145/B/2000. AB határozat

A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 170.§-170/D.§-ai alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 170. §-170/D. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja, az érdemi elbírálásra alkalmatlan indítványokat pedig visszautasítja.

Indokolás

I.

1. Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) leltárhiányért való felelősséget szabályozó rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére. Két indítványozó szakszervezet a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény, az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, valamint a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjai-nak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény módosításáról szóló 1999. évi LVI. törvény (a továbbiakban: Módtv.) 18. §-át, amely egyrészt az Mt. 170. §-át módosította, másrészt a 170/A-D. §-okkal egészítette ki, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó jogbiztonság követelményével való ellentéte miatt tartja alkotmányellenesnek. Azt sérelmezik, hogy az Mt. 1999. augusztus 17-től hatályos 170. § (1)-(3) bekezdései alapján leltárfelelősségi megállapodásokat a kereskedelmen és vendéglátáson kívüli területeken (pl. egészségügyben, oktatásban) is széles körben kötnek a munkavállalókkal (akik azt helyzetükből fakadóan nem utasíthatják vissza), így az érdekelt munkáltató döntésétől is függő mértékű hiányért való, vétkességre tekintet nélküli felelősség indokolatlanul széles körben érvényesülhet. Ez következik az Mt. 170. § (2) bekezdésének "kezelésre szabályszerűen átadott és átvett" fordulatából is, amelynek alapján a kiemelt felelősség nem csak a raktári vagy értékkezelői munkakörökben dolgozókra, hanem szinte minden munkavállaló irányában előírható. Az indítványozók szerint sérül a jogbiztonság a felelősség megállapításának "módja alapján", hogy a munkavállaló ismeretlen okból bekövetkező hiányért válik vétkességére tekintet nélkül felelőssé, másrészt az idesorolható munkavállalók korlátozás nélküli tág körére tekintettel, harmadrészt "mert a hiány mértékének meghatározásában, sőt az Mt. 170. § (3) bekezdés e) pontja alapján még a leltári készlet őrzésével kapcsolatos munkáltatói kötelezettségek szabályozása is - tipikus helyzetben, vagyis a kollektív szerződés vagy a felek eltérő megállapodása hiányában - az ügyben érdekelt munkáltató joga". Az indítványozók elfogadhatatlannak tartják a leltárfelelősség lehetővé tételét olyan helyzetekben, amikor megteremthetetlen a leltári készlet védelme. Ilyen esetek, ha a leltári készlet a felelős munkavállaló nyílt, mások (vásárlók, tulajdonosok, családtagok, takarítók, biztonsági őrök, szerelők stb.) által szabadon, de legalábbis a felelős munkavállalók engedélye, ellenőrzése, rátekintési lehetősége nélkül megközelíthető térben nyer elhelyezést, illetve ha a munkavállalónak a feladatai, a munkáltatótól kapott utasítások alapján nincs módja a munkavégzés során a leltárkészletre felügyelni. Az indítványozó álláspontja szerint a leltárfelelősség "rendkívül tág szabályozása ezért nem egyéb, mint eszköz a munkáltatói üzleti kockázat csökkentésére, esetleg kiküszöbölésére", amelynek "gyökere az elmúlt évtizedek szovjet típusú az állami tulajdont az alapvető jogelvekkel ellentétesen is védeni kívánó előírásaiban rejlik (...)". Álláspontjuk szerint a támadott szabályozás akkor tenne eleget a jogbiztonság követelményének, ha a leltárfelelősség érvényesítésére kizárólag a felelős munkavállalók által kezelt és megközelíthető, zárt, biztonságos helyen elhelyezett leltári készlet vonatkozásában lenne lehetőség.

Egy másik indítványozó, amely szintén szakszervezet, az Mt. 170. §-170/D. §-ai alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, 70/A. § (1) bekezdésébe és 70/B. § (3) bekezdésébe ütközés miatt kezdeményezte. Az indítványozó - vázlatosan ismertetve a munkavállalói kárfelelősség utóbbi mintegy negyven évének szabályozási történetét - demokratikus jogrendszerben megengedhetetlennek ítéli az Mt. jelenlegi szabályozását, mert az objektív felelősségi rendszer bevezetése nyomán a kereskedelem és a vendéglátás hasznát a munkáltató látja, kockázatát vétkességre tekintet nélkül a bolti, üzleti munkavállalók viselik. Hivatkozik arra, hogy a megőrzési felelősség rendszere is a munkavállalók vétlenségén alapszik, az átvett anyagok állandó őrizetben tartása, kizárólagos használata, kezelése azonban alapot teremt az elszámolási kötelezettségre, mert a bekövetkezett hiány és a munkavállaló magatartása közötti okozati kapcsolat valószínűsíthető. Álláspontja szerint a leltárhiányért való felelősség - mivel a hiány és a munkavállaló magatartása között nincs releváns okozati összefüggés - nem kártérítési felelősség, hanem anyagi ellentételezést igénylő kockázatviselés, továbbá hogy a hiány nélküli elszámolás ösztönzésére számos más hatékony eszköz (jutalom-, prémium-, tizenharmadik havi juttatás megvonás) áll a munkáltató rendelkezésére. Előadta továbbá, hogy az 1949. évi magyar Alkotmány - amely a társadalmi tulajdon fokozott védelmét és gyarapítását az állampolgárok kötelezettségévé tette - megváltozott, a tulajdoni formák egyenrangúságát írja elő, ezzel szemben az Mt. támadott szabályai "a ma már több, mint 90 százalékban magántulajdonban lévő kereskedelem és vendéglátás tulajdonosainak védelmét helyezik előtérbe, és sértik a munkavállalóknak az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében, az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésében foglalt alkotmányos jogait, ezért megsemmisítésre szorulnak". Ezt követően az indítványozó - a következők szerint - külön pontokba szedve részletezi alkotmányossági kifogásait. A rendszerváltás utáni gazdasági és nyilvántartási körülmények között (az árak gyors változása, könyvszerinti készlet naprakész és zárt vezetését nem teszi kötelezővé jogszabály stb.) a valós készlet nem ellenőrizhető, így a leltárhiány nem határozható meg. Erre tekintettel sérül a kereskedelem és vendéglátás munkavállalóinak emberi méltósága azáltal, hogy az ismeretlen eredetű hiányt a munkavállalónak kell megfizetnie, míg az ismeretlen eredetű leltártöbblet a munkáltatót illeti, egyben alkotmányellenes megkülönböztetést jelent a munkáltató és a munkavállaló között. Alkotmányellenesnek tekinti, hogy a leltárfelelősség kollektív szerződésben való szabályozása "sem megnyugtató a munkavállalók részére, miután azt nem független szakszervezet, hanem a szakszervezet olyan tisztségviselője kötötte, illetve köti, aki a másik szerződő fél: a munkáltató alkalmazásában áll", ami a magyarországi szakszervezetek üzemi alapon történő szerveződésével függ össze. Alkotmányellenesnek ítéli azt is, hogy a jogalkotó a kollektív szerződésnek korlátozás nélküli szabályozási lehetőséget biztosít a leltárfelelősséget illetően: az Mt. 170/C. § (4) bekezdése alapján a teljes hiány megtérítése is előírható, szemben a gondatlan károkozásért való felelősségnek az Mt. 167. § (3) bekezdésében foglalt szabályozásával, amely "irányú" megkülönböztetésnek sem társadalmi, sem gazdasági indoka nincs. Az indítványozó a munkavállalói felelősség felső határának hat havi átlagkeresetig terjedő meghatározását az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésével ellentétben állónak tartja, mert ez a mérték nem felel meg az alapjog korlátozásával szemben támasztott követelményeknek: a gyakorlatban 8-12 havi nettó bér kiesést jelent, ami a munkavállaló és családja megélhetését is veszélyezteti. A munkáltató és a munkavállaló megállapodásán alapuló leltárfelelősség szabályozásával kapcsolatban utal az indítványozó a munkaviszonyban álló felek egyenlőtlen helyzetére és a nagy arányú munkanélküliségre, amelyből következően nem lehet alkotmányos "az a törvény és az annak alapján létrejött szerződés, amely úgy keletkezett, hogy a versenyhelyzetben levő munkáltató kihasználhatja (...) a munkavállaló kiszolgáltatott helyzetét". Az Mt. 76. § (3) bekezdésével és 82. § (3) bekezdésével, valamint a törvény indokolásával is ellentétesnek és a szerződési szabadság indokolatlan korlátozásának tartja az indítványozó az Mt. 170. § (3) bekezdésébe foglalt szabályt, amelynek alapján a kollektív szerződés és a felek eltérő megállapodásának hiányában "egyoldalúan a munkáltató állapítja meg a szerződésnek a törvényben előírt valamennyi feltételét". E szabályt alkotmányellenesnek véli azért is, mert a munkáltatói oldal javára minden ésszerű indok nélkül előnyöket biztosít, amely a különbségtétel sérti a kereskedelem és vendéglátás dolgozóinak emberi méltóságát. Az indítványozó kifejti továbbá, hogy a kereskedelemben és vendéglátásban dolgozó alacsony jövedelmű munkavállalók ugyanolyan kis egzisztenciának számítanak, mint a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltatók, ami indokolttá tenné, hogy a vétkesség nélküli felelősségtől eltérő felelősségi szabályok által biztosított védelemre ugyanúgy jogosultak legyenek. Azzal is érvel az indítványozó, hogy a leltárfelelősségi megállapodás valójában szolgáltatási szerződés, a hat havi vagy a teljes hiány megtérítésének vállalásért azonban a munkavállalót díjazás nem illeti meg, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás így nem áll arányban egymással, ezért sérül az Alkotmány 74/B. §-a is. Az indítványozó további nyolc pontban fejti ki az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó jogbiztonság és az abból levezetett normavilágosság követelményének sérelmével kapcsolatos érveit, amelyek a következőkben foglalhatók össze. Az Mt. 170. § (2) bekezdésének "(leltári készlet)" szóhasználata félreérthető, a leltárhiány fogalmának meghatározásából az következik, hogy a leltárhiányért való felelőség kiterjed az álló- és fogyóeszközökben keletkezett hiányokra is. A forgalmazási veszteséget jogszabály nem definiálja, nem jelöli meg kellően, hogy az árukezeléssel járó veszteség közül mit (pl. a törést, selejteződést) foglal magában. Nincs szabályozva az sem, mi a forgalmazási veszteség elszámolásának, viszonyításának alapja (ami lehet a leltáridőszak forgalma, az elszámolás alapja a nettó beszerzési ár, az ÁFÁ-val csökkentett forgalmi ár stb.); nem érthető továbbá, mit ért a törvény forgalmazási veszteség arányán, e kérdés bővebb szabályozást (szakmai értékhatárok közreadását) igényelte volna; nem fogadható el az sem, hogy az Mt. 170. § (1) bekezdés b) pontja előírja azon áruk körét, amely után forgalmazási veszteség nem számolható el. Sérelmezi, hogy a törvény nem szabályozza a több személy által üzemeltetett boltok, üzletek munkavállalóinak leltárfelelősségi megállapodását, nem tudható, mi a felelősség egymás közti aránya, az árukat, anyagokat kinek kell átadni, illetve átvenni, és hogy a több személy által külön-külön kötött megállapodásnál milyen beosztású munkavállaló változásakor kell leltározást tartani. Definiálatlan a csoportos leltárfelelősség fogalma, megállapíthatatlan hogy a bolt, az üzlet vezetője, mint képviselő vagy az érintett anyagkezeléssel foglalkozó munkavállalók kötik a megállapodást a munkáltatóval, illetve, hogy a megállapodás egyetértés hiányában hogyan jöhet létre. Az indítványozó ezen túlmenően nem tartja elfogadhatónak az Mt. 170/A. § (2) bekezdését, mert csak a leltárhiányért nem felelős, de az áruforgalmat is lebonyolító munkavállaló foglalkoztatásához írja elő a leltárfelelősök egyetértését, a "bizalmi elvből kiindulva" indokolt lenne a leltárfelelősök foglalkoztatásához való beleegyezés megkövetelése is, sérelmezi továbbá, hogy a törvényhozó figyelmen kívül hagyta, hogy az áruforgalom lebonyolításában egyéb személyek (tanulók, megbízási jogviszonyban dolgozók, tulajdonosok, családtagok, rokonok stb.) is részt vesznek. Ellentmondásosnak tartja, hogy az Mt. 170/B. § (3) bekezdése nem írja elő feltételként, hogy a felelős munkavállaló az adott céggel munkaviszonyban álljon és a leltáridőszak több mint felében az adott boltban, üzletben végezze munkáját, továbbá azt is, hogy a törvény nem rendezi, hogy az árut, anyagokat egyedül kezelő munkavállalók anyagi felelősségére mikor alkalmazandók az Mt. 169. §-ában és mikor a 170/C. §-ában foglalt szabályok. Különösen ellentmondásos volta miatt kifogásolja a csoportos leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelősségének mértékét abban az esetben, ha a munkavállalók száma csökken, mivel ez esetben az egy-egy munkavállalóra kiszabható felelősség mértékét növeli, a hathavi átlagkeresetet is meghaladhatja. Az indítványozó végül külön pontban sérelmezi a vétkes felelősségi szabályok és a leltárfelelősségi szabályok közötti megkülönböztetés indokolatlanságát, e körben azt, hogy míg a gondatlan bűncselekménnyel okozott kárért a munkavállaló egyhavi átlagkeresetének ötven százaléka, kollektív szerződés rendelkezése esetén hathavi átlagkeresete erejéig felel, addig a munkáját becsületesen végző, rajta kívül álló, ismeretlen okból előállott hiányért felelős munkavállaló hathavi átlagkeresete, kollektív szerződés rendelkezése esetén akár a teljes hiány megfizetésére is kötelezhető.

2. Az Alkotmánybíróság az indítványokat a támadott rendelkezések azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend, ABH 2003, 2065.) 28. § (1) bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

3. Az Alkotmánybíróság eljárása során - álláspontja kifejtése végett - beszerezte a szociális és családügyi miniszter véleményét.

II.

Az indítványok elbírálása során figyelembe vett jogszabályok:

1. Az Alkotmány rendelkezései:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

"9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül."

"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."

"70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.

(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének."

2. Az Mt. támadott rendelkezései:

"170. § (1) A leltárhiányért a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállaló vétkességére tekintet nélkül felelősséggel tartozik.

(2) Leltárhiány az értékesítésre, forgalmazásra vagy kezelésre szabályszerűen átadott és átvett anyagban, áruban (leltári készlet) ismeretlen okból keletkezett, a természetes mennyiségi csökkenés és a kezeléssel járó veszteség mértékét (a továbbiakban együtt: forgalmazási veszteség) meghaladó hiány.

(3) Kollektív szerződéses rendelkezés vagy a felek eltérő megállapodása hiányában a munkáltató állapítja meg a munkáltató szervezete, illetve a leltározási szempontból önálló szervezeti egység sajátosságainak figyelembevételével

a) a forgalmazási veszteség elszámolható mértékét, illetve arányát,

b) azoknak az anyagoknak, áruknak a körét, amelyek után az anyag jellegére, méretére, a raktározás, illetve a tárolás feltételeire való tekintettel forgalmazási veszteség nem számolható el,

c) a leltári készlet átadásának és átvételének módját és szabályait,

d) a leltárhiány meghatározásának szabályait,

e) a leltári készlet biztonságos megőrzését szolgáló munkáltatói kötelezettségeket.

(4) A munkavállalót a (3) bekezdés a)-e)) pontja szerint meghatározott feltételekről a leltárfelelősségi megállapodás megkötését, illetve a leltáridőszak kezdetét megelőzően tájékoztatni kell.

170/A. § (1) A leltárhiányért való felelősség feltétele:

a) leltárfelelősségi megállapodás megkötése;

b) a leltári készlet szabályszerű átadása és átvétele;

c) a leltárhiánynak a leltározási rend szerint lebonyolított, a teljes leltári készletet érintő leltárfelvétel alapján történő megállapítása.

(2) Ha a leltári készletet a leltárhiányért nem felelős munkavállaló is kezeli, a felelősség megállapításához szükséges az is, hogy a leltárhiányért nem felelős, de a leltári készletet kezelő munkavállalót a munkáltató a leltárhiányért felelős munkavállaló előzetes hozzájárulásával foglalkoztassa az adott munkakörben, illetve munkahelyen.

(3) Leltárhiányért való felelősség csak azzal a munkavállalóval szemben érvényesíthető, aki a két egymást követő leltározás közötti időszaknak (leltáridőszak) legalább a felében a munkáltatónál, illetve az adott munkahelyen dolgozott.

(4) A felelősség, illetve a kártérítés mértékének megállapításánál figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, így különösen mindazokat, amelyek a munkavállaló felelősségére kihatnak, illetve, amelyek a biztonságos és előírásszerű kezelést befolyásolhatták, ezen belül a biztonságos őrzésre vonatkozó munkáltatói kötelezettségek teljesítését, továbbá a munkavállaló esetleges távollétének időtartamát.

170/B. § (1) A leltárfelelősségi megállapodást írásba kell foglalni és ebben meg kell határozni a leltári készletnek azt a körét, amelyért a munkavállaló felelősséggel tartozik.

(2) Ha a leltári készletet több munkavállaló kezeli, velük csoportos leltárfelelősségi megállapodás is köthető. Ebben az (1) bekezdésben foglaltakon túl meg kell határozni azokat a munkaköröket is, amelyek betöltésének megváltozásakor leltározást kell tartani.

(3) A csoportos leltárfelelősségi megállapodás meghatározhatja a felelősség munkavállalók közötti megosztását is, de egyetemleges felelősség megállapításának nincs helye. Ha a csoportos leltárfelelősségi megállapodás a felelősség megosztását nem rendezi, a munkavállalók átlagkeresetük arányában felelnek.

170/C. § (1) A leltárfelelősségi megállapodás eltérő rendelkezése hiányában a leltári készletet állandóan egyedül kezelő munkavállaló a leltárhiány teljes összegéért felel.

(2) Ha a leltári készletet a leltárhiányért nem felelős munkavállaló is kezeli, a leltárhiányért felelős munkavállaló legfeljebb hat havi átlagkeresete mértékéig felel.

(3) Csoportos leltárfelelősségi megállapodás esetén a kártérítés mértéke nem haladhatja meg a megállapodást kötött munkavállalók átlagkeresetének hathavi együttes összegét.

(4) Kollektív szerződés kártérítés mértékét a (1)-(3) bekezdésben foglaltaktól eltérően is meghatározhatja.

170/D. § (1) A leltárfelelősség megállapítására irányuló eljárás részletes rendjét - kollektív szerződéses rendelkezés hiányában - a munkáltató állapítja meg.

(2) Leltározásnál a munkavállaló, illetve akadályoztatása esetén képviselője, csoportos leltárfelelősségnél az eljárási szabályokban meghatározott munkavállalók jelenlétét lehetővé kell tenni. Ha a munkavállaló képviseletéről nem gondoskodik, a munkáltató az adott szakmában jártas, érdektelen képviselőt jelölhet ki.

(3) A leltárfelelősséggel tartozó munkavállalóval a leltárelszámolást és annak eredményét ismertetni kell. A munkavállaló az eljárás során észrevételt tehet és észrevételeit - kivéve, ha szabályszerű értesítés ellenére nem jelent meg - meg kell hallgatni.

(4) A munkáltató a leltárhiánnyal kapcsolatos kártérítési igényét - az (5) bekezdésben foglalt eltérésekkel - az általános szabályok szerint (173. §) érvényesítheti.

(5) A leltárhiánnyal kapcsolatos kártérítési igényt a leltárfelvétel befejezését követő hatvannapos jogvesztő határidő alatt lehet érvényesíteni. Büntetőeljárás esetén e határidő harminc nap és a nyomozó hatóság, illetve a bíróság jogerős határozatának közlését követő napon kezdődik."

III.

Az indítványok részben megalapozatlanok, részben érdemi elbírálásra alkalmatlanok.

1. Az Alkotmánybíróság az indítványok tartalmi vizsgálata előtt utal arra, hogy az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, "ha az indítványozó egy új rendelkezés tartalmának alkotmányellenességét állítja, akkor az Alkotmánybíróság nem az új rendelkezést hatályba léptető, hanem a módosítás révén az új rendelkezést magába foglaló (inkorporáló) jogszabály alkotmányellenességét vizsgálja meg". [8/2003. (III. 14.) AB határozat, ABH 2003, 74, 81.; 67/2006. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2006, 971, 977.] Az Alkotmánybíróság erre tekintettel a jelen ügyben sem az Módtv. indítványozók által megelölt 18. §-ára, hanem az ezt inkorporáló törvényi rendelkezésekre nézve folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot.

2. Az Alkotmánybíróság az 1/1991. (I. 29.) AB határozatában (ABH 1991, 371.) a munkavállalók leltárhiányért való felelősségére vonatkozó korábban hatályos szabályozások alkotmányosságát más alkotmányossági kérdésekkel összefüggésben vizsgálta. Ennek során megsemmisítette azt a minisztertanácsi rendeletet, amely a kereskedelmi, a raktári és a közforgalmú gyógyszertári dolgozók leltárhiányért való anyagi felelősségéről szóló rendeleteket a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvényből eredő szabályozási kötelezettség ellenére helyezte hatályon kívül (amelyből következően a munkáltató csak a vétkességen alapuló, vagy az általános megőrzési felelősség alapján érvényesíthetett kárigényt). Ebben az időszakban a leltárhiányért való felelősség - rendeleti szintű szabályozás alapján - a kereskedelemben, vendéglátásban, raktárakban, közforgalmú gyógyszertárakban értékesített, illetve kezelt áruban, termékben ismeretlen okból bekövetkezett hiányért állt fenn; a jogszabályokon alapuló felelősségi alakzat az Mt. 1992. július 1-jei hatályba-lépésével megszűnt. Az Mt. 170. §-a "a kezelésre szabályszerűen átadott és átvett anyagban, áruban ismeretlen okból keletkezett, a természetes mennyiségi csökkenés és a kezeléssel járó veszteség mértékét meghaladó" hiányért való, vétkesség nélküli felelősség érvényesítésére kizárólag kollektív szerződésben való szabályozás alapján adott lehetőséget (keretjelleggel meghatározva a szükséges tartalmi elemeket). A Módtv.-vel bevezetett szabályozás ismét jogszabályi (törvényi) szinten határozza meg a leltárhiányért való vétkességre tekintet nélküli felelősség alapvető elemeit, e felelősség érvényesíthetőségét azonban - a korábbi megoldásokkal ellentétben - a munkaviszonyban álló felek megállapodásához köti, a munkahelyi sajátosságokhoz igazodó részletszabályok kialakítását pedig - a törvény keretei között, garanciális rendelkezések előírásával - elsődlegesen kollektív szerződésre vagy a felek megállapodására bízza, s csak ezek hiányában kerülhet sor a munkáltató által történő meghatározásukra [Mt. 170. §-170/C. §]. Az Mt. 170/D. §-a a felelősség megállapítására irányuló eljárás lényeges elemeit, valamint az igényérvényesítés módjára vonatkozó szabályokat rögzíti.

3. Az Alkotmánybíróság elsőként azokat az indítványokat vizsgálta, amelyek a támadott rendelkezéseket az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiságból származó jogbiztonság követelményének sérelme miatt vélik alkotmányellenesnek.

3.1. A kifogások egyik része - szembeállítva a vétkességi és az általános megőrzési felelősség szabályozásával - magát a jogintézményt tartja alkotmányellenesnek, nevezetesen, hogy a munkavállalók esetében érvényesülhet a vétkességre tekintet nélküli felelősség (a munkavállaló az átvett anyagok, áruk állandó őrizetben tartása, kizárólagos használata, kezelése nélkül, a magatartásával való okozati összefüggés hiányában is felelőssé tehető az ezekben ismeretlen okból bekövetkezett hiányért). A jogbiztonság sérelmét állítják továbbá azért is, mert a kiemelt felelősség indokolatlanul széles személyi és tárgyi körben érvényesül; a hiány mértékének és a leltári készlet őrzésével kapcsolatos munkáltatói kötelezettségek meghatározásában végső soron a munkáltató is szabályozási jogot kap; a leltárhiányért felelős munkavállalók foglalkoztatását is indokolt lenne a leltárfelelősök beleegyezéséhez kötni; a leltárfelelősség akkor is érvényesülhet, ha - más, e felelősséggel nem terhelt személyek jelenléte miatt - megteremt-hetetlen a leltári készlet védelme.

3.1.1. A munkajogi kárfelelősség hatályos szabályozásában a munkavállaló felelőssége alapvetően vétkességi megalapozású, a munkaviszonyból származó kötelezettségek szándékos vagy gondatlan megszegésével okozati összefüggésben bekövetkezett kárért áll fenn, a felelősségi elemek meglétét a munkáltató bizonyítja. Gondatlan károkozás esetén a kárfelelősség terjedelmét a törvény - a munkavállalók átlagkeresetéhez igazodóan - korlátozza, teljes kár megtérítésére csak a pénzintézetek pénztári számfejtői és ellenőrei az e körben okozott károkért és a szándékosan kárt okozó munkavállalók kötelezhetők (Mt. 166. §-168. §). Emellett a megőrzési felelősség tényállásai körében érvényesülnek speciális, vétkességre tekintet nélküli felelősségi alakzatok is: a munkavállalóknak átadott dolgokban keletkezett hiányért való tárgyi felelősség formái az általános megőrzési felelősség (amelynek különös alakzata a pénztárosok, pénz- és értékkezelők felelőssége), valamint a leltári készletért fennálló felelősség [Mt. 169. §, 170. §-170/D. §]. A jogirodalomban eltérő álláspontok fogalmazódnak meg a leltárfelelősség és az általános megőrzési felelősség egymáshoz való viszonyával kapcsolatban: az előbbi speciális alakzata, különleges formája az utóbbinak, vagy önálló, a kárfelelősség szabályozási rendszerétől "idegen", jogi természetét tekintve kockázatviselési felelősségi forma; az indítványok által felvetett problémák megítélésében azonban ez a kérdés nem játszik szerepet.

A munkajogban a megőrzési (custodia) felelősség elvi alapja, hogy a munkavállaló a munkavégzéséhez, munkaköri feladatai ellátásához kapcsolódóan birtokában tart ingó dolgokat, amelyek ennek folytán kikerülnek a munkáltató közvetlen felügyelete, ellenőrzése alól, így e téren a munkáltató utasításadási joga korlátozottan érvényesül. Az ilyen dolgokban bekövetkezett hiányért való helytállási kötelezettséget különféle módokon rendezheti a jogalkotó, értékelheti pl. a dolgok fajtájában, mennyiségében, rendeltetésében, kezelési körülményeiben, ehhez kapcsolódóan a végzett tevékenységekben, a munka szervezésében jelentkező különbözőségeket. Az Mt. szabályozásában vétkességre tekintet nélküli felelősség érvényesül, ha munkavégzéshez szükséges dolog időlegesen kerül a munkavállaló birtokába úgy, hogy azt állandó őrizetében tartja, kizárólagosan használja vagy kezeli, a dolog visszaszolgáltatható, illetve a felhasználása elszámolható, s azt a munkavállaló ilyen kötelezettséggel, jegyzék vagy elismervény alapján vette át. E felelősség érvényesítésére tipikusan olyan dolgokban (szerszám, termék, áru, anyag stb.) bekövetkezett hiány esetén kerülhet sor, amelyeknél más személyek hozzáférése kizárható, s amelyek a munkafolyamat során változatlanok maradnak, és úgy is szolgáltatandók vissza. (Hasonló alapokon nyugszik a pénztárosok, pénz- és értékkezelők felelősségének ennél szigorúbb szabályozása, ahol a kezelt dolgok speciális jellegét, a tevékenység és a munkakörülmények sajátosságait értékelte a törvényhozó: jegyzék, elismervény hiányában is felelnek az általuk kezelt pénz, értékpapír, egyéb értéktárgyak tekintetében). Az Mt. 169. §-a tehát többletkötelezettségként fokozott gondosságot ró a munkavállalóra - a fentiek szerint - rábízott dolgokért: vétkességre tekintet nélkül felelnek a munkáltatót e dolgok elvesztése, vagy az azokban kimutatott hiányok miatt ért károkért. A munkavállaló e szigorúbb felelősség alól akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a kárt elháríthatatlan külső ok idézte elő, vagy a munkáltató a biztonságos őrzés feltételeit nem biztosította. Az Mt. 170. §-170/D. §-ai által szabályozott leltárhiányért fennálló objektív felelősség az általános megőrzési felelősséggel szemben a munkáltató közvetlen ellenőrzése alól kikerülő olyan dolgokban (anyag- és árukészletben) bekövetkező hiányért állhat fenn, amelyeket a munkavállaló nem saját használatra, hanem - a munkáltató tevékenységi köre, a munkavállaló munkaköri feladatai függvényében - eladásra, kiadásra, felhasználásra vesz át meghatározott időszak alatt többször, az elszámolásra pedig a leltáridőszak alatt átvett összes mennyiség vonatkozásában egy ízben, a leltáridőszak végén került sor. A leltárkezelő a rábízott dolgokat tehát nem pusztán őrzi és/vagy saját maga használja (úgy, hogy később visszaszolgáltassa, vagy azokkal elszámoljon), hanem azokat harmadik személyeknek - akár változatlanul, vagy átala-kítva-kiadja, átadja, eladja (ilyen típusú dologkezelés jellemzően a kereskedelmi, vendéglátó szolgáltató és a raktárkezelési tevékenység során valósul meg). Leltárfelelősség ennek folytán csak az olyan munkakörökben dolgozókat terhelheti, akik a munkavégzés során kiadás, forgalmazás, feldolgozás, továbbértékesítés stb. céljából nagyobb mennyiségben, többnyire ismétlődően vesznek át anyag-, illetve árukészletet képező dolgokat, amelyekkel való elszámolásra a leltáridőszak végén kötelesek. A törvény e felelősségi alakzatnál kifejezetten nem rendezi a bizonyítási teher és a mentesülés kérdését, ez azonban nem jelenti azt, hogy a leltárkezelő a leltárkészletben bekövetkezett hiányért korlátlanul (így pl. az elháríthatatlan külső ok, vagy a biztonságos őrzés feltételeinek elégtelensége miatti hiányokért) felelősségre vonható. A tárgyi felelősség érvényesülését a törvény szigorú feltételekhez köti: a természetes mennyiségi csökkenés és a kezeléssel járó veszteség mértékét meghaladó, ismeretlen eredetű hiányokért állhat fenn, a munkavállalónak előzetesen legalább tudomással kell bírnia a felelősség meghatározott elemeiről (forgalmazási veszteség elszámolása, leltári készlet átadási-átvételi módja, leltárhiány megállapításának szabályai, biztonságos őrzésre vonatkozó munkáltatói kötelezettségek), további feltétel, hogy a leltári készlet átadása-átvétele szabályszerűen történjék, a leltárhiány az előre rögzített leltározási rend szerint kerüljön megállapításra úgy, hogy a leltárfelvétel a teljes készletre kiterjedt, a felelős munkavállaló előzetes hozzájárulását adja a leltárhiányért nem felelős, de a leltári készletet kezelő munkavállaló foglalkoztatásához, a munkavállaló a leltáridőszak legalább felében az adott munkahelyen dolgozzék [Mt. 170. §, 170/A. § (1)-(3) bekezdés]. A törvényhozó a tárgyi felelősség fennállásának és mértékének meghatározásánál figyelembe venni rendeli "az eset összes körülményeit, így különösen azokat, amelyek a munkavállaló felelősségére kihatnak, illetve amelyek a biztonságos és előírásszerű kezelést befolyásolhatták, ezen belül a biztonságos őrzésre vonatkozó munkáltatói kötelezettségek teljesítését, továbbá a munkavállaló esetleges távollétének időtartamát" [Mt. 170/A. § (4) bekezdés]. Az általános megőrzési és a támadott rendelkezésekben szabályozott felelősségi forma érvényesülésében - a fent kifejtetteken túlmenően - alapvető különbség mutatkozik abban is, hogy míg az általános megőrzési felelősség - a törvényi feltételek fennállása esetén -valamennyi munkaviszonyban álló munkavállalóra vonatkozik (s ez igaz a vétkességen alapuló felelősségre is), addig a leltárhiányért való felelősség kizárólag a munkaviszonyban álló felek megállapodásán, írásba foglalt leltárfelelősségi megállapodás megkötésén alapulhat. Nem mutatható ki viszont különbség az általános megőrzési felelősség és a leltárfelelősség között önmagában a munkavállaló magatartása és a hiány bekövetkezte közötti okozati összefüggés meglétére vagy hiányára alapozva, az oksági kapcsolatot ugyanis e felelősségi alakzatokban azonosan nem követeli meg a törvény.

Az Mt. 170. §-170/D. §-aiban szabályozott jogintézmény célja, hogy a munkáltató ellenőrzési köréből kikerült, de tipikusan a munkavállaló kizárólagos uralma alatt sem álló, ám a munkaköri feladatok ellátása során kezelt, felhasználásuk, átalakításuk, értékesítésük révén változatlanul vissza nem szolgáltatható, nagyobb értéket képviselő áru- és anyagkészletben jelentkező hiány (kár) bekövetkeztének megelőzésében, elhárításában az érintett munkavállalók érdekeltségét megteremtse. Az e célt szolgáló, fokozott gondosságra vonatkozó kötelezettségvállalás a jelenlegi szabályozás szerint önkéntes, leltárfelelősség megállapodás megkötése nélkül, ezen túlmenően a törvény által meghatározott garanciális szabályok betartása hiányában a tárgyi felelősség nem érvényesülhet. Lényeges, hogy a fokozott kárveszéllyel járó árukezelési, készletezési tevékenység mind a munkáltató, mind a leltári készletet kezelő munkavállalók részéről egymással szemben fokozott bizalmat kíván meg, továbbá az is, hogy az e körbe tartozó feladatok ellátásának körülményei - a munkáltató profiljától, a munkaszervezési feltételektől stb. függően-jelentős eltéréseket mutathatnak. A törvényhozó e sajátosságokra figyelemmel biztosított a részletszabályok meghatározásában széles körű szabályozási autonómiát a munkaviszonyban álló feleknek, a kollektív jogviszonyok alanyainak (egyéni vagy csoportos leltárfelelősségi megállapodás, kollektív szerződés), illetve a munkáltatónak.

3.1.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint önmagában az Alkotmány egyetlen rendelkezésével sem ellentétes az, hogy a munkajogi kárfelelősség rendszerének szabályozásában a munkáltató és a munkavállalók megállapodása alapján érvényesülhet a vétkesség nélküli (azaz objektív, vagy tárgyi) felelősség a munkáltató által a munkavállalónak értékesítésre, forgalmazásra vagy kezelésre átadott áru-, és anyagkészletben ismeretlen okból bekövetkezett hiány tekintetében. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonságból nem vezethetők le konkrét követelmények arra vonatkozóan, hogy a törvényhozó a munkajogviszony alanyainak megállapodásán alapuló kártelepítés során milyen megoldásokat alkalmazzon: a munkavállalónak átadott dolgokban jelentkező hiányok megelőzése érdekében lehetővé tegye-e, s ha igen, csak az állandó őrizetben tartott, vagy kizárólagosan használt dolgok hiánya vonatkozásában a vétkességre tekintet nélküli felelősség vállalását és érvényesítését, továbbá arra nézve sem, hogy a leltárfelelősség alkalmazási, érvényesíthető-ségi körét részletesebben (pl. gazdasági ágazatra, alágazat-ra, üzletre, munkakörre lebontva) szabályozza. Az, hogy a törvényhozó a hiány nélküli elszámolás ösztönzését nem anyagi juttatások nyújtásával, vagy megvonásával, hanem a kárfelelősségi szabályok révén kívánja megteremteni, nem alkotmányossági kérdés. A jogbiztonság elvével nem állnak értékelhető alkotmányossági összefüggésben a munkáltató szabályozási autonómiájával, és a leltárfelelősségi megállapodást kötő új munkavállalók alkalmazásának a leltárfelelősök beleegyezéséhez kötésével kapcsolatos problémák sem. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tárgyalt kérdéskör szabályozása olyan esetekben vetheti fel a jogbiztonság sérelmét, ha a felelősség meghatározásának (keret)szabályai alapján tisztázhatatlanná válik a felelősség terjedelme (érvényesülésének személyi, tárgyi köre, mértéke, amely kérdést az Alkotmánybíróság az indítványok alapján a jelen határozat III. 3.2. pontjában vizsgálja), vagy a törvényhozó visszamenőleges hatállyal írja elő, teszi súlyosabbá (szigorítja) a felelősséget (ezért a jogalanyok magatartásukat nem tudják a szabályhoz igazítani). Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a jogbiztonság sérelmét az indítványokban felhozott fenti okok miatt nem találta megállapíthatónak, ezért az Mt. 170. §-170/D. §-ai alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat elutasította.

3.2. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése sérelmét állító indítványok másik része egyes szabályok alkotmányellenességét azok félreérthető voltában, a törvényhozó által használt fogalmak definiálatlanságában, a szabályozás ellentmondásosságában látja, ezért a normavilágosság követelményébe ütközés miatt kéri megsemmisíteni.

3.2.1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a jogszabályok normatartalmával kapcsolatos alkotmányos elvárásokkal. A 26/1992. (IV. 30.) AB határozatában elvi éllel mutatott rá, hogy "a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság - amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme - megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon". (ABH 1992, 135, 142.) "Önmagában az, hogy egy jogszabály, illetőleg adott esetben jogszabályi rendelkezések a maguk összefüggéseiben értelmezésre szorulnak, alkotmányossági kérdést nem vet fel. A jogállamiság elvéből, követelményéből azonban az is következik, hogy a jogértelmezés nem válhat a jogalkalmazó szerv önkényes, szubjektív döntésének eszközévé. Annak alkotmánybírósági értékelése, hogy ilyen alkotmányosan nem tolerálható helyzet mikor áll fenn, mindig az adott jogszabály normatartalma alapján ítélhető meg." (754/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 1050, 1054.) Az Alkotmánybíróság abban az esetben állapítja meg egy norma alkotmányellenességét, amikor az "teljességgel határozatlan és a szövegből kikövetkezhetet-len tartalmú fogalmakat használ, illetőleg az általa használt fogalmakat nem definiálja". [49/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 519, 520.]

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint - az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére tekintettel - alkotmányellenessé csak az a szabály nyilvánítható, amely értelmezhetetlen voltánál fogva azáltal teremt jogbizonytalanságot, hogy a jogszabály alkalmazását kiszámíthatatlanná, a norma címzettjei számára előreláthatatlanná teszi. Ameddig a normában fellelhető ellentmondás, vagy hiányosság megfelelő jogalkalmazói értelmezéssel feloldható vagy kiküszöbölhető, addig alkotmányellenességről nem lehet szó, csak a jogalkalmazás számára eleve értelmezhetetlen jogszabály sérti a jogbiztonságot. [36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222, 232.; 754/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 1050, 1054.; 219/B/2002. AB határozat, ABH 2003, 1488, 1492.]

3.2.2. Az egyik indítványozó az Mt. 170. § (2) bekezdése által használt fogalmak homályosságát, valamint - az Mt. 170. § (3) bekezdés b) pontja kapcsán - azt kifogásolja, hogy a törvény előírja azon áruk körét, amely után nem számolható el forgalmazási veszteség.

Az Mt. 170. § (2) bekezdése szerint a leltárhiány "az értékesítésre, forgalmazásra vagy kezelésre szabályszerűen átadott és átvett anyagban, áruban (leltári készlet) ismeretlen okból keletkezett, a természetes mennyiségi csökkenés és kezeléssel járó veszteség mértékét (a továbbiakban együtt: forgalmazási veszteség) meghaladó hiány". E rendelkezésből következően a leltári készlet a munkavállalónak értékesítésre, forgalmazásra vagy kezelésre - szabályszerűen - átadott és átvett anyag és áru (amelyet egy meghatározott helyen, pl. üzletben, raktárban kell kezelnie), a leltárhiány pedig a leltári készlet hiánya, amelybe nem számít be az ismert okból bekövetkezett hiány és a forgalmi veszteség. A leltári készlet körét (áruk, anyagok összessége, amelyet meghatározott üzletben, raktárban forgalmaznak, kezelnek, amelynek hiánymentes kezelésére megállapodás köthető) az Mt. 170/B. § (1) bekezdése alapján kötelező az írásba foglalt leltárfelelősségi megállapodásban rögzíteni, a megállapodás e kötelező tartalmi eleme hiányában a leltárfelelősség nem érvényesülhet. Az ítélkezési gyakorlat már a támadott szabályozás bevezetése előtt is következetes volt abban, hogy a kereskedelmi áruforgalom tárgyát nem képező, az üzleti tevékenység folytatásához szükséges, a vevők kiszolgálását szolgáló dolgok, illetve azok a berendezések és eszközök, amelyek a munkáltató tevékenysége folytatásához szükségesek, nem tárgyai a leltárfelelősségnek (BH 1979.227.; BH 1982. 215.; BH 2004. 78.). Az 1999. augusztus 17-én hatályba lépett, az ezt követően kezdődő leltáridőszak tekintetében (de legkésőbb 2000. március 1-jétől) alkalmazandó, a leltárhiány fogalmát meghatározó szabályozásnak nincs olyan eleme, amely - a korábbi jogalkalmazási gyakorlatra is figyelemmel - akár a jogalkalmazó, akár az érintett jogalanyok számára lehetetlenné tenné a leltári készlet fogalma alá vonható dolgok beazonosítását. Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a leltárhiány fogalmának tisztázhatatlanságát a "valós" leltári készlet ellenőrizhetetlenségére alapító érvelés sem fogadható el, a munkáltatóknak ugyanis a leltárfelelősségi megállapodás, a kollektív szerződés megkötése, illetve a leltározási szabályzatukban szereplő elemek tartalmának meghatározása során más - a készletnyilvántartások vezetésére, tartalmára, leltárkészítésre vonatkozó kötelezettségeket megfogalmazó - jogszabályok rendelkezéseire, valamint az e keretek között kialakított szabályzataikra (pl. a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény, ennek alapj án a számvitel politika keretében kialakított leltárkezelési és leltárkészítési szabályzat stb.) is figyelemmel kell lenniük.

A forgalmazási veszteség fogalmát definiálja, tárgyi körének meghatározásához szükséges szempontokat megadja a törvény: "a természetes mennyiségi csökkenés és a kezeléssel járó veszteség", amelynek elszámolására az anyagok, áruk jellegére, méretére, raktározási, tárolási feltételeire tekintettel van lehetőség kollektív szerződésben, vagy a felek megállapodásában, ezek hiányában a munkáltató szabályzatában rögzítettek alapján [Mt. 170. § (2) bekezdés, (3) bekezdés b) pont]. A forgalmi veszteség a jogi terminológiában, a munkajogi "szakzsargonban", de a köznyelvben is elterjedt kifejezéssel élve "káló", más néven normalizált (elkerülhetetlen tárolási, kezelési veszteségből származó megengedett, elismert) hiány. A törvény részletesen nem rögzíti, hogy forgalmazási veszteség az adott munkáltatóknál konkrétan milyen dolgokra és mértékben számolható el, e kérdés ugyanis generálisan nem szabályozható, függ az értékesített, forgalmazott, kezelt áruk fajtájától, tulajdonságaitól és a tevékenység folytatásának körülményeitől is (az utóbbi szempont jelenik meg a munkáltató szervezete, működése sajátosságainak figyelembevételére vonatkozó előírásban). Ez az oka annak, hogy a törvényhozó keretjellegű szabályozást alkotott, a tárgykör részletes, munkahelyi sajátosságoknak megfelelő rendezését pedig kollektív vagy egyéni megállapodásra, végső soron munkáltatói szabályozásra utalta. Ugyanezt a megoldást alkalmazta a törvényhozó az Mt. 170. § (3) bekezdés a) pontjában, a forgalmazási veszteség elszámolható mértékének, illetve arányának meghatározását illetően is, lehetővé téve azoknak a készletben szereplő áruk, anyagok különböző fajtáihoz, eltérő tárolási, kezelési körülményeihez, a forgalmazás jellegéhez stb. való igazítását (pl. egy-egy időszak forgalmi adataihoz viszonyított eltérő meghatározását, arányszámmal, aránypárban való megadását). A forgalmazási veszteség definiálatlanságára vonatkozó további kifogás, a törés, selejtezés forgalmazási veszteségként való elszámolásával kapcsolatos kérdés a hiány okának ismertté válása függvényében, valamint a felek megállapodása, kollektív szerződés, illetőleg a munkáltatói szabályzat ez irányú rendelkezése ismeretében - eldönthető. Az pedig, hogy az Mt. 170. § (3) bekezdésének b) pontja a forgalmazási veszteség elszámolásának kizárását bizonyos árukra, anyagokra vonatkozóan (és csupán négy szempontra figyelemmel) lehetővé teszi, a jogbiztonság elvéből levezetett normavilágosság követelményével nem áll összefüggésben. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az a körülmény, hogy e tárgykörökre vonatkozóan a törvényhozó nem alkotott a támadott rendelkezésekben foglaltaknál részletesebb (pl. ágazatok, munkakörök, vagy áruk, anyagok, ehhez kapcsolódóan mérték szerinti bontásban történő), illetve kógens szabályozást, nem eredményezi a jogbiztonság sérelmét. A leltárfelelősségnek a vizsgált keretszabályok alapján - kollektív szerződésben, a felek megállapodásában, vagy a munkáltató szabályzatában - meghatározott elemei, vagy azok esetleges hiánya a felelősség, illetve a kártérítés mértékének megállapításánál, a munkavállaló felelősségére kiható körülmények körében, a munkaügyi jogvitában eljáró bíróságok által értékelhetők [Mt. 170/A. § (4) bekezdés].

Mindezekre tekintettel az Mt. 170. § (1)-(3) bekezdés a)-b) pontjai alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

3.2.3. Nem sérül a normavilágosság követelménye az üzemeltetők számához igazodó külön szabályozás hiánya, valamint a felelősség feltételeinek és a felelősség munkavállalók közti megoszlása tisztázhatatlansága okán sem. A leltári készlet átadásának, átvételének módja az Mt. 170. § (3) bekezdés c) pontja alapján kollektív szerződésben, a felek megállapodásában vagy a munkáltató által szabályozandó, ennek hiányában, ha a leltári készlet szabályszerű átadásának, átvételének megtörténte nem állapítható meg, kizárt a leltárfelelősség érvényesítése [Mt. 170/A. § (1) bekezdés]. A csoportos leltárfelelősségi megállapodás megkötésére jogosultak személye, alanyi köre jogszabály-értelmezés útján tisztázható, az - hasonlóan a munkaszerződéshez - egyfelől a munkáltatói jogkört gyakorló (e jogkör delegálása esetén a megállapodás megkötésére kijelölt) személy, másfelől a leltári készletet kezelő több munkavállaló [Mt. 170/B. § (2) bekezdés] között jön létre, megállapodásuk hiányában értelemszerűen nem jön létre. Nem teremt jogbizonytalanságot az sem, hogy az Mt. 170. § (3) bekezdése nem rögzíti külön feltételként azt, hogy a leltárfelelős munkavállaló munkaviszonyban álljon, az Mt. 170. §-170/D. §-ai által szabályozott felelősségi szabályok az Mt. hatálya alá tartozó, munkajogviszonyokban álló jogalanyokra (emellett a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény rendelkezése alapján a közalkalmazotti jogviszonyban, továbbá az ügyészségi szolgálati viszonyról és adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény alapján az ügyészségi szolgálati viszonyban állókra is) alkalmazandók.

Az, hogy az Mt. 170/A. § (2) bekezdése a fel el ősség megállapításának feltételeként csak a leltári készletet kezelő, a leltárhiányért nem felelős munkavállaló alkalmazásához írja elő kötelezően a felelős munkavállaló előzetes hozzájárulását, a leltárhiányért való felelősséget vállaló (leltárfelelősségi megállapodás kötött) munkavállalók alkalmazásához viszont nem, nincs összefüggésben a jogbiztonságból levezetett normavilágosság követelményével. Az áruforgalom lebonyolításában résztvevő "külső" személyek jelenlétét, e személyek leltárkészlethez való hozzáférését a törvényhozó - az indítványozók állításával szemben - az Mt. 170/A. § (4) bekezdésében értékelte: a felelősség, illetve a kártérítés mértékének megállapításánál a jogalkalmazóknak (végső soron a munkaügyi jogvitában eljáró bíróságnak) nevesítetten figyelembe kell venni a biztonságos és előírásszerű kezelést befolyásoló körülményeket, ezen belül a biztonságos őrzésre vonatkozó munkáltatói kötelezettségek teljesítését. E körben értékelheti a bíróság az Mt. 170. § (3) bekezdés e) pontjában és (4) bekezdésében foglalt előírások munkáltató általi megsértését is (a leltári készlet biztonságos megőrzését szolgáló munkáltatói kötelezettségek szabályozatlanságát, vagy azokról a munkavállalónak a leltárfelelősségi megállapodás megkötését, illetőleg a leltáridőszak kezdetétét megelőző tájékoztatás elmaradását, illetve a rögzített szabályoktól eltérő őrzési körülményeket). Nincs összefüggésben a jogbiztonságból levezetett normavilágosság követelményével az sem, hogy az Mt. 170/B. § (3) bekezdése nem követeli meg a leltáridőszak felét meghaladó időtartamú munkavégzést, hanem elegendő, ha a munkavállaló a leltáridőszak felében a munkáltatónál, illetve az adott munkahelyen dolgozott. Az indítványozói érveléssel ellentétben a csoportos leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelősségét a törvényhozó nem köti a munkaviszony időtartamához ("alkalmazásban álláshoz"), a felelősség aránya pedig az Mt. 170/B. § (3) bekezdése alapján a jogbiztonságot kielégítő módon megállapítható (megegyezhetnek a felelősség egymás közti - egyenlő, vagy pl. munkakörhöz, a kezelt áruféleségek fajtáihoz kötötten eltérő arányú - megosztásában, de egyetemleges felelősség nem köthető ki, ha e kérdést nem rendezik, átlagkeresetük arányában felelnek). Téves az az érvelés is, amely szerint e munkavállalók a munkáltató bármely üzletében bekövetkezett hiányért felelnek, nyilvánvaló ugyanis, hogy a munkavállaló nem vonható felelősségre olyan árukészletben bekövetkezett hiányért, amelynek értékesítésében, forgalmazásában, kezelésében (a leltáridőszak legalább felében) nem vett részt [Mt. 170. § (2) bekezdés, 170/A. § (3) bekezdés].

Nem alaposak a leltárfelelősség fennállása és mértékének ellentmondásossága körében felhozott kifogások sem. Az árukat, anyagokat egyedül kezelő munkavállalók anyagi felelőssége - az Mt. 169. §-a és a támadott szabályok alkalmazási köre - az Mt. 170. §-170/D. §-aiban foglalt külön rendelkezés hiányában is tisztázható, az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban utal a jelen határozata III. 3.1.1. pontjában tett megállapításaira. Jogalkalmazói jogszabály értelmezés során a jogbiztonságot kielégítő módon tisztázhatók az egyéni és a csoportos leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelősségével kapcsolatban felvetett kérdések is. Amennyiben a leltárkészletet több munkavállaló kezeli úgy, hogy csoportos leltárfelelősségi megállapodás megkötésére nem kerül sor, felelősségük az Mt. 170/B. § (1) bekezdése szerint, a leltárfelelősségi megállapodásban rögzítettekhez igazodik [a felelősség munkavállalók közötti megosztását az Mt. 170/B. § (3) bekezdése csak csoportos megállapodás megkötése esetén teszi lehetővé, egyetemleges felelősséget azonban ők sem köthetnek ki], a kártérítés mértékének meghatározásánál pedig az Mt. 170/C. § (2)-(4) bekezdései alkalmazandók (rögzítik az összegek felső határát; a leltárhiányért nem felelős munkavállaló által is kezelt készletben bekövetkezett hiány esetében a törvényhozó egyéni vagy csoportos megállapodástól függetlenül maximálja a kártérítés mértékét).

Válasz adható a törvény értelmezésével az egyéni és a csoportos megállapodást kötött munkavállalók személyének változásával összefüggésben feltett kérdésekre is. A csoportos megállapodást kötött munkavállalók felelősségével szemben (amikor is a felelősség egymás közötti megosztásáról is megállapodhatnak a felek), az egyéni leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelőssége nem függ egymástól, a megállapodásban rögzített leltári készletben bekövetkezett hiány fennállását ezért értelemszerűen e munkavállalók munkaviszonyának megszűnésekor kell tisztázni. Az Mt. 170/C. § (3) bekezdése és a 170/A. § (3) bekezdése együttes értelmezésével eldönthető továbbá a felelősség mértékének a csoportos megállapodást kötött munkavállalók számának csökkenésével való összefüggése is (nevezetesen, hogy a kártérítés összegének meghatározásánál a speciális kötelemből "kieső", felelősség alá nem vonható munkavállalók átlagkeresete figyelmen kívül marad-e). Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét a fenti indokok kapcsán állító, az Mt. 170. §-170/D. §-ai megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.

4. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban a támadott szabályoknak az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközésére alapozott indítványokat vizsgálta meg. Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki; abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138-140.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 342-344.; 39/2001. (X. 19.) AB határozat, ABH 2001, 691, 696.]

4.1. Egyik indítványozó szerint alkotmányellenes az a megkülönböztetés, amelyet a törvényhozó az Mt. 170/C. § (4) bekezdésében alkalmazott azzal, hogy - eltérően az Mt. 167. § (3) bekezdésétől - a kollektív szerződésnek "korlátozás nélküli szabályozást" biztosított az ismeretlen okból bekövetkezett hiányért való felelősség mértékét illetően. Az Mt. 170/C. § (4) bekezdése a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók Mt. 170/C. § (1)-(3) bekezdéseiben szabályozott felelősségének mértékét illetően valóban biztosítja a lehetőséget az eltérésre, mégpedig úgy, hogy a mérték felső halárát nem rögzíti [szemben az Mt. 167. § (3) bekezdésével, amely a munkaviszonyból eredő kötelezettségét gondatlanságból megszegő, ezzel kárt okozó munkavállalónál legfeljebb hathavi átlagkereset erejéig engedi az általános szabálytól való eltérést]. Ez a szabályozási mód nem jelenti azt, hogy a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelősségének mértéke kollektív szerződésben korlátlanul növelhető. Az Mt. 13. § (3) és (4) bekezdései alapján a kollektív szerződés (és a felek megállapodása) az Mt. harmadik részében foglalt szabályoktól - ha az Mt. másképp nem rendelkezik - eltérhet, az eltérést a törvény érvényesen akkor engedi, ha a kollektív szerződés (ugyanígy a felek megállapodása) a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapít meg. Erre figyelemmel nem állítható, hogy a törvényhozó a támadott szabályban lehetőséget adott volna arra, hogy a kollektív szerződés a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók felelősségének mértékét korlátlanul tágítsa. Mivel az indítványozó által megelölt probléma nem vezethető le a támadott szabályból, ezért az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközést ezen az alapon nem lehet megállapítani.

4.2. Egy indítványozó az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével ellentétesnek véli, hogy az Mt. 170. § (3) bekezdése alapján egyoldalúan a munkáltató állapíthatja meg a szerződésnek a törvényben előírt valamennyi feltételét, ami a munkáltatói oldal javára indokolatlan előnyöket biztosít, egyben sérti a kereskedelem és vendéglátás dolgozóinak emberi méltóságát.

Az Mt. 170. § (3) bekezdése a leltári készletben bekövetkezett azon hiányok megállapításának keretszabályait tartalmazza, amelyek alapján a leltárhiány [Mt. 170. § (2) bekezdés] beazonosítható. Ez a szabály - az indítványozó érvelésével ellentétben - nem hatalmazza fel a munkáltatót a szerződés tartalmának ("valamennyi feltételének") egyoldalú meghatározására. A munkáltató által megállapított elemek nem válnak a szerződés részévé, azoknak a munkáltató saját hatáskörében, pl. leltári szabályzatban történő meghatározására akkor nyílik mód, ha a kollektív jogviszonyok alanyai, illetve a felek az itt felsorolt kérdésekről nem egyeztek meg kollektív szerződésben, illetőleg leltárfelelősségi megállapodásban. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme nem vethető fel pusztán azon az alapon, hogy a törvényhozó a leltárfelelősség fenti elemeinek meghatározását (végső soron) a munkáltató szabályozási körébe utalja: önmagában a munkáltató szabályozási autonómiája nem értelmezhető a munkavállalók hátrányos megkülönböztetéseként. Mivel az indítványozó által megelölt probléma nem hozható összefüggésbe az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a munkáltató Mt. 170. § (3) bekezdés a)-e) pontjában foglalt tárgykörökre vonatkozó szabályozási autonómiája nem korlátlan, e jogának gyakorlása során rendeltetésszerűen, a jóhiszeműség és tisztesség követelményeinek megfelelően, az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülésére is figyelemmel kell eljárnia (Mt. 3. §-5. §). Annak eldöntése, hogy a munkáltató az Mt. 170. § (3) bekezdésében szabályozott jog gyakorlása során e kötelezettségeit betartotta-e, esetleges megsértésük pedig a munkavállaló felelősségének, illetve a kártérítés mértékének megállapítására - az Mt. 170/A. § (4) bekezdésében foglaltak alapján - kihatással volt-e, a rendes bíróságok, nem pedig az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó kérdés.

4.3. Az Mt. 170/A. § (2) bekezdésében törvényhozó nem alkalmazott különbségtételt az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között a felelősség itt meghatározott feltételében: a leltárfelelősségi megállapodást kötött valamennyi munkavállaló felelősségének feltételévé tette, hogy a leltárkészletet kezelő, de nem felelős munkavállaló foglalkoztatásához a megállapodást kötött munkavállaló beleegyezése alapján kerüljön sor. Az a probléma, hogy a leltárfelelősség feltételeként - az indítványozó álláspontja szerint a "bizalmi elv" alapján - indokolt-e előírni a leltárkezelésben részt vevő valamennyi munkavállaló alkalmazásához való hozzájárulás megadását, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével nem hozható összefüggésbe.

4.4. Egyik indítványozó - konkrét alkotmányi rendelkezés megjelölése nélkül, de az indítvány tartalmából kitűnően az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközés miatt - a "vétkes felelősségi szabályok, valamint a leltárfelelősségi szabályok közötti megkülönböztetés" indokolatlanságát is sérelmezi, mert annak eredményeként a gondatlan bűncselekménnyel kárt okozó munkavállaló csupán egyhavi átlagkeresete ötven százaléka, kollektív szerződés szabályozása esetén hathavi átlagkeresete erejéig felel, a "munkáját becsületesen végző" munkavállaló a rajta kívül álló, ismeretlen okból előállott hiányért hathavi átlagkeresete, vagy a teljes hiány megtérítésére is kötelezhető. Az indítványozó tehát a gondatlan károkozás mértékét korlátozó szabályokkal [Mt. 167. § (1) és (3) bekezdés] összehasonlításban véli alkotmányellenesnek a leltári készletet állandóan egyedül kezelő, illetve a leltárkészletet nem felelős munkavállalóval együttesen kezelő munkavállalók felelősségének mértékét maximáló szabályokat [Mt. 170/C. § (1) és (2) bekezdés], ennek során azonban figyelmen kívül hagyja a felelősségi formák érvényesülési körének különbözőségeit. Az Alkotmánybíróság a jelen határozatában már utalt arra, hogy az Mt. munkavállalói kárfelelősségi szabályozásában fő szabály a vétkességi alapú felelősség, és kivételes a reparációt szolgáló általános megőrzési, illetve a külön megállapodáson alapuló leltárfelelősség. A vétkességen alapuló felelősség valamennyi, a munkaviszonyból származó kötelezettségét tevőlegesen vagy mulasztással megszegő, a munkáltatónak ezzel okozati összefüggésben kárt okozó munkavállalóval szemben érvényesíthető, így a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalókra is, ha kötelezettségeik vétkes megszegésével kárt okoznak a munkáltatónak (a leltári készletben bekövetkezett hiányért is, ha a hiány oka ismertté válik és bebizonyosodik, hogy az szándékos vagy gondatlan kötelezettségszegés eredménye). E felelősség a munkáltató tulajdonát képező dolgokban (megsemmisülés, vagy elvesztés folytán) bekövetkezett hiányokon túl, érvényesül dolgok megrongálódása, ezen túlmenően más károkozó tényállások esetén is, így pl. a munkáltató harmadik személyek irányába keletkező helytállási, fizetési kötelezettsége okán. Gondatlan károkozás esetén (ha a munkavállaló nem az elvárható gondossággal járt el) a kártérítés mértékét a törvény korlátozza (a munkavállaló egyhavi átlagkeresetének ötven százalékát, munkaszerződés alapján másfél havi, kollektív szerződés alapján hat havi átlagkeresetét nem haladhatja meg), a felelősség tehát elsődlegesen a prevenciót szolgálja. A leltárhiányért való felelősség tényállását a munkáltatói vagyon fokozott védelmét igénylő tevékenységekhez, speciális munkaköri feladatokhoz és munkakörülményekhez igazodóan, kiegészítő jelleggel alakította ki a törvényhozó. A leltárkezelő munkavállaló a munkáltató közvetlen ellenőrzése alól kikerülő, nagyobb értéket képviselő, anyag- és árukészletet alkotó vagyontárgyait - részben önállóan - kezeli, az ezekben bekövetkezett hiányokért akkor terheli a szigorúbb tárgyi felelősség, ha a rábízott, általa kezelt vagyontárgyak előre meghatározott rend szerinti, szabályos, hiánymentes kezelését, megőrzését előzetesen, külön megállapodásban vállalta. A felelősségi formák érvényesülési körében, feltételeiben és céljában - a fenti kritériumok alapján - kimutatható különbözőségek miatt a gondatlan károkozásért és a leltárhiányért felelőssé tehető munkavállalók nem hasonlíthatók össze a kártérítés mértékét meghatározó szabályozás szempontjából. Erre tekintettel nem valósul meg alkotmányellenes különbségtétel amiatt, hogy a törvényhozó az Mt. 170. § (1) és (3) bekezdésében nem korlátozta a gondatlanul kárt okozó munkavállalók kártérítésével azonosan a leltárfelelősségi megállapodást kötött munkavállalók hiányért való felelősségének mértékét.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. § sérelmére alapított indítványokat is elutasította.

5. Egy indítványozó szerint az a szabály, amely szerint a munkavállaló felelősségének felső határa hat havi átlagkeresetig terjedhet, az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésében írt alkotmányos alapjogot sérti, mert a "felelősségi mérték nem felel meg sem az arányosság, követelményének, sem a legenyhébb eszköz alkalmazásának", 8-12 havi nettó bérkiesés a munkavállaló és családja megélhetését veszélyezteti.

Az indítványozó által kifogásolt szabályt az Mt. 170/C. § (2) bekezdése tartalmazza: a leltárhiányért felelős munkavállaló legfeljebb hathavi átlagkeresete mértékéig felel, ha a leltári készletet a leltárhiányért nem felelős munkavállaló is kezeli. Ez a rendelkezés nem áll alkotmányjogilag értékelhető összefüggésben az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésével, amely az elvégzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemhez való jogot biztosítja. A támadott rendelkezés a munkavállaló által elvégzett, munkája mennyiségének és minőségének megfelelő munkabérre való jogosultságát nem befolyásolja: a munkáltató a leltárhiánnyal kapcsolatos kártérítési igényét nem érvényesítheti bérlevonás útján, arra az Mt. 170/D. § (4) bekezdése és a 173. § alapján az általános szabályok szerint (főszabályként bíróság előtt, kollektív szerződés külön rendelkezése szerint a munkavállaló által bíróság előtt megtámadható kártérítési határozattal) kerülhet sor. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az Mt. 170/C. § (2) bekezdésének az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésébe ütközés miatti alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt is elutasította.

6. Az egyik indítványozó a szerződési szabadság alkotmányellenes korlátozását látja megvalósulni az Mt. 170. § (3) bekezdésében, mert a munkavállaló szerződéses akarata nem érvényesülhet, ha a kollektív szerződés és a felek részletes felelősségi megállapodása hiányában a szerződésnek a törvényben előírt valamennyi feltételét a munkáltató egyoldalúan és önhatalmúlag jogosult megállapítani. A kifogás tartalmából kitűnően az indítványozó - bár e problémájával összefüggésben konkrétan nem jelölte meg - az Alkotmány 9. § (1) bekezdése sérelmét állítja.

Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése értelmében Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmánybíróság a 13/1990. (VI. 18.) AB határozatában kimondta: "A piacgazdaság lényegi eleme a szerződési szabadság. A szerződési szabadság, amelyet az Alkotmánybíróság önálló alkotmányos jognak tekint - érvényesül abban az általános szabályban, amelyet a Polgári Törvénykönyv 200. § (1) bekezdése rögzít. Eszerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal térhetnek el." (ABH 1990, 54, 55.) A szerződési szabadság magában foglalja a szerződés megkötése vagy meg nem kötése közötti választás, a szerződő fél kiválasztásának, a szerződési típus megválasztásának és a szerződés tartalma meghatározásának szabadságát [327/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 604, 606.]. A szerződési szabadság nem korlátlan, ezt a polgári jog szabályai nem teszik lehetővé, s ilyen követelményt az Alkotmány sem támaszt [43/1991. (VII. 12.) AB határozat, ABH 1991, 201, 203.]. Az állam sok esetben nem ad teljes teret a felek megállapodásának, hanem törvényekben, rendeletekben meghatározott szabályok útján különféle korlátokat szab a megállapodásoknak, és meghatározza a szerződések tartalmát, amelyektől a felek nem térhetnek el [32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 151.].

Az Mt. 170. § (3) bekezdése felsorolja azokat a tárgyköröket, amelyek az adott munkáltató leltári készletében kimutatott, leltárhiánynak minősülő hiányok meghatározása és megállapítása alapjául szolgálhatnak. E szabályozás keretjellegű, az itt felsorolt kérdések munkahelyi sajátosságoknak megfelelő rendezésére a munkáltató akkor jogosult, ha arra leltárfelelősségi megállapodásban, vagy kollektív szerződésben nem került sor. A felsorolt elemek lehetséges, nem pedig kötelező elemei a leltár felelősségi megállapodásnak, és a leltárfelelősségi megállapodás sem szükséges, hanem csupán esetleges tartalmi eleme a munkaszerződésnek (leltári készlet kezelésével járó munkakör betöltését nem köti a törvény a leltárfelelősség vállalásához). Amennyiben a leltári készletet kezelő munkavállaló leltárfelelősségi megállapodást köt, azt szabad akaratelhatározásából teszi (ez - az indítványozó érvelésétől eltérően - nem tehető vitássá sem a nagyarányú munkanélküliség, a munkavállalók kiszolgáltatott helyzete alapján). Az indítványozó a szerződési szabadság korlátozását nem azzal kapcsolatban kifogásolja, hogy a szerződés tartalmi elemeit jogszabály határozza meg. Azt tekinti alkotmányellenesnek, hogy a törvény - végső soron - a munkáltató hatáskörébe utalta azoknak a részletszabályoknak a kialakítását, amelyek a leltárfelelősségi megállapodás tartalmi elemeit képezhetik. Ez a probléma a fent kifejtettek alapján nem áll összefüggésben a szerződési szabadsággal, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

7. Az egyik indítványozó több ízben általánosságban, konkrét alkotmányi rendelkezés, illetve konkrét alkotmányossági probléma megjelölése nélkül hivatkozott a leltárfelelősség jelenleg hatályos szabályozásának alkotmányellenességére, elfogadhatatlanságára úgy, hogy a vonatkozó indítványrészek tartalmából sem lehetett következtetni a vizsgálandó problémára, más indítványi elemeknél pedig a felvázolt problémák kapcsán megsemmisíteni kért szabály nem volt beazonosítható. Így nem volt érdemben vizsgálható a konkrétan meg nem jelölt "leltárfelelősségi szabály", amely - az indítványozó szerint - kell ő indok nélkül a munkáltatói csoportot részesíti előnyben a munkavállalókkal szemben, mert az ismeretlen eredetű leltártöbblet a munkáltatót illeti, a hiányt viszont a munkavállalónak kell megfizetni, amely fizetési kötelezettség révén sérül a kereskedelem és vendéglátásban dolgozók emberi méltósága. Nem volt beazonosítható az alkotmányossági probléma a teljes szabályozás megsemmisítésére irányuló azon kérelem alapján sem, amely általánosságban a magántulajdonban lévő kereskedelem és vendéglátás tulajdonosai védelmének előtérbe helyezését kifogásolta a munkavállalók Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében és 70/B. § (3) bekezdésében foglalt alkotmányos jogai megsértése kapcsán. Nem volt kikövetkeztethető a szintén a teljes szabályozás megsemmisítésére irányuló kérelemből, hogy az Alkotmány mely rendelkezése sérelmét látja az indítványozó megvalósulni amiatt, hogy a törvény módot ad a leltárfelelősség egyes elemeinek kollektív szerződésben történő szabályozására. Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy az e körben előadott - a jelen alkotmányossági vizsgálat szempontjából egyébként irreleváns - érvelés téves jogértelmezésen (pl. az Mt. 32. §-34. §-ai figyelmen kívül hagyásán, csak a munkáltatóval munkaviszonyban álló szakszervezeti tisztségviselők köthetnek a szakszervezet képviseletében eljárva kollektív szerződést a munkáltatóval) alapul. Nem bírálható el érdemben az Mt. 174. § (1) bekezdése és 175. § (1) bekezdése idézése mellett, ám a sérülni vélt alkotmányi rendelkezés, valamint a megsemmisíteni kért norma megjelölése nélkül felvetett probléma sem, miszerint a kereskedelem és vendéglátás üzleteinek, boltjainak kis jövedelmű munkavállalói "a védelemre ugyanolyan jogosultak, mint tíz fő alatt foglalkoztató magánszemély munkáltatók a munkavállalóknak okozott kártérítés esetében alkalmazott eltérő felelősséggel". Nem lehetett beazonosítani a megsemmisíteni kért normát, de pontosan az Alkotmány sérülni vélt rendelkezését sem abból a kifogásból, amely a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékaránytalanságát a leltárfelelősségi megállapodással (mint szolgáltatási szerződéssel) kapcsolatban, valamint a hathavi vagy a teljes hiány megtérítését vállalók és a felelősséget nem vállalók bérezésének, juttatásainak, kedvezményeinek azonosságát panaszolta.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ezek az indítványok nem felelnek meg az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdése által támasztott tartalmi követelményeknek, amely szerint annak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ez azt jelenti, hogy az indítványozónak meg kell jelölnie nem csak a jogszabályt, hanem a jogszabálynak azt a konkrét rendelkezését, amelyet az Alkotmánynak ugyancsak valamely konkrét rendelkezésébe ütközőnek tart (440/B/1993. AB végzés, ABH 1993, 910.; 346/D/1998. AB határozat, 2003, 1054, 1058.; 6/D/2000. AB végzés, ABH 2005, 1583, 1584.). Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy nem elegendő az Alkotmány egyes rendelkezéseire hivatkozni, az indítványban meg kell indokolni, hogy az Alkotmány egyes felhívott rendelkezéseit a megsemmisíteni kért jogszabály miért és mennyiben sérti (472/B/2000. AB végzés, ABH 2001, 1655.; 494/B/2002. AB végzés, ABH 2002, 1783, 1784.). Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a fenti követelményeknek meg nem felelő indítványokat visszautasította.

Budapest, 2008. november 25.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Rendezés: -
Rendezés: -
Kapcsolódó dokumentumok IKONJAI látszódjanak:

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére