani összefoglaló

A monográfia megírása során módszereim főszabály szerint nem különböztek a társadalomtudományi, jogtudományi kutatások módszereitől. Fontosnak tartottam azonban a kutatás során a szakirodalom eredményei mellett jelentős számú büntetőügy feldolgozását is. Több megyére kiterjedően büntetőügyek aktáinak vizsgálatát folytattam le, s az így észlelt eredmények is részét képezik jelen munkának. Köszönettel tartozom kutatótársamnak dr. Katona Tibornak (táblabíró, Szegedi Ítélőtábla), aki gyakorló bíróként pótolhatatlan szakmai segítséget nyújtott az akták elemzése és feldolgozása során.

A kutatásba kerülő ügyeknél arra törekedtem, hogy a Btk. hatálybalépésétől kezdődően minden ügyet feldolgozzak, ez azonban nem volt lehetséges. Ehelyütt röviden összefoglalom azokat a problémákat, amelyekkel a kutatás első fázisában, az "iratfeltalálás" során szembesültünk kutatótársammal.

A kutatás meghatározó iránya pontosan körülírta azt a bűncselekményi kört, amelyben meghozott jogerős ítéleteket tartalmazó iratokat szükségképpen meg kellett vizsgálni. A kutatott anyagi jogi környezet eljárásjogi vetülete volt, hogy ezeket az ügyeket a Be. (új és régi) vonatkozó rendelkezései kizárólagos illetékességi körbe telepítették, mégpedig akként, hogy elbírálásukra a megyei (fővárosi) bíróság székhelyén működő helyi bíróságot jelölték ki.*[4] Csupán egy esetben észlelte még az érdemi tárgyalás előtt a bíró illetékességének hiányát és így áttette az ügyet a székhelyi helyi bíróságra.

Az iratok kigyűjtését kivétel nélküli kollegiális odaadással végezték a bírósági vezetők utasítását végrehajtó igazságügyi alkalmazottak. Az anyagmennyiség hiánya, vagy helyesebben bizonyos kontinuitási problémák azonban tapasztalhatóak voltak. Ennek egyik oka az volt, hogy a bírósági iratkezelés szabályozása jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt húsz évben, de nem eredményezte egyben a visszamenőleges nyilvántartások nagyfokú pontosságát. A hazai jogi adatbázis tüzetes átfésülése után nyugodtan kijelenthető, hogy az irattározási-selejtezési praxis gyakorlatilag csupán 2003. július 1. napjától követhető biztonsággal. A gyakorlat alapjául szolgáló 4/2002. OIT szabályzatnak megtalálható ugyan a jogforrási elődje, de csupán a szabályzat hatálybalépésétől kezdődően követhető megalapozottan az iratok sorsa, míg a megelőző időszakra nézve kizárólag arra hagyatkozhattunk, hogy az adott székhelyi, illetve megyei bíróságok milyen irattározási-selejtezési gyakorlatot alakítottak ki. Erre visszavezethetően egyes megyékben még a kilencvenes évek elejéről származó, kutatható iratokat is találtak, míg másutt ilyen időre már nem tudtak visszamenni.

Másik okként lehetne említeni, hogy az iratkezelés informatikai hátterének fejlődése sem volt egységes az ország bíróságain. Meglepően hangzik, de el kell fogadni, hogy a hazai bíróságokon az elektronikus nyilvántartási rendszerek alkalmazására attól függően került sor, hogy az adott megyei bíróság elkötelezte-e magát a kilencvenes évek elején spontán elkezdődött, amolyan autodidakta e-lajstromozás bevezetése iránt. Amennyiben igen, a feltalálható iratok száma jelentősen megnövekedett, s ezzel együtt annak valószínűsége is lecsökkent, hogy további releváns, de meg nem talált akták rejtőzhetnek az irattárban.

Meghatározó szempont volt az innováció iránti elkötelezettség mint szubjektív tényező mellett az is, hogy az adott megyei bíróságnak volt-e forrása a korszerű informatikai beruházásokra, vagy sem. Így fordulhatott elő, hogy például a Csongrád Megyei Bíróságon az említett időszakban az elnök és a szakmai vezetés elkötelezettsége és a rendelkezésre álló megfelelő forrás, valamint a kívülről bevont informatikai csapat munkájának köszönhetően kifejezetten korszerű számítástechnikai háttér alakult ki, amely egyszersmind lehetővé tette az e-lajstromozás elkezdését is.

Az igazi lökést a "régi" Büsz. 1994. január 7-től hatályos rendelkezése adta meg,*[5] tekintve azonban a szövegezés eshetőleges módban történt megfogalmazását, egészen egyszerűen nem lehetett számítástechnikai "nyomot" találni a megyei bíróságok túlnyomó részében, olyat, amelyre a kigyűjtést alapítani lehetett volna, a papír alapú lajstromok pedig csak hellyel-közzel álltak rendelkezésre.

A megkeresett bíróságok közül egyedül a Pesti Központi Kerületi Bíróságon válogattam az ügyek közül, ott a rendelkezésre bocsátott listából kiválasztottam évenként három ügyet. Ez csak az áru hamis megjelölésére vonatkozott. Mivel a teljes körű vizsgálatról a fentiekből kifolyólag le kellett mondani, illetve, mivel - eredetileg - nem lehetett megbecsülni, hogy a kigyűjtésből mennyi ügy maradhatott ki, nem lett volna érdemes a válogatásból kimaradt ügyeket is megvizsgálni. A jellemző tendenciákat ennyi adat alapján is meg lehet állapítani, a többi ügy legfeljebb a finomítási célokat szolgálhatta volna, ezt azonban e helyütt nem tartottam elengedhetetlennek.

A többi itt vizsgált bűncselekménynél igyekeztem minden fellelhető akták megvizsgálni.

A kutatásban nyolc megye büntetőügyeinek aktáit dolgoztam fel, amelyek a vizsgált "fogyasztóvédelmi" bűncselekmények miatt történt vádemeléssel kerültek bírói szakba, így összesen 229 aktát érintett a kutatás.

Emellett áttekintettem az anonimizált bírósági határozatok gyűjteményét is, valamint a BH-kban közzétett döntéseket is, és találat esetén ezeket is feldolgoztam. Így mindösszesen 240 ügyet vontam be a vizsgálati körbe.

A jelen kötetben a feldolgozott büntetőügyek tanulságaiból kibontott eredményeket ismertetem. Kiindulópontnak az alapos, a pontos és a jogszabályoknak megfelelő bírói (ügyészi) tevékenységet tekintettem, ami főszabály szerint érvényesült a megvizsgált büntetőeljárásokban is. Nem meglepő értelemszerűen az sem, hogy olykor hiányosságokat és ellentmondásokat is lehetett észlelni, hiszen az emberi tevékenység nem lehet mentes a tévedésektől. A tény azonban, hogy amennyiben egy-egy ügyben téves jogértelmezés vagy a büntetőjog téves alkalmazása, esetleg büntetőeljárási hiba jelentkezett (amit e helyütt meg is említünk), ez önmagában nem jelenti azt, hogy az itt megvizsgált ítélkezés egésze kifogásolható vagy kritizálható lenne, hiszen a meg nem említett ügyek, így tehát az ügyek jelentős része megfelelő elbírálásban részesült. Nagymértékben aggályos azonban, ha az említett diszfunkciók bármelyike is a vádlott büntetőjogi felelősségének megalapozását vagy annak fokozódását, illetve az eljárási joghelyzet lényeges romlását idézte elő, de akár az is, ha a felelősség enyhítését vagy a mentesülést eredményezte. Ha pedig az is megállapítható, hogy a kritizált bírói tevékenység tendenciózus vagy kialakult gyakorlatot követ, mindenképpen síkra kell szállni a helyesnek tartott eltérő megoldás elfogadtatása érdekében.

I. FEJEZET

Elméleti alapvetések

I.1. A fogyasztói társadalom

A fogyasztói társadalom*[6] egyfajta retorikai varázsszó, mindenki kedvére használja a fogyasztással kapcsolatos - általában - kritikai észrevételeinek megfogalmazására:*[7] egy "gumifogalom, mindig a vizsgált tárgynak és a közelítésmódnak megfelelően változik, és ezek függvényében mindig más oldalára kerül a hangsúly." Hiányzik tehát belőle a "koherens analitikus tartalom."*[8]

Abban mindenki egyetért, hogy ma a nyugati társadalmak fogyasztói társadalmak (is). A fogyasztói piac bővülését a létfenntartáshoz szükséges jövedelmi szint felett megjelenő vásárlóerő és a tartós fogyasztási javak növekvő kínálata tették lehetővé, ami új életstílust, új szokásokat hívott életre és a korábban luxuscikknek számító javak és termékek mindenki számára elérhetővé váltak.

Simányi 2005-ös kiváló tanulmányában bemutatja, hogy a társadalomtudományokban hogyan jelent meg a fogyasztással való önálló foglalkozás: a szociológiában a fogyasztás "kétféle módon volt csak jelen: vagy az »igazi« társadalmi folyamatok melléktermékeként, mely önmagában nem is érdemel figyelmet, vagy pedig a fogyasztói társadalom-elméletekben mint kritika tárgya. Nem véletlen, hogy a fogyasztás iránt a posztmodernnek nevezett elméletek előretörésével növekedett meg a szociológiai érdeklődés: az individuális és különcnek tartott fogyasztás kiváló terepnek bizonyult a töredékes, plurális, társadalmi kötöttségektől elszakadt posztmodern állapot illusztrálására. (...) A fogyasztás egyre inkább társadalmi, kulturális és politikai jelenségként, »igazi« szociológiai tárgyként jelenik meg, melynek tanulmányozása elengedhetetlen a társadalmi és kulturális rendszerek, a társas kapcsolatok és hatalmi viszonyok megértéséhez."*[9]

Mindezekből azonban az is következik, hogy a fogyasztás maga, illetve a köré épülő fogyasztói társadalom értelmezése eltérő társadalomelméleti irányokat követ, a szakirodalomban tehát egymástól alapjaiban különböző fogalmakat és értelmezéseket találunk. "A fogyasztásról szóló vita korántsem ártatlan, mindig az adott gazdasági, társadalmi, kulturális kontextus formálja, és minden elmélet mögött egy adott csoport érdekei és értékei jelennek meg."*[10] Miller egyenesen azt állítja, hogy a fogyasztást közvetlenül vagy közvetetten érintő kutatások mind a mai napig a '80-as években kialakult, tudományosan meg nem alapozott vagy nem bizonyított tévhiteken alapulnak, így aztán azok meg nem cáfolásáig objektív elemzésekbe és a tényleges mozgatórugók felderítésébe nem kezdhetünk.*[11] A tévhitek négy nagy mítosz köré csoportosulnak, így a) hogy a tömegfogyasztás globális homogenizációt vagy globális heterogenizációt okoz; b) hogy a fogyasztás ellentétes az emberi kapcsolatokkal; c) hogy a fogyasztás szemben áll a hitelességgel (ti. hogy a fogyasztói társadalom mesterkélt) és d) hogy a fogyasztás a társadalmi lét sajátos fajtáját hozza létre (individualistább, kérkedő fogyasztók, státusért folytatott küzdelem fontossága, utánzás stb.).

A fogyasztói kultúra tekinthető a másik hasonló varázsszónak, amit a társadalomtudósok és mindenki más nagy előszeretettel használ mai viszonyaink kritizálására. E fogalom lényege, "hogy a fogyasztás logikája átterjed az élet többi területére, és az egész kultúra domináns elvévé válik."*[12] Míg a "fogyasztás" az emberiség történetében - szükségképpen - végig jelen van, a "konzumerizmus" vagy a "fogyasztói kultúra" inkább modern jelenség, ami elsősorban a nyugati társadalmakban alakult ki a 17-18. század fordulóján.*[13] Tehát nem csupán a XX. századi fogyasztási boom vezetett a mai társadalmi viszonyainkhoz.

A konzumerizmus*[14] (a fogyasztói kultúra) tehát egy különösen egyedi, modern életmód (distinctive modern way of life).*[15] Ezzel kapcsolatosan kezdetben azok az elméletek virágoztak, amelyek a fogyasztást gazdasági logikán alapulónak tekintették,*[16] majd pedig azon elméletek is erőre kaptak, melyek szerint a fogyasztást kulturális logika vezérli.*[17]

Az előbbiek szerint a fogyasztás mint a gazdasági racionalitás megtestesítője kiszorít minden más logikát, így "a műalkotások önálló, tökéletességre törekvő értékeit, és a műalkotások fogyasztási cikké válva a kizsákmányoló domináns ideológia eszközeiként szolgálnak. Ebben az értelmezésben a fogyasztói kultúra egy silányabb, alacsonyabb rendű kultúra megjelölésére szolgál, melyben a korábbi értékeket kiszorítja a tömegtermelés mechanikus, egységesítő, profithajhász logikája."*[18] Simányi szerint a "tömegkultúra-kritikák mögött tehát a legtöbb esetben egy kimondatlan előfeltevés áll, mely szerint a »valódi« értékek, amelyek szerint élni kellene, a magas kultúrában vannak jelen, míg a populáris kultúra képviselte minta sekélyes és értéktelen." Mivel a magas kultúra élvezete és értése általában egy szűk elit monopóliuma, az ilyen kritikai elméletek e réteg hatalmi törekvéseként is felfoghatók.

Az ezzel ellentétes nézetek egyik iránya szerint a fogyasztás éppen a kulturális logika szerint működik, ami abból indul ki, hogy "a javak érzékelésében és fogyasztási döntéseinkben egyre inkább esztétikai elvek dominálnak: szép-csúnya, izgalmas-unalmas, különleges-átlagos. (...) [A]z esztétikai befogadás válik a valóság észlelésének és értelmezésének rendező elvévé. (...) A tárgyakhoz való megváltozott esztétikai viszony túlmutat a fogyasztáson, és tágabban a mindennapi élet esztétizálásához vezet: fokozatosan mindent esztétikai szempontok szerint fogadunk be (már az indiai nyomornegyedben is a legmegfelelőbb fotótémára lesünk)."*[19] Egy ehhez kacsolódó másik irányzatban a fogyasztás szimbolikus tevékenységként jelenik meg,*[20] s kiindulópontja, hogy "a javak használatán keresztül termeljük újra a kultúrát, azaz azokat az értelmezési rendszereket és gyakorlatokat, amelyek alapján saját magunkat, a társadalmat és a világot elképzeljük. (...) Ebből a szempontból minden fogyasztás (...) szimbolikus-kulturális tevékenységként jelenik meg, a javak elsődleges funkciójaként pedig azon képességük, hogy alkalmasak jelentések kommunikációjára, tágabban a világról alkotott elképzelések megjelenítésére, azaz a kultúra újratermelésére."*[21] Slater szerint a fogyasztói kultúra olyan rendszert jelöl, amelyben "a fogyasztást az áruk fogyasztása dominálja, és amelyben a kultúra újratermelése elsősorban a szabad egyéni döntés révén, a mindennapi élet magánszférájában valósul meg."*[22] Speciális a modern fogyasztói kultúra abból a szempontból, hogy a fogyasztás (és a kultúra) újratermelődése egyéni szinten, önálló döntések keretében zajlik, másrészt pedig azért, mert az ehhez szükséges javakat pénzért vásároljuk (nem mi termeljük, nincs csere, nem kapjuk).*[23]

A két fő irányzat közötti közvetítő elméletet Miller dolgozta ki,*[24] amelynek nagy hatása van mind a mai napig a fogyasztói társadalomról való gondolkodásban. Véleménye szerint a minket körülvevő anyagi világot kizárólag a fogyasztáson keresztül (javak kiválasztása, megvásárlása, használata, eldobása is) tudjuk magunkévá tenni, azaz "képesek vagyunk saját magunkat és világszemléletünket kifejezni és meghatározni olyan javak fogyasztása révén is, amelyeket alkotójuk teljesen más céllal és jelentéssel bocsátott rendelkezésünkre. (...) a kultúra azáltal jön létre, hogy anyagi formában megjelenik."*[25]

Miller szerint a fogyasztó a "globális diktátor" (global dictator), mivel az ő kezében van a hatalom, akinek mindennapos döntései államokat, termelőket vagy akár politikai tényezőket is befolyásolnak.*[26] A tömeges fogyasztói döntés nagy jelentőséggel bír, így az - amennyiben tudatos - "csődre ítélhet vagy felvirágoztathat egész országokat, vagy tudatossá válva például megbüntethet etikátlan vállalatokat."*[27] A fogyasztásban rejlő progresszív lehetőségek megvalósításához tehát arra van szükség, hogy az emberek felismerjék a tudatos döntések hatalmát.*[28]

Slater a fogyasztói kultúrát egyetemesnek és egyben személytelennek is tartja, ez az egész közösséget is kiszolgálja, így azt a pozitív üzenetet is közvetíti, hogy mindenki beletartozik. S bár kétségtelen, hogy az árukhoz való hozzáférést a pénz jelentős mértékben behatárolja, az áruk fogyasztása elvileg az egész lakosság tevékenysége. "Formálisan mindannyian szabadok és egyenlők vagyunk, amikor piaci szereplőként jelenünk meg, nem vagyunk korlátozva választásainkban jogilag rögzített státusok vagy kulturális tilalmak által. Továbbá a fogyasztói kultúra egyetemesnek tűnik abból a szempontból is, hogy a kényelem és a gazdagság demokráciájaként tünteti fel magát. Úgy tűnik, mintha a modernitás által biztosítva lenne számunkra a szabad fogyasztáshoz való alapvető emberi jog, valamint az arra irányuló gyakorlati képesség, hogy tudjunk jól fogyasztani: a modern nyugati szubjektum veleszületett ideológiai előjoga a fogyasztói léthez való jog és képesség."*[29] Fine is elismeri, hogy a fogyasztás "demokratizálódott" és mindenki jogot kapott a fogyasztásra (universal franchise to consume).*[30]

Fontos megállapítása Slaternek még az is,*[31] ami egyébként a fogyasztóvédelem terjedelmét is alapvetően befolyásolja, hogy örök vita van arra nézve a szociológiai irodalomban, hogy "vajon a fogyasztás a manipuláció vagy szabadság szférája-e, hogy vajon a fogyasztó uralkodó vagy alattvaló, aktív vagy passzív, kreatív vagy külső tényezők által meghatározott-e." Ez a vita két ellentétes hatású tételből fakad. Egyfelől a társadalmi szubjektum önmagát meghatározó felfogása összefonódott a fogyasztáson keresztül történő önmegalkotással, azzal, hogy részben a javak és szolgáltatások használatán keresztül határozzuk és jelenítjük meg magunkat és társadalmi identitásunkat. A fogyasztás a magánszféra, az önállóság és a szabadság terepe. Másrészről azonban a társadalmi identitáshoz tartozó jelentések nagyon fontossá válnak a gazdasági versenyben és a gazdasági racionalitás mezsgyéjén is, mivel az ezen működő szervezetek (vállalkozások) stratégiai cselekvésének tárgyává válnak, amik az önállóságot és a fogyasztói szabadságot állandó fenyegetésnek teszik ki.*[32]

Ehhez még az is hozzátartozik, ahogy Bauman fogalmaz, hogy a fogyasztói társadalomban "a választás szabadsága jelenti a társadalmi ranglétrát, (...) minél több szabadsága van az egyénnek a választásra, és mindenekelőtt, minél több választást tud szabadon meghozni, annál (...) több társadalmi elismerésre és önbecsülésre számíthat, annál közelebb kerül a »jó élet« ideáljához. (...) A jólét és a jövedelem elsődleges jelentősége a választások palettájának kiszélesítésében áll."*[33]

A fogyasztás tehát életünk része, elvileg mindenki fogyasztó, aki döntéseivel (azzal, hogy mit választ fogyasztása során) hatalmat gyakorol. Ha pedig ez így van, akkor ezt védelmezni kell a jog eszközeivel is.

I.2. A fogyasztóvédelem és annak joga

I.2.1. A fogyasztóvédelmi jog elvi alapjai

A fogyasztóvédelem a fogyasztói preferenciáknak a gazdaság szabályozása útján történő érvényre juttatása, Fazekas tömör definíciója szerint.*[34] A fogyasztói preferenciák érvényre juttatása pedig legáltalánosabb megközelítésben azt jelenti, hogy a kereskedők (termelők) fogyasztói érdekeket figyelembe nem vevő tevékenysége ellen kell fellépni.

A fogyasztóvédelem megjelenése az ún. fogyasztói társadalom kialakulásához köthető. Ennek jellemzői - az I.1. alcímben kifejtetteken túlmenően -, hogy a lakosság tartós fogyasztási cikkeket tömegesen birtokol, a fogyasztók uralma érvényesül, az állam újraelosztó és szabályozó funkciója erőteljes, a szellemi tőke és a minőségi munkaerő felértékelődik, illetve a nemzeti államok keretei egyre kisebb szerepet játszanak a gazdaságban, mivel a világ annyira integrálódott, hogy az egyes államok nem folytathatnak elkülönült gazdaságpolitikát.*[35]

A konzumerizmus gazdasági felfogása a fogyasztás gazdasági jelentőségét hangsúlyozza, s középutat képvisel a pozitív és a normativista közgazdasági irányzatok között. Minimum-sztenderdeket állít fel a piacra került termékek minőségével, biztonságával, az igények érvényesíthetőségével kapcsolatban, a fogyasztó földrajzi, társadalmi helyzetétől függetlenül hasonló kínálati piac és egyenlő jogok biztosítása által. A fogyasztóvédelem célkitűzése, hogy kiegyenlítse a termelő javára eltolódott piaci egyensúlyt azzal, hogy a piaci tranzakciók kockázatát a fogyasztóról a termelőre helyezi át.*[36]

Az emberi jogok fejlődésével és az ún. második generációs alapjogok, a gazdasági és szociális jogok*[37] térnyerésével fontossá vált az egyén életminősége, s választási szabadsága (lehetősége) felértékelődött az élet szinte minden területén. Fazekas kifejti, hogy "a fogyasztóvédelem iránti igény megjelenése a nyugati társadalmakban összekapcsolódik annak felismerésével, hogy nem érvényesülhet a gazdaságban a tökéletes verseny, így nem jöhet létre a piaci tranzakciók során a vevő és az eladó között feltételezett tökéletes ecquilibrium. A vevő a fejlett tömegtermelés viszonyai között egyre inkább kiszolgáltatottá válik, mert piaci döntéseiben nem elsősorban objektív szükségletei motiválják".*[38] A kockázat áttelepítésének indoka tehát a megváltozott termelési és kereskedelmi viszonyok között a fogyasztó döntési autonómiájának meggyengülése, mivel a tömegtermelés eltávolodott a fogyasztótól, aki így kevés információval rendelkezik az áruról; illetve az új értékesítési módszerek is korlátozzák az információhoz jutást (leginkább az önkiszolgáló értékesítés).

A fogyasztóvédelem a jogi szabályozáson keresztül korrigál, a kiszolgáltatott gazdasági helyzetben levő fogyasztó számára horizontális jogvédelmet biztosít, interdiszciplináris eszközrendszer kiépítésével. A fogyasztóvédelem olyan komplex szemlélet, amely a jog eszközével az egyensúlyi helyzet visszaállítását célozza, s helyreállítja a fogyasztó optimális döntési környezetét, amelyben szabadon választ a termékek közül, s szükségleteinek megfelelően "fogyaszt".

Mindennek alapvető filozófiai háttere a gyengébb fél védelmi szükségletének*[39] az elismerése, ami a teljes fogyasztóvédelmi szabályozáson átível, de azt a kérdést is magával hozza, hogy hol húzódik a határ az "egyensúlyba hozás" és azon lehetséges következmény között, hogy a fogyasztóvédelmi szempontok átbillentik a védelmet a piac többi szereplőjének elviselhetetlen mértékű hátrányára. Ezzel összefüggésben a fogyasztóvédelem célját illetően két nagyobb irányzat alakult ki a nyugati társadalmakban, egyfelől felismerhető az ún. protekcionista elmélet, amely felfogásában a fogyasztó áldozat, ezért a jog feladata a visszaélések megelőzése és szankcionálása, amihez kógens jogi szabályozásra van szükség.

Ezzel szemben áll a liberális koncepció, amelynek középpontjában a szuverén fogyasztó áll, aki pontosan tudja, hogy mire van szüksége és meg tudja találni a neki szükséges és adekvát*[40] információkat, s képes ellenállni a legtöbb visszaélésszerű magatartásnak. E nézet szerint a paternalista intézkedések hatálytalanítják az egyéni preferenciákat azáltal, hogy kormányzati intézkedésekkel helyettesítik az egyéni értékítéleteket.*[41]

Látható azonban, hogy a mindenkori fogyasztói vagy fogyasztóvédelmi jog nem öltheti magára az egyik vagy a másik tiszta formát, szükségképpen ötvözi a kétféle megközelítést. Az első esetén a jogi környezet a termelő és a kereskedő mozgásterét szűkíti nagymértékben, a második ideáltípus pedig, bár nagyfokú szabadságot nyújt, tipikusan utólagos jogvédelmet jelent, ami sok esetben kifejezetten hátrányos a fogyasztó számára.

A javak előállításával és forgalmazásával kapcsolatosan bekövetkezett "információs robbanást"*[42] a fogyasztó már nem tudja kezelni, sem az összes naprakész ismeret, sem a szükséges technikai tudása nincs meg még a rendelkezésre álló információk ellenőrzésére sem. Emiatt a fogyasztóvédelem a mai viszonyaink között egy köztes terepen mozog: eszerint a fogyasztóvédelmi jog célja a jogi segítségnyújtás, a fogyasztó hatékony segítése a fogyasztói magatartás és a jogérvényesítés során.*[43]

Jogászként nem feladatom e kérdést illetően közgazdaságtani vagy még tágabban gazdaságpolitikai szempontokból állást foglalni, de azt megvizsgálhatom, hogy a fogyasztóvédelmi jogi szabályozórendszer hordoz-e olyan többletkorlátozásokat, amelyek a szabályozás (jogilag is értelmezhető) céljait meghaladják, s ezért egyfajta fogyasztóvédelmi "túlcsordulást" jelentenek. E munka mindennek a büntetőjogi szabályozás szempontjából történő elemzését szolgálja.

A fogyasztóvédelem mint komplex szempontrendszer, a gazdasági élet szinte minden területén kifejti hatását, a jogrendszerben is a gazdaságot szabályozó jogágakban mindenhol szükségképpen meg kell jelennie. A fogyasztók védelmét a modern, piaci gazdaságot működtető társadalmakban a versenyjog, a polgári jog, a közigazgatási jog és/vagy önálló fogyasztóvédelmi jog biztosítja: egyfelől azzal, hogy ügyel a verseny tisztaságára, másfelől pedig azzal, hogy igyekszik korrigálni a jog eszközeivel, értelemszerűen az adott országban preferált mögöttes társadalomelméleti modelltől függően*[44] eltérő jogintézményekkel és eltérő tartalmú normarendszerrel.

I.2.2. A fogyasztóvédelmi jog

A polgári jogi fogyasztóvédelmi előírások egyik csoportja a kötelmi kapcsolatok során kifejthető visszaélésszerű magatartásra irányul (így különösen a tisztességtelen szerződési feltételek, fogyasztók megtévesztése), a másik pedig e kötelmi viszonyok során szolgáltatott dolog és nyújtott szolgáltatások minőségére, hiszen a fogyasztó feltételezetten csak a számára megfelelő minőséget kívánja igénybe venni. Ide kell érteni a termékfelelősséget, a kellékszavatosságot, a jótállást, a minőség meghatározásával és tanúsításával kapcsolatos szabályokat, lényegében azokat az előírásokat, amelyek a kereskedelmi kapcsolatokban a vállalt szolgáltatás teljesítését biztosítják, aminek tehát a lényege az, hogy "azt hozom, amit ígértem, s amit ígértem, az olyan, mint amilyennek gondolod".

Az ajánlott és elfogadott szolgáltatás objektív minőségét (az előzőek ebben az értelemben "szubjektív" minőségre vonatkoztak), azaz például bizonyos áruk szolgáltatása esetén az egészségvédelem megfelelő szintjét (elektromos cikkek, élelmiszerek, tisztítószerek stb. esetén) nem a polgári jog biztosítja, hanem a közigazgatási jog. Szerepe tehát igen jelentős: a hatósági feladatokat, a fogyasztóvédelem intézményrendszerét (hatóságok, helyi önkormányzat, társadalmi szervezetek, kamarák, békéltető testületek), az intézmények szerveinek eljárását szabályozza, meghatározza a közigazgatási jogsértéseket és az azokra alkalmazható szankciókat. A közigazgatási jog szabályozása a fogyasztóval szemben álló piaci szereplő termelő, forgalmazó és értékesítő tevékenységére fókuszál, a fogyasztó maga ezekben a jogviszonyokban (eljárásokban) legfeljebb marginális tényezőként jelenik meg. A minőségvédelem központi szerepet játszik ebben a jogi alrendszerben, de látható, hogy a fogyasztóvédelem szabályozási rendszerének csak egy részét képezi. A közigazgatási szabályozórendszer más oldalról is igyekszik védelmezni a tágan vett fogyasztói érdekeket, méghozzá a tisztességtelen piaci magatartások versenyjogi kontrollján keresztül, valamint a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok elleni hatósági fellépés körében. A szabálysértési jog pedig, ami határterület a közigazgatási és a büntetőjog között, az enyhébb fokú jogsértések (szabálysértések) körében individuális felelősséget és a magánszemélyek felelősségre vonhatóságát teremi meg.

Az áruval kapcsolatos tájékoztatási kötelezettségek teljesítése, valamint a reklámozás szabályainak betartatása is a közigazgatási jogi szabályozórendszerhez kötődik, igaz, a jogsértések elleni fellépés intézményrendszere különböző.*[45]

Ettől a rendszertől a magánjogi jogsértéseket és az ezeket szankcionáló magánjogi kelléktárat élesen el kell különíteni, mint ahogy a büntetőjogi fellépést is,*[46] mivel ennél a polgári jogviszonyok alanyai közötti főszabályszerinti egyenrangúság megszűnik, s a fogyasztó mint lehetséges sértett mellé belép az állam is, amely a jogsértő irányában önálló büntetőigényt (is) érvényesít, úgy, hogy a fogyasztó számára a polgári jogi eszközrendszer igénybevételének lehetősége megmarad. A közigazgatási (szabálysértési) és a büntetőjogi jogsértések között is húzódik határvonal, még akkor is, ha a jogviszonyok alapvető szerkezete hasonló a két jogterületen.

Fontos tehát pontosan kijelölni a büntetőjogi fellépés korlátait, mivel a büntetőjogi szankcionálás jár a legsúlyosabb következményekkel, amit csak a legsúlyosabb jogsértések esetén lehet alkotmányos módon alkalmazni.

I.2.3. A fogyasztóvédelem nemzetközi/európai aspektusai

A fogyasztói érdekek meglehetősen sokszínűek, emiatt jogi védelmezésük szükségképpen eltérő lesz, azaz a jogi védelem szintje eltérő mértéket ölt, még egy adott ország jogrendszerén belül is.*[47] A fogyasztóvédelem kérdéseire nemzetközi viszonylatban is nagy figyelem vetődött, így mind az Európai Unió, mind az Európa Tanács, illetve az ENSZ is megfogalmazta a fogyasztói jogok (érdekek) listáját. Ezek mindegyikének jelentősége vitathatatlan, az más kérdés, hogy konkrét hatást ezek közül csak az uniós (korábban közösségi) jogforrások képesek kiváltani.

Az Európai Unió (akkor még EGK) már igen korán, 1975-ben lefektette - az 1972-es állam- és kormányfők találkozójának stratégiai döntése után - az alapjait a fogyasztóvédelem tartalmának. A Tanács 1975. április 14-én elfogadott "Az Európai Gazdasági Közösség első, előzetes programja a fogyasztók védelmének és informálásának politikájáról" c. határozata ugyanis máig ható érvénnyel megfogalmazta azon fogyasztói "alapjogokat",*[48] amelyek mind a közösségi, mind a magyar fogyasztóvédelmi politikát is meghatározzák.*[49]

Az öt "alapjog" a következő:

1. a fogyasztók egészségének és biztonságának védelme,

2. a fogyasztók gazdasági (vagyoni) érdekeinek védelme,

3. a jogorvoslathoz való jog,

4. tájékoztatáshoz, oktatáshoz való jog, valamint a

5. meghallgatáshoz és a fogyasztók érdekeinek képviseletéhez való jog.

Ezt a programot szokás a fogyasztói jogok "Magna Chartájának" is nevezni,*[50] s amely nem csupán nevesítette ezen alapvető jogokat, hanem nevesítette a szabályozandó területeket is, amelyek alapján nagyszabású jogharmonizációs munka kezdődött az EGK-ban.*[51] Az "alapjogok" köre nem változott meg az eltelt majd 40 évben, de az is igaz, hogy a tagállamok közös erőfeszítései csak lassan érik el a kitűzött fogyasztóvédelmi célokat.

A Lisszaboni Szerződéssel átszabott Európai Unióban a fogyasztóvédelem a megosztott hatáskörök egyike, és az EUMSz. (Európai Unió működéséről szóló szerződés) 169. cikke*[52] tartalmazza azt a felhatalmazást, ami alapján az Unió is intézkedéseket fogadhat el ebben a körben.*[53] E cikk is lényegében megismétli azon fogyasztói jogokat, amelyek biztosítása az Európai Unió célja a '70-es évektől kezdődően. Az Európai Unió Alapjogi Kartája a 38. cikkben tartalmazza, hogy "Az Unió politikáiban biztosítani kell a fogyasztók védelmének magas szintjét." A Karta rendelkezése a fogyasztóvédelemhez való jogot nem emeli alapjoggá a szó alkotmányos értelmében, hanem alapelvként deklarálja,*[54] de ez a jövőbeni fejlődést tekintve megalapozhatja az alapjogi relevanciát is (más alapjogokkal, így például az információszabadsággal vagy a megkülönböztetés tilalmával összefüggésben).*[55]

Az ENSZ Közgyűlése 1985-ben fogadta el azt a dokumentumot,*[56] amely a fogyasztókat három szinten is védelmezi: a fizikai biztonság, a gazdasági biztonság és a jogi biztonság szintjén.

Ezeken belül a fizikai biztonság elérését szolgálja

- az alapvető szükségletekhez való jog (olyan fogyasztási cikkek, amelyek a túlélést biztosítják),

- a biztonsághoz való jog (életre és egészségre veszélyes árucikkek és szolgáltatások ellen),

- egészséges környezethez való jog (félelem- és veszélymentes fogyasztáshoz való jog).

A gazdasági biztonságot célozza:

- a választáshoz való jog (versenyképes fogyasztási cikkekhez/szolgáltatásokhoz való jog, megfelelő minőség),

- az oktatáshoz való jog (tájékozott fogyasztóvá válás).

A jogi biztonság érdekében a következő jogokat deklarálja:

- a tájékoztatáshoz való jog (félrevezető, tisztességtelen hirdetések és címkézés elleni védelem, tények ismeretéhez való jog),

- a kártérítéshez és a jogorvoslathoz való jog (rossz vagy nem megfelelő minőség esetére ellentételezés követelhetősége),

- a képviselethez való jog (fogyasztói érdekek érvényesítéséhez való jog a kormányzati döntéshozatalban és végrehajtásban),

- a meghallgatáshoz való jog.

Az Európa Tanács 1973-ban bocsátotta ki az fogyasztóvédelemmel kapcsolatos határozatát, a "Fogyasztóvédelmi Kartát" (Consumer Protection Charter).*[57]

Ebben is öt alapjog van:

1. a fogyasztó joga a védelemhez és a segítséghez, ami mind a fizikai biztonsághoz való jogot (a nem biztonságos termékek által okozott sérelmek elleni védelem), mint pedig a gazdasági biztonságot magába foglalja (megtévesztés és tisztességtelen kereskedés elleni küzdelem),

2. a kártérítéshez való jog,

3. a tájékoztatáshoz való jog,

4. az oktatáshoz való jog, valamint a

5. képviselethez és konzultációhoz való jog (a fogyasztókat tömörítő szervezetek joga arra, hogy a döntéshozó, kormányzati szervek fogyasztóvédelmet érintő tevékenységében részt vehessenek).

Az Európa Tanács egyébként a fogyasztók büntetőjogi védelmével kapcsolatosan is hallatta hangját, ami a többi nemzetközi szervezetről távolról sem mondható el. Az Európa Tanács ezzel kapcsolatosan csupán ajánlást*[58] bocsátott ki, de egyedülállósága miatt mégis fontos megemlíteni, s érdemes kiemelni, hogy az ajánlás a büntetőjogi fellépést alternatívának kínálja akkor, ha a más jogági reakciók nem hatékonyak, s felszólítja a tagállamokat, hogy vizsgálják meg, szükség van-e a meglevő jogi fellépés kiegészítésére. Azt javasolja továbbá, hogy a tagállamok a fogyasztók büntetőjogi védelme terén fektessenek le közös elveket, valamint felszólítja a tagállamokat, hogy tegyék lehetővé, hogy a fogyasztóvédelmi hatóságok a nyomozó hatóságokkal megfelelő módon együttműködhessenek, valamint azt is, hogy a fogyasztók csoportja (szervezete) is részt vehessen a büntetőeljárásban.

Az ajánlás alig váltott ki rezonanciát, de 1982-es elfogadása arra világít rá, hogy az itt folytatott vizsgálódás gondolata nem újkeletű, az azóta eltelt idő - amely alatt ezzel kapcsolatos jogszabályi változás nem, de annál több és jelentősebb visszaélés történt - pedig arra, hogy a cselekvési szükséglet továbbra is adott.

I.3. Jogtárgyak a fogyasztóvédelem büntetőjogi megközelítésében

1. A büntetőjogi védelem kérdése szorosan összefügg a gazdaság szerkezetével, az uralkodó gazdaságpolitikai és - értelemszerűen - az ebből fakadó fogyasztóvédelmi szemlélettel is. Amennyiben azonban a büntetőjogot e tekintetben nem lehet függetleníteni a mindenkori gazdasági állapottól, folyamatoktól és szokásoktól, a jogtárgyak körére, illetőleg az azokat érintő védelem terjedelmére vonatkozóan az újabb gazdasági, üzleti jelenségek (például minőségbiztosítás fejlődése, ISO és egyéb rendszerek stb.) elvileg jelentős hatással lehetnek, de ezeket a büntetőjog-alkotó nem mindig képes követni. Ennek következtében elavult büntetőjogi tilalmak övezhetik a gazdasági életet, s szűkebben a fogyasztóvédelmet is. Vagy akár kriminalizációs joghézagok is keletkezhetnek, amennyiben újabb típusú visszaélések terjednek el a gazdasági életben.

2. A büntetőjogi fellépés szükségessége a megfelelő jogtárgyakon keresztül igazolható, azonban korántsem olyan egyszerű ezek meghatározása, mivel "csupán" a második generációshoz, illetve általánosabb gazdasági érdekekhez kötődnek. Ezek pedig nem, vagy csak nehezen illeszthetők a büntetőjogi rendszerek hagyományos jogtárgyi struktúrájába, az összehasonlítható jogtárgyakkal való összevetést ezért nem lehet elkerülni.

3. Hasonlóképpen vizsgálni kell az individuális és univerzális (kollektív*[59]) jogtárgyak jelenlétét és egymáshoz képesti megoszlását e témakörben, mivel e besorolások segítséget nyújthatnak mind a büntetendőségi (itt: büntetendő magatartások súlyának egymáshoz való viszonya), mind a szankciós (itt: a kiszabható szankciók súlyának egymáshoz és a jogsértésekhez való viszonya) arányosság kérdésében.

4. Az Európai Unió jogát, és az önálló uniós fogyasztóvédelmi politikából fakadó következményeket is figyelembe kell venni a jogtárgyvédelemmel kapcsolatosan. A közösségi jog alkalmazásának kötelezettsége jogi evidencia, így a fogyasztóvédelmi irányelvek beillesztése a magyar jogrendbe kötelező éppúgy, mint a belső jog közösségi jognak megfelelő értelmezése.*[60] Már a beillesztési jogalkotás során megjelenhet valamely "új" jogtárgy védelmének a szükségessége, illetve a védelem megszűnése is, de hasonló eredménnyel járhat a közösségi fogyasztóvédelmi jog értelmezése is (az Európai Bíróság által). A legfontosabb, jelentős hatással bíró kérdéskör itt a közösségi (uniós) fogyasztó definíciója, amelyet az Európai Bíróság dolgozott ki ítéleteiben, s amelyet szükségképpen minden tagállamban követni kell. Amennyiben ugyanis a fogyasztó immár "átlagosan informált, körültekintő és értelmes átlagfogyasztónak tekintendő",*[61] nyilvánvaló, hogy a megtévesztésére irányuló vagy azt magukba foglaló magatartások ebbéli alkalmassága (és így az ellenük való fellépés is) ehhez a fogyasztói attitűdhöz igazodik. E tétel igazságát és hatását a büntetőjogi védelemre mindenképpen meg kell vizsgálni.

5. Ezenkívül pedig az Európai Unió joga további jelentős hatással van a belső büntetőjog védelmi körére, amennyiben maga írja elő, hogy bizonyos magatartásokat büntetendővé kell nyilvánítani.*[62] Megemlíthető persze már itt, s ezzel ezt a szempontot ki is lehet zárni a további vizsgálódás köréből: az Európai Unió fogyasztóvédelmi színterén nyoma sincs a büntetőjogi fellépésről való uniós gondolkodásnak, sem előkészítő dokumentumokban, sem pedig informális beszélgetésekben. A fogyasztóvédelmet érintő büntetőjogi fellépés iránti igény vagy ha úgy tetszik, a fogyasztók sérelmére elkövetett bűncselekmények (ezek szerint) nem érik el azt a "veszélyességi küszöböt", amellyel kapcsolatosan az Unióban a tagállamok közös érdekei megjelentek volna. Állítom ezt azért, mert a legsúlyosabb bűncselekmények, amelyekkel kapcsolatosan a közös fellépés érdeke is megjelenik, alapszerződési megfogalmazást kapnak. Így a hatályos EUMSz. 83. cikke listázza ezeket,*[63] de korábban az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz.) 29. cikke*[64] és a még korábbi, eredeti K. cikkely*[65] is tartalmazta a legsúlyosabb, közös fellépést igénylő bűncselekmények listáját, amelyek között nincs olyan bűncselekmény, ami összefüggésbe lenne hozható a fogyasztóvédelemmel.*[66] Mindezekhez képest megjelent még egy bűncselekmény-csoport, amelyben a tagállamok értékítélete általánosan megjelenő veszélyességi küszöböt közvetít: ezek azok a cselekmények, amelyek 2002 óta ún. katalógus-cselekményként*[67] vannak számon tartva. Ebben a listában egyedül a termékhamisítás (és iparjogvédelmi jog megsértése) szerepel, amiben - korlátozottan*[68] - megjelenhetnek fogyasztóvédelmi szempontok is. Az uniós színtéren tehát a fogyasztók érdekeinek büntetőjogi védelme (különösen a csalástól elkülönülő megtévesztéses cselekmények, illetve a minőséggel való visszaéléssel kapcsolatos magatartások) nem jelenik meg határozottan.

6. A Btk. tényállásai jogi tárgyainak meghatározása az egyes törvényi tényállásokhoz fűzött - sokszor szűkszavú - miniszteri indokolásokból, illetve a tankönyv- és kommentár-irodalom önálló véleménye alapján történhet. A szakirodalomban sok esetben meglehetősen nagyvonalú az adott bűncselekmény jogtárgyának definiálása során, így nem ritkák az egymásnak ellentmondó álláspontok, illetve az sem, hogy egy adott elemzésben a jogtárgy-meghatározás szinte evidenciaként átvett megjegyzés - érdemi, önálló vizsgálat nélkül. - A jogtárgyak azonban alapvető jelentőségűek a büntetőjogi tényállások működéséhez és értelmezéséhez, ezért - álláspontom szerint - mindenképpen le kell folytatni az érdemi vizsgálatot, s meggyőződni arról, hogy a "köztudomású" jogtárgyakat valóban védelmezik-e a tényállások és úgy-e, ahogy azt tudni véljük.

I.3.1. A büntetőjogi jogtárgy

A jogtárgy funkciójával kapcsolatosan nem jutott nyugvópontra a tudományos vita,*[69] hogy vajon arra mint jogdogmatikai kategóriára, az értelmezés eszközére, mint a "bűncselekményi tényállások sokaságában szükséges rendteremtés puszta taxonómiai segítőjére"*[70] van-e szükség, avagy feladata inkább a jogalkotó büntetőhatalmának korlátozása.*[71] Utóbbi feladat-meghatározás a jogtárgy "materiális" dimenzióját helyezi előtérbe, azaz azt, hogy a jogtárgyak meghatározott értékekhez kötődnek, s ezen értékek elfogadásán (vagy el nem fogadásán) keresztül az adott jogtárgy az adott értéket érintő társadalmi viszonyra vonatkozó büntető jogalkotás határait is kijelöli. Különösen a német jogtudomány képviselői foglalnak nagy előszeretettel állást e kérdéskörben: a jogi tárgy értelmezéséhez fűzött, a fenti vitában állást foglaló, önálló közleményt minden valamirevaló büntetőjogász megjelentet. A két nézet összebékítését példázzák azok a vélemények, amelyek szerint a jogi tárgy természete kettős, s így mind a rendszerimmanens dogmatikai, mind a rendszerkritikai jogpolitikai funkciója érvényesülhet.*[72] Ha elfogadjuk e kétféle, egyébként igencsak különböző funkció érvényesülésének lehetőségét, a büntetőjogi tényállások (a büntetőjogi jogalkotás*[73]) jogtárgy-szempontú vizsgálata szükségképpen kétféle megközelítési módszert von maga után, e kettőt nem lehet összemosni. El kell fogadni ugyanakkor annak lehetőségét is, hogy e két megközelítés eltérő eredményre is vezethet, így ilyenkor a jogtárgy-szempontú tudományos vizsgálódásnak e diszkrepanciát is fel kell oldania (vagy arra minimum kísérletet kell tenni). Ebben a közegben Pokol a jogi tárgy és a materiális bűncselekmény-fogalom összefüggését érintően kimondja, hogy "a formális bűncselekmény-fogalom és a büntetőjog fölé egy "materiális" büntetőjog megkonstruálására törekvés a jogdogmatika szintjén reménytelen vállalkozás, mert ami politikai értékválasztás függvénye, azt nem lehet logikai természetű semleges döntéssé tenni".*[74] Ebből az is következik, hogy nem lehet a jogi tárgyat csakis materiális alapon meghatározni - de ettől még a büntetőjog legitimációját a jogtárgyak fejezik ki.*[75] Az adott jogtárgyat nem a társadalom hozza létre (közvetlenül), hanem a jogalkotó, amikor eldönti, hogy valamely védendő célkitűzést (védendő érdeket) sértő magatartásokat büntetőjogilag üldözni fog.*[76] A büntetőnormák tárgyát képező magatartások inkriminálása (büntetendővé tétele) tehát jogalkotói döntés: döntés arról, hogy mennyiben lehet a büntetőjog eszközével legitim módon a szabadságjogokon alapuló alkotmányos rendszerekben az emberek szabadságát korlátozni.*[77] Ez egyben a büntetőjog politikai csapdája is. A társadalom ugyanis számos jogtárgy- és érdeksérelmet tolerál vagy épp ezek ellen nem a büntetőjog eszközével lép fel, mert a büntetendőségük összeegyeztethetetlen lenne a társadalom alapvető rendezőelveivel, azaz azzal, hogy az alkotmányos rend alapját az emberi szabadság képezi.*[78] Az pedig, hogy mi az emberi szabadság tartalma, az a történelmi kontextustól függ, így attól, hogy épp a társadalom fejlődése (értsd például emberi jogok érvényesülésének foka) milyen tartalommal tölti meg azt.

A jogi tárgy funkciójával kapcsolatos elméleti vitákat még az is mélyíti, hogy végső soron a jogi tárgy tartalmilag nem is írható körül.*[79] Már Schultheisz is megállapította, hogy "[a]z írók többségének véleménye szerint a jogtárgyakra vonatkozó ismeretek egy kizárólag a kodifikátorokra tartozó titkos tudomány"*[80], de ezzel szemben saját maga határozott álláspontot képviselt s kimondta: "a jogtárgy materiális meghatározásra nézve hozzáférhetetlen". Ugyancsak ő fogalmazta meg, hogy "a jogtárgy a specifikus jogászi fogalomképzés terméke. (...) A jogtárgyak, mint ilyenek nem léteznek, hanem azok csupán azáltal kelnek életre, hogy a közösségi értékeket, mint a büntető jogszabályok céljának objektumait vesszük szemügyre."*[81] A jogtárgy tehát inkább elméleti "termék" semmint olyasvalami, amit közvetlenül a törvény tartalmaz, ahogy Silva Sánchez fogalmaz, emiatt a jogtárgy általában közelebb van a büntetőjogi rendszer komplex megközelítéséhez, mint a törvény szövegéhez.*[82]

Mindezek alapján nem hibázunk, ha a jogtárgy funkcióból következtetünk annak tartalmi jellemzőire. Nagy szerint formailag jogi tárgy az a jelenség, amit a büntetőjog véd és amit a bűncselekmény támad. Tartalmilag pedig a társadalom elemi fontosságú érdekei képezhetnek jogi tárgyat: ezen érdek tulajdonképpeni szubsztrátuma egy sérthető állapot vagy jelenség, aminek megsértése esetén védekezni kell és lehet is,*[83] ami végső soron tartalmilag fogja igazolni a büntetőjogi beavatkozást. Ezzel szemben Gössel és Stratenwerth azon az állásponton van, hogy a jogi tárgy nem is egy elvont érdek, hanem az érdek tárgya, mivel a bűncselekmények az érdeket nem csorbítják:*[84] ugyanis a bűncselekmény elkövetésétől független az adott érdek létezése, ha az elvont érdeket veszélyeztető kriminális magatartás realizálódik is, az adott érdek nem változik. Az értékek a maguk ideális létükben sohasem, hanem csak a társadalmi valóságban való kifejeződésükben sérthetők.*[85] Attól, hogy megölnek egy embert, az élet védelméhez fűződő társadalmi érdek továbbra is fennáll, viszont az érdek konkrét tárgya, azaz az adott ember - mint jogtárgyhordozó - éppen a jogtárgy sértéséből következően nem képes az értéket képviselni.

Az angolszász jogi kultúrában a jogtárgy nem jelenik meg, de a büntetőjogi normák legitimációját a "harm principle" elvre vezetik vissza, ami John Stuart Mill munkásságából eredeztethető.*[86] Ennek értelmében a büntetendőség alapja a másoknak történő károkozás (sérelem okozása), ami sem az önsértő, önveszélyes, sem a közerkölcsöt sértő magatartások esetében nem áll fenn, így ezek pönalizálása nem megengedett. Az elv részletes kimunkálása és továbbfejlesztése*[87] engedékenyebb hangnemet hozott, így az egyes szerzők igyekeznek megalapozott álláspontot kidolgozni bizonyos "kollektív" érdekek sértésének kriminalizációjára. Von Hirsch (és Andrew Simester) a kárt (sérelmet) mint a "harm principle" elmélet központi elemét valamely "erőforrás" (resource) korlátozásának tekinti, aminek teljességére az egyénnek igénye (joga) van.*[88] E megfogalmazásban a jogtárgy-teória párhuzamossá válhat az angolszász elvvel, azonban mivel előbbi alapján például a gazdasági folyamatok megfelelő működése is jogtárgy lehet, amely kontextusban viszont egyéni igény-alapot aligha találunk, a megfeleltetés nem lehet maradéktalan.

Szomora megállapításával egyetértek, miszerint el kell fogadni, hogy az egyes bűncselekmények jogi tárgyai heterogén jellegűek, s a fogalom absztrahálása helyett a jogi tárgyak funkcióinak általános körülírására kell törekedni.*[89] Az előzőekben leírtak figyelembevételével ehelyütt a vizsgált bűncselekmény jogi tárgyát a védendő társadalmi érdek mentén kívánom rekonstruálni, majd ez alapján kísérletet teszek a tényállás jogtárgyharmonikus vagy másképpen teleologikus értelmezésére, megvizsgálom, hogy az adott törvényi rendelkezés az értelmezéssel elérhető eredmények fényében - hátrányos analógia tilalmának korlátain belül - alkalmas-e a kitűzött törvényi cél elérésére.

Az individuális és univerzális jogtárgyak megkülönböztetése - Otto szerint - attól függ, hogy meghatározott jogtárgyak éppen az egyén személyiségének vagy a társadalom minden tagjának önmegvalósítását szolgálják-e.*[90] Nagy is az egyes személyekhez kapcsolódó jogi tárgyakat tekinti individuális jogtárgyaknak (például az ember személye, a szabadság, a tulajdon). Ezek körében meghatározott jogi tárgyak alcsoportot, a Btk. megnevezésével (al)címet képeznek, mint például az ember személyén belül egyrészt az élet, a testi épség és az egészség, másrészt a szabadság és az emberi méltóság. S vannak általános jellegű jogi tárgyak, amelyeket univerzális vagy - más elnevezéssel - kollektív jogi tárgyaknak nevezünk, mint például az államtitok védelme, a közlekedés biztonsága, az emberi környezet védelme.*[91] Hefendehl az elementáris (személyi) érdekeket tekinti individuálisnak, és a szimbolikus jelentőségű, a közösség kultúra által befolyásolt magatartási normáiban megjelenő értékeket pedig kollektív jogtárgyaknak.*[92]

I.3.2. Fogyasztói érdekek jogtárggyá transzformálása

A fogyasztóvédelmi érdekek magjának azon alapjogok védelemre szoruló tartalmát tekintem, amelyet az 1975-ös közösségi program meghatároz. E kiindulópontot lehet önkényesnek is tekinteni, azonban mivel az ott meghatározott "fogyasztói alapjogok" visszaköszönnek más nemzetközi instrumentumokban is, valamint 40 éve szolgálják a fogyasztóvédelmi (jogi) integrációt, olyannak tekinthetők, amelyeket a tagállamok is elfogadnak. Így tehát a magyar fogyasztóvédelem körében is irányadók lehetnek. Ha ezen "alapjogokat" a hatályos magyar Btk. Különös Részére vetítem, az alábbi tényállások jöhetnek szóba mint olyanok, amelyek fogyasztóvédelmi érdekeket védenek.

A fogyasztóvédelmi tényállások közé lényegében a gazdasági bűncselekmények közül a rossz minőségű termék forgalomba hozatalát (Btk. 292. §, 293. §*[93]), a minőség hamis tanúsítását (Btk. 295. §*[94]), a fogyasztó megtévesztését (Btk. 296/A. §*[95]), illetve a vagyon elleni bűncselekmények köréből a vásárlók megkárosítását (Btk. 328. §*[96]) szokták sorolni. Bizonyos jogtárgyak összefüggése okán nem zárható ki ebből a körből a visszaélés ártalmas közfogyasztási cikkel (Btk. 297. §*[97]), az árdrágítás (Btk. 301. §*[98]), illetve a szellemi alkotások védelmét szolgáló büntetőjogi tényállások sem (Btk. 329-329/D. §). Értelemszerűen egyéb, ezekhez képest általánosabb tényállású bűncselekmények is relevanciával bírhatnak, különösen fontos szerepe a csalásnak (Btk. 318. §), illetve az okirat-hamisításnak (Btk. 276. §, esetleg 274. §) van. Megemlíthető még, hogy bizonyos fogyasztóvédelmi szempontokat követnek a versenytársak védelmét szolgáló tényállások is, ily módon ide tartozik az áru hamis megjelölése (Btk. 296. §*[99]).

Ahogy látható, a "fogyasztói alapjogok" egy részének sérelme esetén a büntetőjog is igénybe vehető, azonban ez csupán fragmentáris védelmet jelent. A hatályos büntetőjogi védelem kiterjed tehát:

- a fogyasztók egészségének és biztonságának védelmére (ártalmas közfogyasztási cikkel való visszaélés, testi sértés, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés),

- gazdasági érdekek védelmére - csak szűk körben: a megfelelő minőséget érintően (rossz minőségű termék forgalomba hozatala, minőség hamis tanúsítása) és az árral kapcsolatosan (árdrágítás, csalás), és a

- megfelelő tájékoztatáshoz való jogra (fogyasztó megtévesztése, csalás).

A büntetőjog-alkotó a jogorvoslathoz való jog, a meghallgatáshoz és az érdekképviselethez való jog megsértése körében nem definiált bűncselekményi tényállást, nyilván azért, mert értékelése szerint e jogsértések nem érik el a büntetőjogi beavatkozáshoz szükséges szintet - a társadalomra veszélyesség megfelelő fokát. A büntetőjogi védelem tehát fragmentáris (lásd 1.4.4. alcímet).

I.3.3. Ultima ratio?

Vajon hol húzódik a büntetőjogi fellépéshez szükséges veszélyességi küszöb? Kézenfekvő választ sejtet számunkra a jól ismert ultima ratio elv. Köztudomású, hogy az elv általánosan kimondja, hogy a büntetőjogi fellépést a társadalom legsúlyosabb jogsértései indokolják csak, a büntetőjog a végső eszköz a jogsértések elleni küzdelemben, az ultima ratio. A magyar nyelvű szakirodalom egyébként az ultima ratio-t illetően nem folytat különösebb vizsgálódásokat, megelégszik a fenti "fogalommal", s a tartalmi elemeinek kibontásáról hallgat.

Az ultima ratio elvnek, azaz, hogy a büntetőjogi fellépés a legsúlyosabb jogsértések esetén jöhet csupán szóba, két aspektusát lehet első ránézésre megkülönböztetni. Ezek azonban immanens ellentmondást hordoznak, amit fel kell oldani, s erre kísérletet is teszek. Egyfelől értelmezhető a hagyományos - ehelyütt kritizált - álláspont, miszerint a társadalom számára legfontosabb jogtárgyak megsértését kell a "legsúlyosabb" jogsértésnek tekinteni, ennek értelmében különösen az élet, az emberi szabadság jogtárgyainak védelme nyerhet büntetőjogi relevanciát. Ebben a körben nem jut szerephez az, hogy az ultima ratio ezen felfogása relatív, hiszen a "legfontosabb" jogtárgyak időben jelentős - tartalmi - változásokon is keresztülmehetnek, azaz az ultima ratio mindig egy adott időszakban hatályos büntetőtörvényének védelmi körébe eső jogtárgyak vonatkozásában értelmezhető.

A másik értelmezési sík az adott jogtárgy különböző fokú sértései közötti különbségtétel, kézenfekvő módon jogági differenciálást követve. Így értelmezhetővé válik az ultima ratio egyfajta horizontális viszonyrendszerben, amelyet az jellemez, hogy az azonos (vagy hasonló) jogviszonyokban megjelenő jogsértések valamilyen szinten fokozható tartalmat, azaz egymáshoz, de legalábbis a büntetőjogi jogsértéshez képest mindenképpen eltérő veszélyességet hordoznak. Az azonos vagy egymással összemérhető jogviszonyok azonos jogtárgyat (vagy jogtárgy-családot) rejtenek, s így nyerhet igazi értelmet az ultima ratio elvre mint a legvégső eszköz elvére való hivatkozás.

Mindebből azonban olyan tétel is szükségszerűen következik, ami a hagyományos állásponttal szemben áll: az egymással össze nem mérhető jogsértések vagy egymással nem rokon jogtárgyak sértése esetén - éppen a jogtárgysértés fokozatosságának hiánya okán - a végső eszköz érve nem foghat helyt. A "legfontosabb" jogtárgyak pedig tipikusan ilyenek. Az itt képviselt álláspont szerint tehát elkülöníthetők azon jogtárgyak, amelyek elleni támadás nem fokozható, azaz nincs olyan magatartás, ami büntetőjogon kívüli jogsértés lenne (azonos vagy összehasonlítható jogtárgyhoz kötődően) - így minden támadás, ami az adott jogtárgyat érinti, bűncselekmény.

Nem szabad összetéveszteni az itt kifejtetteket azzal a helyzettel, amikor a büntetőjogon kívüli jogágakban van valamifajta tilalom, de nincs büntetőjogi tényállás: a különböző jogágakban megjelenő jogsértések nem mindegyike üldözendő büntetőjogilag, mivel nincs arra vonatkozó tényállás. Ilyenkor nem arról van szó, hogy a büntetőjog eltérne más jogágak védelmi körétől, hanem arról, hogy korlátozott a büntetőjog alkalmazási köre meghatározott jogtárgyakra és meghatározott támadásokkal szemben - a büntetőjog fragmentáris természete*[100] ez, amit az indokol, hogy a magánjogi vagy közigazgatási jogi jogellenesség vagy tilalmazottság még nem jelent elegendő feltételt a büntetendővé nyilvánításhoz.*[101]

Megállapítható, hogy nem fokozható a támadás, s így nincs olyan jogsértés, ami büntetőjogon kívüli lenne, a (magyar) jogrendben, a nemi szabadság és a mozgásszabadság vonatkozásában, de más jogtárgyat érintően aligha. Érdekes eredmény, hogy a testi épség-egészség-élet jogtárgycsaládot a termékfelelősség jogintézménye emeli ki ebből a csoportból.*[102]

Ha pedig ez így van, akkor az e cselekmények vonatkozásában - azaz a bűncselekmények többségét érintően - az ultima ratio elv nem értelmezhető.*[103] Az azokkal kapcsolatos büntetőjogi fellépés kialakítását (büntetendőség és szankció) egyedül az arányosság elve határozza meg.

Fontos kiemelni, hogy az ultima ratio nem a jogtárgyak vagy a jogsértések körében ad összehasonlítást (viszonyítást), hanem a jogsértésekre adott jogi válaszokat érintően. A "végső eszköz" érve tehát a jogi reakciók között differenciál. Megjegyezhető továbbá, hogy nincs általánosan elfogadott mérce,*[104] ami alapján az állami, így a büntetőjogi beavatkozás súlyosságát mérni lehetne, ezért súlyos, súlyosabb és legsúlyosabb beavatkozásról csakis relatív viszonyrendszerben, azaz egymáshoz viszonyítva lehet beszélni.

Az arányosság alapelvének van azonban olyan aspektusa (is), ami a védendő értékeket állítja rangsorba vagy fontossági sorrendbe, s majd ennek alapján engedi az arányosítási koordinátarendszer felállítását. Emiatt tehát javasolható az ultima ratio elvre való általános hivatkozás korlátozása, s annak érvényesítése, hogy az elv csakis a fokozható jogtárgysértések (s így a fokozható jogi válaszok) esetében érvényesíthető megalapozottan.

A hazai alkotmányos rendelkezések nem igazolják a büntetőjog ultima ratio jellemzőjét, nem találunk a szubszidiaritására nézve semmiféle alapot. Míg a büntetőjog és a büntetőjogi fellépés arányosságának követelményét le lehet vezetni alkotmányos rendelkezésekből (általános szükségességi teszt*[105]), az ultima ratioval nem ez a helyzet.*[106]

Mindezek alapján tehát az a kézenfekvő, hogy a fogyasztói érdekeket érintő büntetőjogi tényállásokat ezen vizsgálati szempontból is meg kell közelíteni. Ki kell deríteni, hogy vajon a korábban felsorolt bűncselekmények valóban ultima ratioként jelennek-e meg a jogrendben akkor, amikor a fogyasztó más jogágak által (is) erőteljes védelemben részesül. A közigazgatási jog és a versenyjog komoly s igen húsbavágó, nem büntetőjogi jogkövetkezményekkel fenyeget, így kísérletet kell tenni a büntetőjogi felelősséget megalapozó tényállások pontos elhatárolására s annak kimutatására, hogy a büntetőjogi tényállás valóban a legsúlyosabb jogsértést rendeli büntetni. A dogmatikai vizsgálat hipotézise az, hogy van olyan fokozatos jogtárgysértési láncolat, ami igazolja a kisebb súlyú jogsértések esetén a nem büntetőjogi beavatkozást, de amelynek védelmi körében lényegében ugyanaz a jogtárgy (vagy jogtárgy-család*[107]) van. Amennyiben ez bizonyítható, akkor a büntetőjogi reakció - a szabadságvesztés kiszabásának lehetőségével - valóban ultima ratioként funkcionál. Ha az azonos jogtárgy(család) tetten érhető ugyan, de a jogsértések nem alkotnak fokozatos jogtárgysértési láncolatot, akkor nincs ultima ratio, a büntetőjogi reakció kilátásba helyezése csupán esetleges.