189/D/2002. AB határozat
a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 62. § (2) bekezdésének a "külön jogszabályban megállapított mértékben" és a 404. § (1) bekezdés c) pontjából "a tanú" szövegrészek, valamint a tanúk díjazásáról szóló 1/1969. (I. 8.) IM rendelet alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panaszok tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 62. § (2) bekezdésének a "külön jogszabályban megállapított mértékben" és a 404. § (1) bekezdés c) pontjából "a tanú" szövegrészek, valamint a tanúk díjazásáról szóló 1/1969. (I. 8.) IM rendelet alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére, valamint konkrét ügyben való alkalmazhatóság megtiltására irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 284. és 284/A. §-ai alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére, valamint konkrét ügyben való alkalmazhatóság megtiltására, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a tanúnak a büntetőeljárás során felmerült költségei megtérítése szabályozásával kapcsolatban két alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz. A beadványokat az Alkotmánybíróság - a tartalmi összefüggésre tekintettel - egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
1.1. Az első indítványban az indítványozó a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: 1973. évi Be.) 62. § (2) bekezdésének a "külön jogszabályban megállapított mértékben" és a 404. § (1) bekezdés c) pontjából "a tanú" szövegrészek, valamint a tanúk díjazásáról szóló 1/1969. (I. 8.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) egésze alkotmányellenessége megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte.
Álláspontja szerint az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt, az alapjogok törvényben való szabályozásának kötelezettségét és e jogok lényeges tartalma korlátozásának tilalmát, valamint az Alkotmány 9. §-ának a tulajdonformák egyenlőségét és a 13. §-ának a tulajdonhoz való jogot deklaráló rendelkezéseit sértik a támadott rendelkezések azzal, hogy csak a külön jogszabályban - ebben az esetben miniszteri rendeletben - megállapított mértékben és nem "teljes egészében" engedik meg a tanú költségeinek megtérítését. Az indítványozó érvelése szerint a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) előírásaira is figyelemmel "a tanú megjelenési kötelezettsége olyan állampolgári kötelezettség, amellyel kapcsolatos kérdéseket... törvényben kell szabályozni".
Az indítványozó az R.-t diszkriminatívnak is tartja "abból a szempontból, hogy a tulajdonosi pozícióból eredően a költségre ki jogosult", mivel a térítés mértékének szabályozása kérdésében eltér az elővezetés és a rendőri kísérés végrehajtásával felmerült költség megtérítéséről szóló 2/1986. (IV. 21.) BM-IM-PM együttes rendeletben foglaltaktól.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság követelményének sérelmét az indítványozó abban látja, hogy az 1969-ben alkotott R. "az akkori szinten szabályozza a tanúk megjelenésével kapcsolatban előterjeszthető igényt" és nincs figyelemmel - egyebek mellett - a közlekedésben időközben bekövetkezett változásokra.
Az indítványozó kérte továbbá annak kimondását, hogy a támadott rendelkezések a Fehérgyarmati Városi Bíróság, mint elsőfokú bíróság előtt B.288/2000. számon és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság előtt 2.Bf.1492/2001. számon folyamatban volt ügyekben nem alkalmazhatók.
Az alkotmányjogi panasz az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 48. § (2) bekezdésében meghatározott határidőn belül érkezett az Alkotmánybírósághoz.
1.2. Az indítványozó a Legfelsőbb Bíróság Bfv.IV 1.055/2002/2. számú, felülvizsgálati indítványt elutasító végzésével összefüggésben terjesztette elő újabb alkotmányjogi panaszát. Ebben az 1973. évi Be. 284. és 284/A. §-ai alkotmányellenessége megállapítását és megsemmisítését, valamint az ügyében való alkalmazás tilalmának kimondását kezdeményezte.
Az indítványozó szerint több alkotmányi rendelkezést - a z Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdését, az 57. § (1) bekezdését és az 57. § (5) bekezdését - sérti az 1973. évi Be., mivel "csak a bíróság... - büntetőjogi főkérdésben hozott -jogerős határozata ellen engedi meg a felülvizsgálatot, és a tanút az indítvány benyújtására jogosultak között nem sorolja fel". A jogállamiság követelményének, a bíróság előtti egyenlőség elve megsértésének, valamint a diszkrimináció tilalmába ütközőnek ítéli az indítványozó a szabályozást amiatt, mert "alkotmányos indok nélkül különbséget tesz az eljárás főszereplői, illetve mellékszereplőire kiterjedő ügydöntő (e személyek vagyoni vagy egyéb jogát, illetve kötelezettségét érintő) határozatok között". Álláspontja szerint ugyanis az "Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés nemcsak a rendes, hanem a rendkívüli jogorvoslatokra is vonatkozik".
Az indítványozó a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati indítványt elutasító végzése miatt benyújtott alkotmányjogi panaszát azzal indokolta, "hogy a felülvizsgálattal összefüggő jogszabályok alkotmányellenessége miatt csak akkor terjeszthető elő alkotmányjogi panasz, ha e felülvizsgálati eljárást a kérelmező kimerítette". Erre hivatkozással - további beadványban - alkotmányjogi panaszát mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvánnyal is kiegészítette. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét okozza - az indítványozó szerint - az, "hogy a bírósági szervezeti jogban nincs olyan szabályrendszer, amely a bírósági szervezeti törvény megsértéséből eredően engedne ...jogorvoslatot". Az pedig az Alkotmány 57. § (1) bekezdésébe és 64. §-ába ütköző mulasztás, hogy "a kérelemhez kötöttséget törvény nem szabályozza".
2. Az Alkotmánybíróság megállapította: az 1.2. pontban foglalt indítvány nem felel meg az alkotmányjogi panasz törvényben előírt feltételeinek. Az Abtv. 48. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani. Az Alkotmánybíróság következetesen érvényesített álláspontja, hogy az Abtv. 48. § (1)-(2) bekezdésében foglalt feltételeknek együttesen kell fennállniuk [23/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 361, 362.; 23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH 1995, 115, 119.; 41/1998. (X. 2.) AB határozat, ABH 1998, 306, 309.; 46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 510.].
Az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokon tehát csak azokat a jogorvoslatokat kell érteni, amelyek az ügy jogerős befejezéséig terjeszthetők elő, vagyis az alkotmányjogi panaszra nyitva álló határidő számítása szempontjából a rendkívüli jogorvoslatokat figyelmen kívül kell hagyni. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a rendkívüli jogorvoslati eljárásokkal kapcsolatban alkotmányos követelményként fogalmazta meg, hogy "ha a panaszolt alapjogsérelem nem a rendes, hanem a rendkívüli jogorvoslati eljárásban következettbe, ... az alkotmányjogi panasz benyújtásának határidejét a rendkívüli jogorvoslati eljárásban hozott, vagy - ha új eljárásra és új határozat hozatalára kerül sor - az el rendelt új eljárás során született jogerős határozat kézbesítésétől kell számítani" [41/1998. (X. 2.) AB határozat, ABH 1998, 306.]. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában azt is hangsúlyozta, hogy ezt az álláspontot csak a felülvizsgálati bíróság érdemi és jogerős határozata esetében lehet alkalmazni (ABH 1998, 306, 310-311.).
A Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálati indítványt érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzése jogerős, de nem érdemi határozat. Mindebből következik, hogy ebben az ügyben az alkotmányjogi panasz benyújtására megállapított határidő a másodfokon hozott jogerős határozat kézbesítésével - azaz 2002. február 7-ével -nyílt meg. Az Alkotmánybíróság ezért a 2003. július 23-án keltezett, a Legfelsőbb Bíróság Bfv.IV.1.055/2002/2. számú végzésével összefüggő alkotmányjogi panaszt - az Abtv. 48. § (1)-(2) bekezdésében írt feltételek hiánya miatt - az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozata 29. § e) pontja alapján visszautasította.
Az Alkotmánybíróság a továbbiakban a 2002. február 27-én keltezett, az Alkotmánybírósághoz 2002. március 1-jén érkezett alkotmányjogi panasz érdemi vizsgálatát végezte el.
3. Az alkotmányjogi panasz benyújtását követően, 2003. július 1-jével az 1973. évi Be.-t a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 605. § (7) bekezdése hatályon kívül helyezte. Az Alkotmánybíróság gyakorlata, hogy a már módosított (vagy hatályon kívül helyezett) jogszabály alkotmányellenességét az Abtv. 38. §-ában foglalt bírói kezdeményezés vagy az Abtv. 48. §-a szerinti alkotmányjogi panasz esetében vizsgálja [10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 72, 76.]. Ebben az ügyben az indítvány alkotmányjogi panasz, ezért az Alkotmánybíróság a vizsgálatot az indítvány benyújtásakor hatályos rendelkezés tekintetében folytatta le.
Az Alkotmánybíróság az indítványban felvetett kérdések tárgyában beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
1. Az Alkotmány rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."
"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül."
"13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
2. Az 1973. évi Be. vizsgált rendelkezései:
"62. § (2) A tanúként megidézett személy köteles kihallgatása végett megjelenni és - ha e törvény kivételt nem tesz - vallomást tenni. A tanúnak igénye van - külön jogszabályban megállapított mértékben - a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére. Erre a tanút kihallgatásának befejezésekor figyelmeztetni kell."
"404. § (1) Felhatalmazást kap az igazságügy-miniszter, hogy:
c) a szakértő és a szaktanácsadó díjazására, a tanú és a szakértő által felszámítható költségekre, valamint a szakértői vizsgálat miatti kártalanításra vonatkozó részletes szabályokat a munkaügyi miniszterrel és a többi érdekelt miniszterrel, valamint a legfőbb ügyésszel egyetértésben; ... rendeletben szabályozza."
3. Az R. rendelkezései:
"1. § (1) A tanú részére a megjelenésével szükségképpen felmerült útiköltséget meg kell téríteni.
(2) Útiköltségen a tanú lakóhelyéről (tartózkodási helyéről) a kihallgatás helyére való utazással és a visszautazással felmerült és igazolt költségeket (viteldíjat, fuvardíjat stb.) kell érteni, ideértve a helyi közlekedési eszköz használatával felmerült viteldíjat is.
(3) A tanú részére a személyvonat 2. osztály, a villamos vagy autóbusz költségét lehet megtéríteni. Más közlekedési eszköz költsége akkor téríthető meg, ha igénybevételét célszerűségi vagy takarékossági szempont, illetőleg közérdek indokolja. A más közlekedési eszköz használatával felmerült költség utalványozásának indokát az utalványon fel kell tüntetni.
(4) A kedvezményes jeggyel utazó tanú részére csak a ténylegesen felmerült útiköltséget lehet megtéríteni.
2. § (1) A tanúként megjelent, munkaviszonyban álló dolgozót, illetőleg a munkaviszony jellegű jogviszony keretében munkát végző szövetkezeti tagot a munkáltatótól, illetőleg a szövetkezettől a munkából elmulasztott teljes időre távolléti díj illeti meg.
(2) Az (1) bekezdésben nem említett tanút (a mezőgazdasági termelőszövetkezet tagját, az ipari szövetkezet dolgozó tagját, a kisiparost, a magánkereskedőt stb.) a munkából elmulasztott teljes időre díjazásban kell részesíteni, ha erre a tanú az eljáró hatóság figyelmeztetése után [Be. 62. § (2) bekezdés, Pp. 186. § (1) bekezdés] igényt tart. A díjazás összege óránként 60 forint, legfeljebb azonban napi 330 forint.
3. § Ha a lakóhelyről (tartózkodási helyről) való elindulás és az oda visszaérkezés időpontja közötti időtartam a 8 órát meghaladja, a tanú részére a 2. §-ban említett juttatásokon felül naponta még 100 Ft ellátási költséget kell fizetni.
4. § (1) A tanú nem kötelezhető arra, hogy a kihallgatás helyére az éjszakai órákban (23 óra és 5 óra között) utazzék. Ha a tanú - a közlekedési viszonyok miatt - már a kihallgatását megelőző napon megérkezett a kihallgatás helyére, kérelmére az ellátási költségen (3. §) felül az állami szerv kezelésében álló szálloda (fizető vendégszolgálat) igazolt díját meg kell téríteni.
(2) Az (1) bekezdést kell alkalmazni akkor is, ha a kihallgatás olyan időpontban végződik, hogy a tanú visszautazására a kihallgatás napján már nincs lehetőség.
(3) Az 1-3. §-ban, s az e § (1) bekezdésében meghatározott költségeket és díjakat a kiskorú tanút kísérő törvényes képviselő, gondozó, illetve nevelő részére is meg kell téríteni.
5. § (1) A tanú részére nem jár útiköltség, ellátási és szállásköltség, ha az a szerv, amelynek a tanú a tagja, illetőleg alkalmazottja, a tanú költségét kiküldetési költségként vagy más módon megtéríti.
(2) Ha a tanú útiokmánnyal (menetlevéllel) utazik, arra rá kell vezetni a részére kifizetett útiköltség, ellátási és szállásköltség összegét.
(3) A tanúnak a 3-4. §-ban szabályozott költségtérítése a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1987. évi VI. törvény 15. §-ának 10. pontja szerint mentes a magánszemélyek jövedelemadója alól.
6. § (1) Az 1-5. §-ban foglalt rendelkezéseket a bíróság, a közjegyző, az ügyész, a nyomozó hatóság, illetőleg a nyomozási cselekményeket végző más szerv idézésére megjelent vagy ezek által kihallgatott tanú, a hatósági tanú (Be. 135. §), továbbá a bírósági végrehajtási eljárásnál jelenlevő tanú díjazására kell alkalmazni.
(2) A külföldi pénznemben fizetendő tanúdíj előlegezésére és elszámolására külön szabályok irányadók.
7. § Ez a rendelet a kihirdetése napján lép hatályba; egyidejűleg a tanúk díjazásáról szóló 10/1954. (IX. 1.) IM rendelet hatályát veszti."
III.
Az alkotmányjogi panasz megalapozatlan.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként az 1973. évi Be.-nek a tanú költségei megtérítése szabályozásának miniszteri rendeleti hatáskörbe utaló szövegrészeinek és az ezen felhatalmazás alapján kiadott R. egészének az Alkotmány 8. § (2) bekezdése sérelmét állító indítványt vizsgálta.
Az indítványozó is utalt rá, hogy a tanúzási kötelezettség olyan állampolgári kötelezettség, amelynek teljesítéséhez jelentős állami és társadalmi érdekek fűződnek. Ennek biztosítására szolgált számos rendelkezés az 1973. évi Be.-ben. Így a tanú megjelenési, vallomástételi és a bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátási kötelezettségének előírása [62. § (2) bekezdés], a tanúval szemben alkalmazható kényszerintézkedések és szankciók [81. § (1) bekezdés, 113. § (1) bekezdés b) pont és (2) bekezdés], valamint a tanú védelmét biztosító rendelkezések [62/A. §, 63. § (5)-(6) bekezdése, 63/A. §, 64/A. §]. Ugyancsak a tanúzási kötelezettség teljesítéséhez kapcsolódik a tanú költségeinek megtérítését előíró rendelkezés is [62. § (2) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata értelmében az alkotmányos alapjogok az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglaltak szerint csak törvényben korlátozhatók, ám az ilyen korlátozás sem érintheti azok lényeges tartalmát. A korlátozás vizsgálatánál az Alkotmánybíróság a szükségesség és arányosság tesztjét alkalmazza, vagyis az alapjog korlátozását kizárólag akkor tartja alkotmányosnak, ha az kényszerítő okból történik és az elérni kívánt cél fontossága összhangban van az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlyával [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.].
A 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy az alapjogokkal való nem mindenfajta összefüggés követeli meg a törvényi szintű szabályozást. Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is. Közvetett és távoli összefüggés esetében azonban elegendő a rendeleti szint is. Ha nem így lenne, mindent törvényben kellene szabályozni. Ebből az következik, hogy mindig csak a konkrét szabályozásról állapítható meg, hogy - az alapjoggal való kapcsolata intenzitásától függően - törvénybe kell-e foglalni vagy sem (ABH 1991, 297, 300.).
A tanúzási kötelezettség - tartalmát és a hozzáfűzött szankciókat tekintve -egyértelműen olyan szabályozási tárgy, amelyről az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében kizárólag törvény rendelkezhet. Ennek a követelménynek - a fentiekben már hivatkozott rendelkezéseiben - az 1973. évi Be. eleget tett. Az R. a tanúzási kötelezettség teljesítésével felmerült - és igazolt - költségek (útiköltség, távolléti díj, ellátási és szállásköltség) megtérítése gyakorlati végrehajtását szabályozza. Az 1973. évi Be. 62. § (2) bekezdéséhez képest - melynek értelmében a tanú a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére jogosult - korlátozást nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság ezért, eddigi gyakorlatára is figyelemmel [56/1993. (X. 28.) AB határozat, ABH 1993, 345, 347.; 60/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 507, 511-512.; 990/B/1995. AB határozat, ABH 1997, 824, 827.; 3/1998. (II. 11.) AB határozat, ABH 1998, 61, 65-66.; 173/B/1996. AB határozat, ABH 1999, 728, 730-731.; 54/2000. (XII. 18.) AB határozat, ABH 2000, 516, 519-520.], a felhatalmazást adó törvényi rendelkezések és a végrehajtására alkotott R. alkotmányellenességét nem állapította meg.
2. Az Alkotmánybíróság a költségek megtérítése mértékét kifogásoló indítvánnyal kapcsolatban megállapította, hogy az sem az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságát és egyenlő védelmét deklaráló, sem az Alkotmány 13. §-ának a tulajdonhoz való jogot biztosító rendelkezéseivel nincs alkotmányjogilag értékelhető közvetlen összefüggésben. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi [54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992, 266, 267.; 2043/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 543, 544.; 163/B/1991. AB határozat, ABH 1993, 544, 546.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523, 524.; 141/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 584, 586.].
3. A diszkrimináció tilalmával kapcsolatban az Alkotmánybíróság már a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában kiemelte, hogy ez nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés tilos, a tilalom arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell kezelnie (ABH 1990, 46, 48.). A 21/1990. (X. 4.) AB határozatában (ABH 1990, 73, 78.) az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy a megkülönböztetés tilalmába kizárólag az ütközik, ha az adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha az eltérésnek alkotmányos indoka van. A diszkrimináció vizsgálatánál tehát központi kérdés annak megállapítása, hogy a szabályozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoportba tartozónak tekinteni [49/1991. (IX. 27.) AB határozat, ABH 1991, 246, 249.].
Az R. az állampolgároknak a tanúzási kötelezettség teljesítése során keletkezett költségei megtérítéséről rendelkezik. E költségek egy része attól függetlenül is felmerülhet, hogy a tanú önszántából vagy kényszer alapján tett-e eleget a tanúzási kötelezettségének (2. §), míg más része értelemszerűen csak akkor, ha saját elhatározásából teljesíti kötelezettségét (1. §). Az indítványozó által megjelölt, az elővezetés és a rendőri kísérés végrehajtásával felmerült költség megtérítéséről szóló 2/1986. (IV. 21.) BM-IM-PM együttes rendelet, mint a jogszabály címe is mutatja, az elővezetés és rendőri kísérés során felmerült, az eljáró hatóságokat és rendőrséget megillető költségtérítés szabályait állapítja meg. E költségek akkor jelentkeznek, ha az állampolgár önként nem teljesíti tanúzási kötelezettségét, s ennek kikényszerítése miatt az eljáró szervnek merülnek fel költségei. Az Alkotmánybíróság megállapította: a két jogszabály hatálya alá tartozó személyek (illetőleg szervek) nem tartoznak azonos csoportba. Az eltérő jogalanyi körre vonatkozó eltérő szabályozás pedig nem minősül alkotmányellenes megkülönböztetésnek, ezért az R. alkotmányellenessége e tekintetben sem állapítható meg.
4. Az R.-nek - különösen az útiköltség megtérítésére vonatkozó - rendelkezései kétségtelenül nem korszerűek, annak ellenére, hogy a más közlekedési eszköz igénybevételét is lehetővé tevő 1. § (3) bekezdése módot ad az egyéni érdekek mindenkori figyelembevételére. Az Alkotmánybíróság a 751/B/1990. AB határozatában (ABH 1990, 346, 347.) elvi jelentőséggel mutatott rá, hogy valamely jogszabály nem válik alkotmányellenessé pusztán azáltal, hogy korszerűtlenné vált. Az Alkotmánybíróság megjegyzi: a Jat. 44. §-a értelmében a jogalkotó (és a jogalkalmazó) szerveknek nem csak a jogszabály megalkotása előtt kell elemezniük a szabályozni kívánt társadalmi-gazdasági viszonyokat, az állampolgári jogok és kötelességek érvényesülését, hanem a jogszabály érvényesülése során is. A Jat. 45. § (1) bekezdése pedig kifejezetten az illetékes miniszter feladatául szabja, hogy folyamatosan vizsgálja - az érdekelt minisztereknek és országos hatáskörű szervek vezetőinek bevonásával - a jogszabályok hatályosulását, és a vizsgálat eredménye alapján megtegye a szükséges intézkedéseket. Az Alkotmánybíróság a 751/B/1990. AB határozatában hangsúlyozta: az Abtv. nem adott hatáskört az Alkotmánybíróságnak a korszerűtlen jogszabályok felülvizsgálatára [ABH 1990, 346, 347.; lásd még: 19/1991. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1991, 401, 403.; 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222, 228.; 847/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1021, 1026.].
Az Alkotmánybíróság tehát ebben az esetben is a támadott jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességét vizsgálta. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság követelményének sérelmét a normák egyértelműségének és az egyes jogintézmények működése kiszámíthatóságának hiánya miatt [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 59, 65.], továbbá az értelmezhetetlen, a hatását tekintve nem kiszámítható és a címzettek számára előre nem látható rendelkezések esetében [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84.; 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222, 232.; 42/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 299, 301.] állapítja meg. A jelen ügyben az Alkotmánybíróság - az indítványozó által kifogásolt utazási költségek megtérítése tekintetében - azt állapította meg, hogy az R. rendelkezései egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak, ezért nem sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdését.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.
Budapest, 2005. május 24.
Dr. Holló András s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró