EH 2015.11.B29 I. Emberi méltósága csak az élő embernek lehet, a kegyeletsértés az elhunytnak az őt életében megillető társadalmi megbecsülését - a magánindítvány előterjesztésére jogosult hozzátartozók (sértettek) kegyeletérzését pedig csak ezen keresztül - védi, ennélfogva a bűncselekménynek passzív alanya nincs [1978. évi IV. tv. 181. §, illetőleg Btk. 228. §].

II. A politikai közélet szereplői tekintetében a véleménynyilvánítás szabadságának az általánosnál alkotmányosan tágabb terjedelme, illetőleg a közszereplőknek az őket sértő bírálatokkal szembeni nagyobb tűrési kötelessége a politikai közélet szereplői tevékenységének, életvitelének - demokratikus társadalomban nélkülözhetetlen - fokozott nyilvánosságát, ellenőrizhetőségét hivatott biztosítani, mert ezek az alkotmányos elvek az elhunytat az életében megillető társadalmi megbecsülésére (a kegyeletsértésre) nem vonat­koztathatók [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, 13/2014. (IV. 18.) AB határozat].

III. Nincs helye valóságbizonyításnak abban a kérdésben, hogy egy bizonyos személynek egy másik - büntetőeljárás alá vont - személlyel kapcsolatban tett vallomása milyen hatással volt a büntetőítéletben az utóbbi személlyel szemben kiszabott büntetésre, mert az a jogerős ítélet eljárásjogilag nem megengedett kritikáját, a perbeli ítélőbíró adott bizonyítékra vonatkozó meggyőződésének megítélését jelentené [1978. évi IV. tv. 182. §, illetőleg Btk. 229. §].

[1] A kerületi bíróság a megismételt eljárásban 2012. március 8-án kihirdetett ítéletével dr. H. Á.-t, az ellene kegyeletsértés vétsége (Btk. 181. §) miatt dr. V. M. magánvádló által emelt vád alól, bűncselekmény hiányában felmentette.

[2] A magánvádló fellebbezése alapján eljárva a törvényszék a 2013. január 8-án meghozott végzésével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

[3] Az elsőfokú ítélettel megállapított - és a másodfokú bíróság által is irányadónak tartott - tényállás lényege a következő.

[4] Dr. H. Á. 2004. január 23-án a Hír TV 20 órakor kezdődő "Péntek 8 mondatvadász" című műsorában az alábbiakat mondta:

[5] "Módom volt a Nagy Imre per mai napig teljesen zárt és a mai napig teljesen titkos iratanyagait végigolvasva, nem a bírósági pert, félreértés ne essék, mert az igazi anyag, amit titkosítani kell valakiknek, az az operatív és a nyomozati dobozok tömege, tehát ez egy nagyon nagy iratanyag. Én egy teljes nyáron át átrágtam magam ezen és szembesültem, némileg megrázó módon például egy olyan problémával, hogy G. M. felakasztása amit az ember soha nem értett, hisz ő egy újságíró volt 56-ban. Nem viselt politikai funkciót és mégis kíméletlenül ugye felakasztották. Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette. Na, én ott megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például V. M., ami számomra megdöbbentő volt."

[6] V. M. dr. V. M. édesapja. V. M. 2001. július 30. napján elhunyt.

[7] A magánvádló 2004. február 23-án a bírósághoz érkezett beadványában dr. H. Á.-val szemben nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazással megvaló­suló kegyeletsértés vétsége miatt tett feljelentést.

[8] Az elsőfokú bíróság jogi értékelése szerint dr. H. Á. tényt állított,

[9] - amikor kijelentette, hogy dr. V. M. G. M.-re nézve terhelő vallomást tett, amikor a - többek között - velük szemben folyamatban lévő büntetőeljárásban,

[10] - azt mondta, hogy G. M.-et ennek a büntetőeljárásnak az eredményeképpen kivégezték, és akkor is,

[11] - amikor arra utalt, hogy az említett terhelő vallomások és G. M. halála legalább részben oksági kapcsolatban állnak egymással, azaz G. M. társai, köztük dr. V. M. terhelő vallomása G. M. halálra ítélésében meghatározó szerepet játszott.

[12] Az elsőfokú bíróság szerint megállapítható, hogy dr. H. Á. mások előtt néhai dr. V. M.-ről becsület csorbítására alkalmas tényeket állított, azaz magatartása megvalósította a rágalmazás, s ezzel egyidejűleg a kegyeletsértés bűncselekményét.

[13] Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a valóság bizonyítása eredményes volt azon tények vonatkozásában, miszerint

[14] - néhai dr. V. M. terhelő vallomásokat is tett G. M.-re nézve abban a büntetőeljárásban, amelyben G. M.-et később halálra ítélték;

[15] - e terhelő vallomások az ügy lényegével összefüggésben álltak, s azon túl is jelentőségteljesek voltak; végül

[16] - G. M.-et a halálos ítélet alapján felakasztották, s emiatt életét vesztette.

[17] A valóság bizonyítása viszont eredménytelen maradt azon tényállítás vonatkozásában, ami elsősorban a vád lényegét képezte, nevezetesen: többek között néhai V. M. terhelő vallomása miatt akasztották fel G. M.-t.

[18] Az elsőfokú bíróság szerint nem volt megállapítható, hogy dr. V. M. vallomása és G. M. kivégzése között volt-e - akárcsak részben - okozati összefüggés, tehát a vallomás megtétele közrejátszott-e a kivégzésben, vagy az akkori történelmi helyzetben, a totalitárius állam működési elvei alapján a kivégzés a vizsgált vallomások hiányában is megtörtént volna.

[19] Ehhez képest - az elsőfokú bíróság álláspontja szerint - nem volt eldönthető, hogy a kifogásolt tényállítás valós vagy valótlan. Ennélfogva a valóság bizonyítását sikertelennek, ekként a terhelt terhére esőnek tekintette.

[20] Az elsőfokú bíróság szerint azonban komoly jelentősége van annak, hogy néhai V. M. közszereplő volt. Az elsőfokú bíróság - hivatkozva a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatra - kifejtette, hogy közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas tényállítás csak akkor büntethető, ha az elkövető tudta, hogy közlése a lényeget illetően valótlan, vagy ezt azért nem tudta, mert a rá vonatkozó foglalkozási, szakmai szabályok szerint elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta.

[21] Ehhez képest

[22] - egyrészt, mivel (a valóság bizonyítása révén) az elsőfokú bíróság számára sem volt megállapítható a sérelmezett kijelentés egy részének valós vagy valótlan mivolta, így fel sem merül, hogy dr. H. Á. tudatosan valótlan tényt állított;

[23] - másrészt pedig, miután tisztázott, hogy dr. H. Á. a kijelentéseit a korabeli periratok megismerése alapján tette, így a tőle elvárható körültekintést sem mulasztotta el.

[24] Ekként pedig a felrótt cselekmény - az elsőfokú bíróság szerint - bár tényállásszerű, azonban nem jogellenes, ezért a felmentés jogcíme a Be. 6. § (3) bekezdés a) pontja, mivel a cselekmény nem bűncselekmény.

[25] A másodfokú bíróság

[26] - egyetértett a felmentéssel, és azzal, hogy mely kijelentések objektíve becsületsértő tényállítások;

[27] - egyetértett továbbá azzal, hogy a valóság bizonyítása mely tényállítások vonatkozásában vezetett eredményre.

[28] Nem értett azonban egyet a terhelő vallomások és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés bizonyítottsága hiányára vonatkozó állásponttal.

[29] A másodfokú bíróság kifejtette, hogy egy büntetőeljárás során tett vallomás és a kiszabott büntetés között nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, a terhelő vallomás csak a tényállás megállapítása során jut szerephez. Ekként pedig a valóság bizonyítása keretében azt kell vizsgálni, hogy V. M. vallomása szerepet játszott-e abban, hogy G. M. bűnösségét olyan bűncselekményben megállapítsák, ami halálbüntetéssel fenyegetett.

[30] A másodfokú bíróság szerint a valóság bizonyítása eredményeként - az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben - rögzíthető az a tény, hogy V. M. vallomása az adott perben, egyéb bizonyítékok mellett alapul szolgált halálbüntetéssel is fenyegetett bűncselekmény miatt G. M. bűnösségének megállapítására.

[31] Ehhez képest pedig a terhelő vallomások és a G. M.-mel szemben kiszabott halálbüntetés között közvetett ok-okozati összefüggés megállapítható, tehát a valóság bizonyítása a lényeget illetően e körben is eredményes volt.

[32] Ugyanakkor - a másodfokú bíróság szerint - a V. M. általi vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyítása tárgyát, mivel az vélemény.

[33] Ekként a másodfokú bíróság szerint a felmentés jogcíme a Be. 6. § (3) bekezdés c) pontja, mivel a 22. § i) pontja szerinti, a Btk. 182. § (1) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró ok áll fenn. A másodfokú bíróság e jogi álláspontja folytán mellőzte az elsőfokú bíróságnak a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatra hivatkozó indokolását.

[34] A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen 2013. július 8-án a magánvádló, jogi képviselője útján terjesztett elő - a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontját megjelölve - felülvizsgálati indítványt a terhelt terhére, a felmentés miatt, hatályon kívül helyezés és új eljárásra utasítás érdekében.

[35] Indokai szerint a terhelt tudatosan állított valótlan tényt. A megismételt eljárásban a bíróság figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság korábbi hatályon kívül helyező döntésének útmutatását.

[36] Az indítvány szerint a másodfokú bíróság álláspontja, illetve határozatának indokolása a terhelő vallomás és halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés vonatkozásában önellentmondásos, mivel azt részint véleménynek, részint pedig a valóság bizonyítás eredményeként igazoltnak (tehát tényállításnak) tekintette.

[37] A vádban felrótt magatartás lényege - amint azt a Legfelsőbb Bíróságnak a megelőző jogerős ítéletet hatályon kívül helyező végzése is leszögezte - két tény, a vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés állítása, aminek meglétét a terhelt tényként állította.

[38] Az indítvány szerint a másodfokú bíróság önellentmondása abban áll, hogy amennyiben ezen okozati összefüggés állítása vélemény, akkor nincs helye valóság bizonyításának, ha azonban ténykérdés, akkor viszont a valóság bizonyítása - a másodfokú bíróság álláspontja szerint is - eredményre vezetett.

[39] Az indítvány kifejtette emellett, hogy a másodfokú bíróság csupán olyan részeket idézett a korabeli per ítéletéből, amelyek miatt nem lett volna halálra ítélhető G. M.

[40] Nem tért ki azokra a magánvádló által bejelentett dokumentumokra, melyekből kitűnik, hogy G. M. halálra ítélésének eldöntése nem társai vallomásán alapult. Ennek figyelmen kívül hagyását az eljárt bíróság nem is indokolta.

[41] A védő - észrevételében - a felülvizsgálati indítványt alaptalannak tartotta.

[42] Álláspontja szerint valótlan, miszerint dr. H. Á. azt állította volna, hogy G. M.-et kizárólag V. M. vallomásai miatt ítélték halálra. Mindazonáltal a szovjetek csupán a halálos ítéletek számát határozták meg, a magyar politikai vezetés döntötte el az ítéleteket. Ugyanakkor kizárható, hogy V. M. terhelő állításai semmilyen szerepet nem játszottak e döntésben.

[43] Dr. H. Á.-nak a vádbeli kijelentése lényegében nem az okozati összefüggés tényére vonatkozik. Neki, mint a korszak kutatójának véleményszabadsága pedig kiterjed arra, hogy sokszorosan bizonyított tények alapján annyit megállapíthasson, hogy azok ismeretében valamit "jobban megértett". Enélkül ugyanis gyakorlatilag semmilyen történeti elemzés nem volna lehetséges.

[44] A védő utalt arra is, hogy dr. H. Á. vallomása szerint valótlan állítás, miszerint mindaz közismert volt, amit G. M.-re V. M. vallott. Ha ugyanis ez így lett volna, akkor miért tagadta vehemensen G. M. mindezen vádpontokat.

[45] A felülvizsgálati indítvány alapos.

[46] A felülvizsgálati indítvány joghatályos, az eljárt bíróság pedig büntető anyagi jogszabályt sértett, amikor a terheltet felmentette.

[47] Az elkövetéskor és elbíráláskor egyező szöveggel hatályos 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 181. §-a alapján kegyeletsértést követ el, aki halottat vagy emlékét a 179. vagy a 180. §-ban meghatározott módon meggyalázza.

[48] A Btk. 181. §-a szerinti kegyeletsértés hagyományosan ún. hivatkozó törvényi tényállás, ami a cselekmény (az elkövetési magatartás) megfogalmazása helyett utal annak valamely más törvényi tényállásban már meghatározott fogalmára (vö.: 1878. évi V. tc. 273. §, 1961. évi V. tv. 268. §, 2012. évi C. tv. 228. §).

[49] Ehhez képest kegyeletsértés elkövetésén általános értelemben minden olyan cselekményt kell érteni, ami - ha azt élő személy sérelmére követték volna el - rágalmazást vagy becsületsértést valósítana meg.

[50] Nem hagyható figyelmen kívül azonban a kegyeletsértés másik két bűncselekménytől való különbözősége, ami részint az elkövetési tárgy, részint az elkövetési magatartás eltéréséből adódik.

[51] Rágalmazás és becsületsértés jogi tárgya a személyiségi jogok részét képező becsület; miáltal büntetőjogi védelmet kap a társadalmi megbecsülés és az emberi méltóság.

[52] A méltóság az embert adottságától függetlenül megillető bánásmód igénye, amely

[53] - "az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő" [64/1991. (XII. 17.) AB hat. indokolás D/2/b) pontja];

[54] - "az emberi méltóság védelméhez való jog azonban csak az emberi státusz jogi meghatározójaként korlátozhatatlan, míg mint általános személyiségi jog és a belőle származó személyiségi jogok korlátozhatók" [7/2014. (III. 7.) AB hat. indokolás (43) bekezdés].

[55] Az emberi méltóság tisztelet, mint az emberek közötti érintkezés, viszony minimumának betartása halott kapcsán - nyilvánvalóan - nem jön szóba. Az emberi méltóság az élettel egyidejűleg képez igazodási elvárást.

[56] A becsület másik alkotóeleme a társadalmi megbecsülés, amely a személyről kialakult kedvező megítélés, a személy tulajdonságának, magatartásának környezetében meglévő elismertsége. Ez (s ekként ennek védelme iránti igény) azonban az ember halála után - bizonyos ideig - fennmarad és a kegyelet részét képezi.

[57] A halállal a becsületet a kegyelet váltja fel, aminek két eleme van, s ekként a kegyeletsértés védendő jogi tárgya is kettős:

[58] - egyrészt az elhunyt személy emléke, ami az elhunytat életében megillető társadalmi megbecsülés háborítatlansága (passzív alany nincs);

[59] - másrészt a halott fizikai háborítatlansága (elkövetési tárgy a földi maradvány és a végső nyugvóhely).

[60] A kegyeletsértésnek nem védendő jogtárgya a családi becsület ("a család becsülete") és a hozzátartozó kegyeletérzése (a hozzátartozó lelki nyugalma).

[61] Ezáltal az egyén becsületének büntetőjogi védelme alá esik:

[62] - a személy életében a méltósága és társadalmi megbecsülése,

[63] - a személy halálát követően pedig az életében őt megillető társadalmi megbecsülés, és a halálát követően mindenkit megillető bánásmód (ami valójában a méltóságot váltja fel).

[64] Következésképpen a becsület büntetőjogi védelme az élettel (születéssel, a személyiséggel) kezdődik és az élethez (személyiséghez) kötődően áll fenn. Ehhez képest kétségtelen, hogy a becsület büntetőjogi védelme szempontjából a halálnak is alapvető jelentősége van.

[65] A halált követően nem személyvédelemről van szó, hanem (amint a törvényi tényállás is rögzíti):

[66] - a halott emlékének védelméről, amely védelem tárgya az elhunyt életében keletkezett, ez alá esik az elhunyt személyét életében megillető, halálakor meglévő társadalmi megbecsülés; és

[67] - a halott védelméről, amely védelem tárgya a halállal keletkezik, a halotthoz fűződik; ez alá esik a halottal kapcsolatos fizikai háborítatlanság.

[68] Az elhunyt esetében a védelem - értelemszerűen - időleges, a halált követően nem örökké való, amint a személyvédelem is az élet hosszáig tartó.

[69] Időtlen időkig védeni a jogtárgyat nem lenne helyes, amint azt a Csemegi-kódex 273. §-a szerinti holtak ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés bűncselekményéhez fűzött indokolás is már tartalmazta.

[70] Kétségtelen tehát, hogy a halott elleni becsületsértés jogi tárgya nem a hozzátartozói kegyeletérzés. E cselekményt ugyanis a hátramaradt hozzátartozó is elkövetheti, amint a jogosult általi büntetőigény érvényesítésének sem elengedhetetlen feltétele a kegyeleti érzés megsértésére hivatkozás. A kegyelet egyik eleme az elhunyt személyt életében megillető társadalmi megbecsülés, amit a személy a társadalom szempontjából pozitív cselekedeteivel vívott ki. A társadalmi megbecsülés nem szűnik meg a halállal (amit mutat az is, hogy az életmű összegzése az utókorra hárul). Nincs tehát alapja annak, hogy a társadalmi megbecsülés halált követő védelme megszűnjön, mondván hordozója megszűnt létezni.

[71] Következésképpen kegyeletsértés esetében - amint más magánvádas bűncselekmény esetében is - arról van szó, hogy a törvény a büntetőigény érvényesítésének (elévülési időn belüli) időleges lehetőségét biztosítja azáltal, hogy a magánindítvány határideje mellett meghatározott személyi körre korlátozza a jogosultságot. Ez részint a büntetőigény érvényesítésének a személyes érintettséghez kötését jelenti. Másfelől pedig annak elismerése, hogy amennyiben már nincs büntetőigény érvényesítésre jogosult, akkor az ilyen magatartás társadalomra veszélyessége eleve nem áll fenn.

[72] Másfelől az ember társadalmi megbecsülése időben nem végtelen. Megszűnik, amikor kicserélődnek annak a társadalomnak tagjai, amelyben a megbecsülést kivívta. A társadalmi megbecsülés tehát addig áll fenn, amíg életben van az a kör - egy vagy több generáció -, amely az elhunyt személy tevékenységét életében ismerte, értékelte, és őt társadalmi megbecsülésben részesítette. Ez idő után az ember társadalmi megbecsülése megszűnik, helyébe adott esetben a történelmi megbecsülés vagy kritika lép.

[73] Mindezek előrebocsátása mellett kegyeletsértés esetében (amint rágalmazás és becsületsértés esetében is), amennyiben a büntetőigény érvényesítésére jogosult azt érvényesítette, akkor először a felrótt magatartás becsület csorbítására alkalmassága objektíve (valóságtartalomtól függetlenül) vizsgálandó.

[74] Kegyeletsértés esetében a felrótt magatartás mibenléte - a törvényi tényállás hivatkozó tartalma folytán - minden olyan magatartás, ami beleillik a rágalmazás alap- vagy minősített esetébe, vagy a becsületsértés törvényi tényállásába.

[75] Ideértendő tehát a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, ilyen tényre közvetlenül utaló vagy az emberi méltóságot (értelemszerűen elhunyt nyugvásának háborítatlanságát) sértő egyéb kifejezés használata, illetőleg ilyen cselekmény elkövetése.

[76] A tény fogalma alá tartozik valamely, a múltban bekövetkezett vagy a jelenben (a megnyilatkozáskor) tartó cselekmény (cselekedet, magatartás), történés (jelenség, esemény), továbbá állapot (így az ember múltban fennállt, vagy jelenben fennálló tudatállapota is) (BH 1994.171.).

[77] A tényállítás olyan megnyilatkozás, melynek tartalma a múltban bekövetkezett vagy jelenben tartó cselekmény, történés, állapot. Jövőbeni cselekményre, történésre, állapotra vonatkozó megnyilatkozás nem tényállítás, hanem feltételezés, ami nem rágalmazásnak, hanem legfeljebb becsületsértésnek lehet alapja.

[78] A tényállításnak - a törvényi tényállás szerint - "valakiről" illetve "mással szemben" kell megtörténnie. Ehhez képest a kegyeletsértés megvalósulásához szükséges tényállításon olyan, az elhunyt egyedileg felismerhető magatartására vonatkozó meghatározó - nyilatkozatot, kijelentést kell érteni, aminek tartalma valamely múltban megtörtént esemény, jelenség, állapot (BH 2009.135.).

[79] A tényközlés azonban - bármely módon is történik - csak akkor büntetendő, ha tartalma becsület (illetve kegyeletsértés esetében - a már kifejtettek értelmében - a kegyelet) csorbítására alkalmas.

[80] A becsület csorbítására alkalmasság objektív ismérv. Objektíve, a társadalomban kialakult általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás figyelembevételével kell eldönteni, hogy az adott tény állítása, híresztelése alkalmas-e a becsület csorbítására; figyelmen kívül hagyva a sértett egyéni megítélését, szubjektív értékítéletét, esetleges érzékenységét (BH 2001.462.).

[81] A becsület csorbítására feltétlenül alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése, ami valósága esetén büntető, szabálysértési vagy fegyelmi eljárás megindításának alapjául szolgálhat a sértett ellen. Becsület csorbítására alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése is, ami az emberi méltóságot támadja, vagy alkalmas arra, hogy a sértettről - kegyeletsértés esetében értelemszerűen az elhunytról -, annak tulajdonságairól, magatartásáról a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja (BH 2007.4.).

[82] A becsület csorbítására alkalmasság a sérelem absztrakt lehetőségét jelenti. Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a hátrányos következmény - a becsület csorbulása - ténylegesen bekövetkezzék. Ugyancsak közömbös, hogy a tényközlés (tényállítás, híresztelés) a sértett becsületérzését ténylegesen érintette, sértette-e.

[83] A rágalmazás, a becsületsértés és ugyanígy a kegyeletsértés is szándékos bűncselekmény.

[84] A bűnösség megállapítása szempontjából közömbös a tényállítás valótlanságának tudata, a valóságtartalom tisztázatlansága, vagy annak az elkövető tudatában való mikénti feltevése, feltételezése, s az ebben való jó- vagy rosszhiszeműség. A szándékosság megállapításához elégséges az, ha az elkövető tudata átfogta, hogy tényközlésének tartalma - az általa állított, híresztelt tény - becsület csorbítására alkalmas (EH 1999.87., BH 1999.540.).

[85] Mindez azt is jelenti, hogy sem az adott tény valósága, sem a tényközlés közérdektől vagy jogos magánérdektől vezéreltsége, ilyen motívuma, illetve célzata önmagában, közvetlenül nem zárja ki a becsület csorbítására objektíve alkalmas tartalmú tényközlés jogellenességét.

[86] Ehhez képest az elbírálandó esetben a bíróságnak először abban kell állást foglalnia, hogy a felrótt magatartás tény állítása-e (híresztelése-e stb.). Ha a cselekmény nem tartozik a tényállítás (híresztelés stb.) fogalma alá, akkor nem is tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény.

[87] Megjegyzi a Kúria, hogy a törvényi tényállás szerinti tényállítás (híresztelés stb.) mint elkövetési magatartás ellentéte valójában nem a véleménynyilvánítás, hanem a feltételezés vagy vélekedés.

[88] A véleménynyilvánítás (a bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága ugyanis tényállításra is kiterjed [36/1994. (VI. 24.) AB határozat indokolás III/2/2.]. Ennek azonban nem a tényállítás - törvényi tényállás szerinti - fogalma ellenében, hanem akkor van jelentősége, ha az ilyen tényállítás becsületcsorbításra objektíve alkalmas is. A tényállítás (híresztelés stb.) törvényi tényállás szerinti fogalmának megvalósulása szempontjából az adott megnyilatkozás önmagában - s nem pedig alapjogi viszonyban - vizsgálandó.

[89] Ha a megnyilatkozás tényállítás (híresztelés stb.), akkor azt kell vizsgálni, hogy az a becsület csorbítására objektíve alkalmas-e. Ha a tényállítás becsület csorbításra objektíve nem alkalmas, akkor a cselekmény nem tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény. Ha a tényállítás becsületcsorbítására objektíve alkalmas, akkor a cselekmény tényállásszerű.

[90] Az irányadó tényállásban rögzített - vádban felrótt - megnyilatkozása szerint: H. Á.

[91] - a Nagy Imre-per operatív és nyomozati iratanyaga végigolvasása révén szembesült "egy olyan problémával, hogy G. M. felakasztása, amit az ember soha nem értett"; "Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette.";

[92] - "Na, én ott megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például V. M., ami számomra megdöbbentő volt."

[93] E megnyilatkozásban tény állítása kizárólag a megnyilatkozó saját múltbeli cselekményére, tudatállapotára vonatkozó kijelentése, miszerint az iratanyag végigolvasása révén szembesült G. M. felakasztásának problémájával, amit korábban nem értett, az iratanyag végigolvasása által azonban megértett.

[94] A megnyilatkozó tehát a saját múltbeli tudatállapota megváltozásának (és immár megértésben megnyilvánuló tartalmának) magyarázataként hivatkozott az iratanyag átolvasásával szerzett ismeretére.

[95] A megnyilatkozó azonban az iratanyagból szerzett ismeretre hivatkozással tulajdonképpen tényeket (is) állított, amikor kijelentette, hogy G. M. felakasztása számára azért lett érthető, mert G. M.-re néhány társa, például V. M. terhelő vallomást tett, oly mértékben, ami a (megnyilatkozó) számára megdöbbentő volt.

[96] Tehát az kétségtelen, hogy a megnyilatkozó tényként azt állította, miszerint V. M. és néhány társa oly mértékben terhelő vallomást tett G. M.-re, ami érthetővé teszi G. M. felakasztását, ennek indokát adja.

[97] Mindezek alapján helyesen járt el a kerületi bíróság és a törvényszék, amikor a néhai V. M. elleni tényállításnak tartotta a dr. H. Á. által mondottakat.

[98] Kétségtelen az is, hogy ezen kijelentés becsületcsorbításra objektíve alkalmas.

[99] Önmagában az a tényállítás, hogy valaki terhelő vallomása alapján mást elítéltek és megbüntettek, az utóbbi tekintetében nem feltétlen jelenti, hogy objektíve becsületsértő.

[100] Jelentősége van viszont annak, ha a tényállításkor közismerten egyértelmű, hogy az adott döntés, amire a tényállítás vonatkozik koncepciós eljárásban született, politikai leszámolás eszköze volt.

[101] A vádban felrótt tényállítás olyan perbeli vallomástételre vonatkozott, amely perről ez kétség kívül elmondható:

[102] A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsa TB.NB.003/1958-18. számú, 1958. június 15-én kihirdetett és jogerős - G. M.-mel szemben halálbüntetést, V. M.-mel szemben börtönbüntetést kiszabó - ítéletéről a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az 1989. július 6-án meghozott Eln.Tan.B.törv.660/1989/6. számú határozatával megállapította, hogy törvénysértő, és azt hatályon kívül helyezte; egyben valamennyi vádlottat - így G. M.-et és V. M.-et is - bűncselekmény hiányában felmentette az ellene emelt vádak alól. Másrészt az 1989. évi XXXVI., az 1990. évi XXVI. és a 2000. évi CXXX. törvény egyaránt rendelkezett az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról; az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét pedig törvénybe foglalta.

[103] Ehhez képest kétségtelen, hogy az ilyen, koncepciós perben tett vallomásról azt állítani, miszerint az terhelő és ekként (bármilyen) szerepet játszott az elítélésben, azt jelenti, hogy a vallomás a váddal egyező, kollaboráló, miáltal a koncepció szolgálatában állt.

[104] Ez pedig a társadalomban kialakult - a megnyilatkozáskor is fennálló - általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás figyelembevételével azt jelenti, hogy az illető nem jellemes, alkalmas arra hogy róla, tulajdonságairól, magatartásáról a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja.

[105] Megjegyzi a Kúria, hogy a kifejtettek alapja a következetes ítélkezési gyakorlat, nem pedig aktualizálás, ami azt is jelenti, hogy 1989 előtt az adott tényállítás - többek között - nem a tartalma miatt nem lett volna objektíve becsületsértő, hanem az adott perről a közfelfogásban uralkodó hivatalos álláspont miatt.

[106] Az eljárt bíróság tehát nem tévedett, amikor azt állapította meg, hogy az adott tényállítás becsület csorbítására objektíve alkalmas, s ekként a cselekmény tényállásszerű.

[107] Ehhez képest azt kellett továbbmenően vizsgálni, hogy a jogellenességet eleve - közvetlenül - kizárja-e valami.

[108] A töretlen ítélkezési gyakorlat szerint a becsületcsorbításra egyébként objektíve alkalmas tényállítás (híresztelés stb.) eleve nélkülözi a jogellenességet

[109] - ha hivatalos személy által a hivatali hatáskörben ügyintézés során és azzal összefüggésben történt (ami nem más mint a hivatásbeli kötelesség teljesítése; BH 1991.338., BH 1994.295., BH 1998.570., EH 2000.295., EH 2003.846.);

[110] - ha ügyfél által peres, vagy más jogilag szabályozott (hatósági) eljárásban, jogosultság, illetve kötelezettség gyakorlása során, az adott eljárás tárgyát képező ügy érdemével összefüggésben történt; ideértve a hatósági ügyet megindító magatartást (beadványt) is (BJD 1195., 3556., 4167., EH 1999.4., EH 1999.87., EH 2004.1011., BH 2004.267., BH 2004.305., BH 2009.135.);

[111] - ha a véleménynyilvánítás (bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága alá tartozik és hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, annak e minőségére tekintettel történt [36/1994. (VI. 24.) AB hat. 3.].

[112] Ezekben az esetekben a kifogásolt cselekmény szintén nem bűncselekmény, azonban ennek oka nem a tényállásszerűség hiánya, hanem a jogellenesség - tehát társadalomra veszélyesség - hiánya [korábbi Btk. 10. § (2) bek.].

[113] Azonban ezekben az esetekben sem állapítható meg a jogellenesség hiánya, ha a megnyilatkozás szándékos, vagy a foglalkozási, hivatásbeli kötelesség gondatlan megszegéséből fakadó hamis közlés, avagy gyalázkodó tartalmú [36/1994. (VI. 24.) AB hat. indokolás III/2/2.].

[114] Jelen ügyben mindez - értelemszerűen - kizárólag a közszereplő vonatkozásában, az e minőségére tekintettel való véleménynyilvánításnál jöhet szóba.

[115] Rámutat azonban a Kúria arra, hogy e vonatkozásban a kegyeletsértés eltér a rágalmazás és becsületsértés kapcsán érvényes elvárástól. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a véleménynyilvánítás címén az egyébként objektíve becsületsértő tényállítás az illető közszereplő életében azért nélkülözi a jogellenességet, mert a véleményszabadság a közfeladat ellátása ellenőrzésének zálogát jelenti.

[116] Közszereplő halálát követően viszont - értelemszerűen - ilyen érdek már nincs, ezért ezen a címen a jogellenesség sem zárható ki. Ez abban az esetben is így van, ha az elhunyt közszereplő elleni kegyeletsértés miatt magánindítványra jogosult maga is közszereplő. Nem utóbbi személye védendő ugyanis, amint az fentebb már kifejtésre került.

[117] Mindemellett kétségtelen az is, hogy V. M. - tényállítás szerinti - magatartása nem a közszereplői mivoltához, feladatához, hanem éppen annak számára hátrányos következményéhez, perbe fogásához és perbeli magatartásához kapcsolódik. Ekként önmagában a törvény előtti egyenlőségből is következően a perbeli magatartás - így védekezés - mikéntje nem válhat a becsületvédelem, illetve (kegyelet) akadályává.

[118] Ehhez képest nem helytálló az elsőfokú bíróság álláspontja, miszerint komoly jelentősége lenne annak, hogy néhai dr. V. M. közszereplő volt (s ennélfogva a felrótt cselekmény bár tényállásszerű, azonban nem jogellenes).

[119] A már kifejtettek szerint tehát a halott - illetve kegyeletsértés - esetében a közszereplői mivolthoz kötődő elvárások nem feleltethetők meg az élő közszereplő helyzetével, illetve esetével. E körben a kegyeletsértés esetében eltérő a megítélés, mint a rágalmazás, becsületsértés kapcsán.

[120] Megjegyzi a Kúria, hogy a kifejtettek lényegében azonos elvi alapon állnak az Alaptörvény U) cikkének (4) bekezdésében foglaltakkal, ami szerint az Alaptörvény a korábbi korszak hatalombirtokosai (tehát az élők) - s nem pedig azok utódainak - tűrési kötelességét írja elő a hatalomgyakorlásban játszott szerepükre vonatkozó tényállítások tekintetében.

[121] Ha a kifogásolt cselekmény olyan tényállítás (híresztelés stb.), ami becsületcsorbításra objektíve alkalmas és nincs szó eleve a jogellenesség hiányáról, akkor merülhet fel annak kérdése, hogy van-e olyan közérdek, vagy jogos magánérdek, ami a tényállítás megtételét indokolta (indokolhatta). Ha pedig ilyen megállapítható, akkor el kell rendelni a valóság bizonyítását (Btk. 182. §).

[122] A valóság bizonyítása büntethetőséget kizáró ok, a jogellenességet közvetetten zárja ki [Btk. 32. § e) pont]. "A valós tények közlésének pozitív célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos magánérdek) indokolatlanná teheti a megbüntetést. A cél és motívum azonban nem közvetlenül, hanem csupán közvetve, a valóságbizonyítás megengedhetőségének kérdésében való hatósági döntésen és a bizonyítás sikerén keresztül befolyásolja az elkövető büntethetőségét" [36/1994. (VI. 24.) AB hat. indokolás II/3/3.].

[123] Az elsőfokú bíróság szerint nem volt megállapítható, hogy dr. V. M. vallomása és G. M. kivégzése között volt-e - akárcsak részben - okozati összefüggés, a vallomás megtétele közrejátszott-e a kivégzésben, vagy az akkori történelmi helyzetben, a totalitárius állam működési elvei alapján a kivégzés a vizsgált vallomások hiányában is megtörtént volna.

[124] A másodfokú bíróság a valóság bizonyítása eredményeként azt is bizonyítottnak állapította meg, hogy V. M. vallomása - egyéb bizonyítékok mellett - alapul szolgált G. M. bűnösségének a felrótt bűncselekményben való megállapítására és a vele szembeni halálbüntetés kiszabására.

[125] Ehhez képest a másodfokú bíróság szerint az adott vallomások és a kiszabott halálbüntetés között közvetett ok-okozati összefüggés megállapítható, tehát a valóság bizonyítása e körben is a lényeget illetően eredményre vezetett. Ugyanakkor - a másodfokú bíróság szerint - a V. M. általi vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyítása tárgyát, mivel az vélemény.

[126] Előrebocsátja a Kúria, hogy valóság bizonyítása - értelemszerűen - csupán valamely tény állítása vonatkozásában rendelhető el. Ugyanakkor nem feltétlenül van helye minden tény esetében valóság bizonyításának. Jelen ügyben is erről van szó.

[127] A vádban kifogásolt megnyilatkozás ugyanis nem arra vonatkozott, hogy dr. H. Á. szerint V. M. terhelő vallomása alapján G. M.-et halálra kellett ítélni - ami ekként valóban egy következtetés, s ezáltal csak vélemény lehet. A megnyilatkozás arra vonatkozott, hogy a per iratanyagából szerzett ismeret alapján G. M. halálra ítélésének korabeli indoka - többek között - V. M. oly mértékig terhelő vallomása, ami dr. H. Á.-t megdöbbentette.

[128] Ez tehát nem jelenkori, utólagos következtetés levonása, hanem a korabeli helyzet tényként állítása.

[129] Ekként nem arról van szó, hogy

[130] - a terhelő vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggésre nézve a valóság bizonyítása nem vezetett eredményre (ami a elsőfokú bíróság álláspontja), vagy

[131] - a terhelő vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggésre nézve a valóság bizonyítása lényegében eredményre vezetett, viszont V. M. terhelő vallomásának az elítélésben játszott szerepére vonatkozó megnyilatkozás vélemény (ami a másodfokú bíróság álláspontja).

[132] Az eljárt bíróságok ezen álláspontja - amint azt a felülvizsgálati indítvány is helyesen tartalmazta - önellentmondásos.

[133] E körben arról van szó, hogy az adott tényállítás vonatkozásában valóság bizonyítása nem lehetséges. A megnyilatkozás szerinti adott tény vonatkozásában ugyanis a valóság bizonyítása révén, annak eredményeként a magánvádas ügyben eljáró bíróság által megállapítás eleve nem tehető.

[134] Ez azonban nem jelenti sem azt, hogy az adott megnyilatkozás nem tényállítás, sem pedig azt, hogy becsületcsorbításra objektíve nem alkalmas.

[135] A magánvádas ügyben eljáró bíróság általi ilyen megállapítás valójában ugyanis azt igényli, hogy a bíróság érdemben állást foglaljon a korábbi perbeli bíró mérlegelése, bizonyíték értékelése tárgyában. Képletesen a korábbi perbeli ítélőbíró székébe helyezkedve adjon számot arról, hogy egy vallomás mennyiben igazolás vagy cáfolat, s mindez vezethet-e a konkrét ügyben, adott jogállapot szerint büntetőjogi felelősség megállapítására, s ehhez képest alapja-e valamely büntetés - így a halálbüntetés - kiszabásának.

[136] Valóság bizonyításának nem lehet tárgya valamely korábbi perbeli bizonyíték mikénti mérlegelésének a bíróság bizonyítási, ténymegállapító, jogi értékelő és büntetést kiszabó tevékenységében játszott szerepe.

[137] Valóság bizonyításának tárgya lehet a perbeli vallomást tevő személyének kiléte (mint az adott perbeli bizonyítási eszköz), a vallomás megtétele, körülménye, tartalma.

[138] A perbeli vallomás tartalmának (mint az adott perbeli bizonyítéknak) a bizonyításban való jelentősége viszont - értelemszerűen - már nem válhat valóság bizonyításának tárgyává, az ugyanis e bizonyíték újraértékelését jelentené, anélkül azonban, hogy annak hiteltérdemlősége megállapítható, vagy hiteltérdemlősége megállapításának lehetősége lenne.

[139] A valóság bizonyítása során - ami bizonyítási tevékenység, viszont nem perújítás - ugyanis nyilvánvalóan nincs perbeli lehetősége az ilyen bizonyíték hiteltérdemlősége megállapíthatóságának sem közvetlenség (tehát a bizonyíték forrásának észlelése, érzékelése) révén, sem pedig közvetett bizonyítás útján (tehát más bizonyíték viszonyában).

[140] Erre az adott bizonyíték vonatkozásában csak a tényállást megállapító, tehát a bizonyítás egészét - a bizonyítékok összességét, a bizonyítékot nem csupán külön, önmagában, hanem a bizonyítékokat egymás viszonyában is - értékelő bíróságnak van lehetősége (ilyen lehet később az elrendelt perújítás során eljáró bíróság).

[141] A bizonyíték hitelérdemlőségének megállapítása nélkül pedig eleve nincs alap (ekként lehetőség) következtetni a bizonyíték elfogadhatóságára, illetve elfogadására, s ehhez képest arra hogy az adott vallomás (bizonyíték), mint az adott perben bizonyítandó tény bizonyítója a ténymegállapítás, s ennélfogva elítélés és főként a kiszabott büntetés alapja volt-e.

[142] Mindemellett valamely bizonyíték elfogadása, mikénti mérlegelése - ténymegállapító ereje - valójában bírói meggyőződésen alapul (aminek összetevőiről az indokolás ad számot).

[143] Ehhez képest (az adott bizonyíték esetében) a valóság bizonyítása ilyenkor valójában a perbeli ítélőbíró meggyőződésének, mégpedig egyedül az adott bizonyítékra korlátozott meggyőződésének megítélését jelenti. Ezáltal pedig - nyilvánvalóan - nem valóság, hanem egy fiktív helyzet bizonyítása történik.

[144] Nem a vallomás, hanem a bíróság dönti el az ügyet; a vallomástevő felelőssége csak valamely igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megvalósítása esetében képezheti megítélés tárgyát.

[145] A valóság bizonyítása tehát eleve nem eredményezheti jelen ügyben a sérelmezett kijelentés valóságtartalmának feltárását.

[146] Konkrét perbeli bizonyíték (vallomás tartalmának) jelentősége tárgyában csak az adott ügyben, vagy perorvoslat során eljáró bíróság jogosult dönteni.

[147] Ettől eltérő értelmezés mellett ugyanis magánvádas ügyben felülbírálhatóvá, ennélfogva vitatandóvá válna a minden más ügyben eljárt bíróság mérlegelő, bizonyítékértékelő tevékenysége, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan.

[148] Megjegyzi a Kúria végül azt is, hogy az sem hagyható figyelmen kívül, miszerint jelen esetben egy olyan perbeli döntés képezte (illetve képezné) való­ság bizonyításának tárgyát, amelynek érvényessége 1989-ben - a hatályon kívül helyezése és a megvádoltak bűncselekmény hiányában felmentése folytán - megszűnt.

[149] Ez pedig azt jelenti, hogy a valóság bizonyítása ez ügyben kétszeresen is fikcióra épül. Egyrészt arra, hogy egy vallomás milyen szerepet játszott a másik személy elítélésében, másrészt arra, hogy milyen szerepet játszott egy olyan elítélésben amelynek nincs érvénye.

[150] Ilyen körülmények között a valóság bizonyításával arra kényszerülne az eljáró bíróság, hogy a korabeli vád alapján és korabeli ítélet viszonyában vizsgálja a vallomás tartalmát, annak bírói értékelését. Erre azonban az 1989-ben hozott hatályon kívül helyező perjogi döntés jelenleg is fennálló érvénye is kiterjed, így attól nem szakítható le, illetve nem bontható részekre az adott perbeli ítélkező tevékenység.

[151] A Kúria rámutat arra, hogy alapvető tévedés jelen alapügyben kiindulni abból, hogy a valóság bizonyítása során egyrészt vizsgálható a bírói bizonyítékértékelés, másrészt vizsgálható az 1958-as perbeli bizonyítás és döntés a bizonyítékok logikus, ésszerű mérlegelésének elvárása mentén.

[152] Ez ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a Legfelsőbb Bíróság Eln.Tan.B.törv.660/1989/6. számú határozata indokolásának III/B pontja, az eljárási szabályok alkalmazásának törvényessége tárgyában kifejtette, miszerint

[153] - III/B. pont első bekezdése: "a Népbírósági Tanács ítélete több részében megalapozatlan (helytelen ténybeli következtetéseket tartalmaz), és a bíróság az eljárási szabályokat is megsértette: nem teljesítette indokolási kötelezettségét, illetve az indokolásban ellentmondások találhatók.";

[154] - III/B/2. pont: "a nyomozás és a tárgyalás során is megsértették a Bp. 3. §-ának rendelkezéseit, amely szerint az eljárás minden szakában ki kell deríteni és figyelembe kell venni a mentő és a büntetést enyhítő körülményeket is. A terhelő körülményeket egyoldalúan előtérbe állító eljárás megalapozatlan ténymegállapításokat és téves büntetőjogi értékeléseket eredményezett";

[155] - III/B. pont záróbekezdése: "Az Elnökségi Tanács - Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel - a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illetően annak megállapítására szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt érvényes. Mindenekelőtt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban ezek a törvények erősen korlátozottan érvényesültek. Különösen a politikai ügyekben - mint ez az eljárás is igazolja - hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesülésének működési biztosítékai."

[156] A kifejtettekből következően a jogerős ítélet irányadó tényállását alapul véve

[157] - megállapítható, hogy a vádbeli megnyilatkozás becsület csorbítására objektíve alkalmas tényállítás, ekként a rágalmazás, s ennélfogva a vádban felrótt kegyeletsértés tényállásszerű;

[158] - nem állapítható meg a felrótt magatartás jogellenességét közvetlen vagy közvetett módon kizáró körülmény, ok.

[159] Ekként pedig a jogerős ügydöntő határozat felmentő rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti.

[160] Felmentett terhelt esetében a törvény felülvizsgálati eljárás eredményeként a bűnösség megállapítását és ennek megfelelő büntetőjogi következmények alkalmazását nem teszi lehetővé.

[161] Ekként a Kúria a Be. 424. § (1) bekezdése értelmében tanácsülésen eljárva, a felülvizsgálati indítványnak helyt adott és a megtámadott határozatokat - a Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt okból - a Be. 428. §-a (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, s az első fokon eljárt bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

(Kúria Bfv. III. 976/2013.)

* * *

TELJES HATÁROZAT

A Kúria Budapesten, a 2014. év június hó 11. napján tartott tanácsülésen meghozta a következő

v é g z é s t :

A kegyeletsértés vétsége miatt folyamatban volt büntetőügyben a magánvádló által, jogi képviselője útján benyújtott felülvizsgálati indítványt elbírálva a Budai Központi Kerületi Bíróság 8.B.XI.1568/2011/10. számú ítéletét és a Fővárosi Törvényszék 20.Bf.XI.8298/2012/4. számú végzését hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasítja.

A végzés ellen fellebbezésnek és felülvizsgálatnak nincs helye.

I n d o k o l á s

I.

1. A Budai Központi Kerületi Bíróság a - magánvádló felülvizsgálati indítványa folytán történt hatályon kívül helyezést követő megismételt eljárásban - 2012. március 8-án kihirdetett 8.B.XI.1568/2011/10. számú ítéletével a terheltet, az ellene a magánvádló által kegyeletsértés vétsége [Btk. 181. §] miatt emelt vád alól, bűncselekmény hiánya okából felmentette.

A magánvádló fellebbezése alapján eljárva a Fővárosi Törvényszék a 2013. január 8-án meghozott 20.Bf.XI.8298/2012/4. számú végzésével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

2. Az elsőfokú ítélettel megállapított - és a másodfokú bíróság által is irányadónak tartott - tényállás lényege a következő.

A terhelt 2004. január 23-án a Hír TV 20 órakor kezdődő "Péntek 8 mondatvadász" című műsorában az alábbiakat mondta:

"Módom volt a Nagy Imre per a mai napig teljesen zárt és a mai napig teljesen titkos iratanyagait végigolvasva, nem a bírósági pert, félreértés ne essék, mert az igazi anyag, amit titkosítani kell valakiknek, az az operatív és a nyomozati dobozok tömege, tehát ez egy nagyon nagy iratanyag. Én egy teljes nyáron át átrágtam magam ezen és szembesültem, némileg megrázó módon például egy olyan problémával, hogy G. M. felakasztása amit az ember soha nem értett, hisz ő egy újságíró volt 56-ban. Nem viselt politikai funkciót és mégis kíméletlenül ugye felakasztották. Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette. Na, én ott megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például V. M., ami számomra megdöbbentő volt."

V. M. a magánvádló édesapja. V. M. 2001. július 30. napján elhunyt.

A magánvádló a bírósághoz 2004. február 23-án érkezett beadványában a terhelttel szemben nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazással megvalósuló kegyeletsértés vétsége miatt tett feljelentést.

3. Az elsőfokú bíróság jogi értékelése szerint a terhelt tényt állított,

- amikor kijelentette, hogy dr. V. M. G. M.-re nézve terhelő vallomást tett, amikor a - többek között - velük szemben folyamatban lévő büntetőeljárásban,

- azt mondta, hogy G. M.-t ennek a büntetőeljárásnak az eredményeképpen kivégezték,

- amikor arra utalt, hogy az említett terhelő vallomások és G. M. halála legalább részben oksági kapcsolatban állnak egymással, azaz G. M. társai, köztük dr. V. M. terhelő vallomása G. M. halálra ítélésében meghatározó szerepet játszott.

Az elsőfokú bíróság szerint megállapítható, hogy a terhelt mások előtt néhai dr. V. M.-ről becsület csorbítására alkalmas tényeket állított, azaz magatartása megvalósította a rágalmazás, s ezzel egyidejűleg a kegyeletsértés bűncselekményét.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a - Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.517/2009/5. számú (a megelőző jogerős ítéletet hatályon kívül helyező) végzése szerinti iránymutatásra hivatkozással elrendelt - valóság bizonyítása eredményes volt azon tények vonatkozásában, miszerint

- néhai dr. V. M. terhelő vallomásokat is tett G. M.-re nézve abban a büntetőeljárásban, amelyben G. M.-t később halálra ítélték;

- e terhelő vallomások az ügy lényegével összefüggésben álltak, s azon túl is jelentőségteljesek voltak; végül

- G. M.-t a halálos ítélet alapján felakasztották, s emiatt életét vesztette.

Az elsőfokú bíróság szerint a valóság bizonyítása eredménytelen maradt azon tényállítás vonatkozásában, ami elsősorban a vád lényegét képezte, mely szerint: többek között néhai dr. V. M. terhelő vallomása miatt akasztották fel G. M.-t; azaz e terhelő vallomás és a kivégzés között legalább részbeni az oksági kapcsolat.

Az elsőfokú bíróság szerint nem volt megállapítható, hogy dr. V. M. vallomása és G. M. kivégzése között volt-e - akárcsak részben - okozati összefüggés, a vallomás megtétele közrejátszott-e a kivégzésben, vagy az akkori történelmi helyzetben, a totalitárius állam működési elvei alapján a kivégzés a vizsgált vallomások hiányában is megtörtént volna.

Ehhez képest - az elsőfokú bíróság álláspontja szerint - nem volt eldönthető, hogy a kifogásolt tényállítás valós vagy valótlan. Ennélfogva a valóság bizonyítását sikertelennek, ekként a terhelt terhére esőnek tekintette.

Az elsőfokú bíróság szerint azonban komoly jelentősége van annak, hogy néhai dr. V. M. közszereplő volt. Az elsőfokú bíróság - hivatkozva a 36/1994. (VI.24.) AB határozatra - kifejtette, hogy közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas tényállítás csak akkor büntethető, ha az elkövető tudta, hogy közlése a lényeget illetően valótlan, vagy ezt azért nem tudta, mert a rávonatkozó foglalkozási, szakmai szabályok szerint elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta.

Ehhez képest az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy

- egyrészt, mivel (a valóság bizonyítása révén) az elsőfokú bíróság számára sem volt megállapítható a sérelmezett kijelentés egy részének valós vagy valótlan mivolta, így fel sem merül, hogy a terhelt tudatosan valótlan tényt állított;

- másrészt pedig miután tisztázott, hogy a terhelt a kijelentéseit a bíróság általi valóság bizonyítása körében lévő iratok megismerése alapján tette, így a tőle elvárható körültekintést sem mulasztotta el.

Ekként pedig a felrótt cselekmény - az elsőfokú bíróság szerint - bár tényállásszerű, azonban nem jogellenes, ezért a felmentés jogcíme a Be. 6. § (3) bekezdés a) pontja, mivel a cselekmény nem bűncselekmény.

4. A másodfokú bíróság (irányadónak tartva az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást)

- egyetértett a felmentéssel, és azzal, hogy mely kijelentések objektíve becsületsértő tényállítások;

- egyetértett azzal, hogy a valóság bizonyítása mely tényállítások vonatkozásában vezetett eredményre.

Nem értett azonban egyet a terhelő vallomások és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés bizonyítottsága hiányára vonatkozó állásponttal.

A másodfokú bíróság kifejtette, hogy egy büntetőeljárás során tett vallomás és a kiszabott büntetés között nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, a terhelő vallomás csak a tényállás megállapítása során jut szerephez. Ekként pedig a valóság bizonyítása keretében azt kell vizsgálni, hogy V. M. vallomása szerepet játszott-e abban, hogy G. M. bűnösségét olyan bűncselekményben megállapítsák, ami halálbüntetéssel fenyegetett.

A másodfokú bíróság szerint a valóság bizonyítása eredményeként - az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben - rögzíthető az a tény, hogy V. M. vallomása az adott perben, egyéb bizonyítékok mellett alapul szolgált halálbüntetéssel is fenyegetett bűncselekmény miatt G. M. bűnösségének megállapítására.

Ehhez képest pedig a terhelő vallomások és a G. M.-mel szemben kiszabott halálbüntetés között közvetett ok-okozati összefüggés megállapítható, tehát a valóság bizonyítása a lényeget illetően e körben is eredményes volt.

Ugyanakkor - a másodfokú bíróság szerint - a V. M. általi vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyítása tárgyát, mivel az vélemény.

Ekként a másodfokú bíróság szerint a felmentés jogcíme a Be. 6. § (3) bekezdés c) pontja, mivel a 22. § i) pontja szerinti, a Btk. 182. § (1) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró ok áll fenn. Mindemellett a másodfokú bíróság mellőzte az elsőfokú bíróságnak a 36/1994. (VI.24.) AB határozatra hivatkozó indokolását.

II.

A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen 2013. július 8-án a magánvádló, jogi képviselője útján terjesztett elő - a Be. 416. § (1) bekezdés a) pontját megjelölve - felülvizsgálati indítványt a terhelt terhére, a felmentés miatt, hatályon kívül helyezés és új eljárásra utasítás érdekében.

Indokai szerint a terhelt tudatosan állított valótlan tényt. A megismételt eljárásban a bíróság figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező döntésének útmutatását.

Az indítvány szerint a másodfokú bíróság álláspontja, illetve határozatának indokolása a terhelő vallomás és halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés vonatkozásában önellentmondásos, mivel azt részint véleménynek, részint pedig a valóság bizonyítás eredményeként igazoltnak (tehát tényállításnak) tekintette.

A vádban felrótt magatartás lényege - amint azt a Legfelsőbb Bíróságnak a megelőző jogerős ítéletet hatályon kívül helyező végzése is leszögezte - két tény, a vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggés állítása, aminek meglétét a terhelt tényként állította.

Az indítvány szerint a másodfokú bíróság önellentmondása abban áll, hogy amennyiben ezen okozati összefüggés állítása vélemény, akkor nincs helye valóság bizonyításának, ha azonban ténykérdés, akkor viszont a valóság bizonyítása - a másodfokú bíróság álláspontja szerint is - eredményre vezetett.

Ehhez képest pedig a hatályon kívül helyező döntéssel is ellentétes a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, miszerint a valóság bizonyítása eredményes a lényeget illetően, a közvetett okozati összefüggés vonatkozásában, viszont az okozati összefüggés közvetlen mivolta vélemény, s ekként nem valóság bizonyításának tárgya.

Ezen összefüggés tényként állítása a terhelt magatartásának és a vádnak a lényege, amit a terhelt tudatosan tett. Az állítás ugyanis egy más ügyben, hasonló helyzetre vonatkozó - és a terhelt által hibásnak tartott - legfelsőbb bírósági döntés kapcsán, annak másnapján történt.

Ez tehát - az indítvány szerint - nem vélemény, amint azt a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyező döntése is rögzítette.

Az indítvány kifejtette, hogy a másodfokú bíróság csupán olyan részeket idézett a korabeli per ítéletéből, amelyek miatt nem lett volna halálra ítélhető G. M..

Nem tért ki azokra a magánvádló által bejelentett dokumentumokra, melyekből kitűnik, hogy G. M. halálra ítélésének eldöntése nem társai vallomásán alapult. Ennek figyelmen kívül hagyását az eljárt bíróság nem is indokolta.

III.

A védő - észrevételében - a felülvizsgálati indítványt alaptalannak tartotta.

Álláspontja szerint valótlan, miszerint a terhelt azt állította volna, hogy G. M.-t kizárólag V. M. vallomásai miatt ítélték halálra. Mindazonáltal a szovjetek csupán a halálos ítélete számát határozták meg, a magyar politikai vezetés döntötte el az ítéleteket. Ugyanakkor kizárható, hogy V. M. terhelő állításai semmilyen szerepet nem játszottak e döntésben.

A terhelt erre utalt azáltal, hogy "jobban megértettem", nem többre és nem a kizárólagos okozati összefüggésre. A terheltnek, a korszak kutatójának véleményszabadsága pedig kiterjed arra, hogy sokszorosan bizonyított tények alapján annyit megállapíthasson, hogy ismeretükben valamit "jobban megértett". Enélkül ugyanis gyakorlatilag semmilyen történeti elemzés nem volna lehetséges.

A védő utalt arra is, hogy a terhelt vallomása szerint valótlan állítás, miszerint mindaz közismert volt, amit G. M.-re V. M. vallott. Ha ugyanis ez így lett volna, akkor miért tagadta vehemensen G. M. mindezen vádpontokat.

IV.

A felülvizsgálati indítvány alapos.

1. A Be. 416. § (1) bekezdés a) pontja alapján felülvizsgálati ok, ha a felmentésre a büntető anyagi jog szabályainak megsértése miatt került sor; s emiatt a magánvádló a jogerős ügydöntő határozat közlésétől számított 6 hónapon belül - az ezen határidőben hatályos Be. 417. § (1) bekezdés I. pontjának b) alpontja alapján - a terhelt terhére felülvizsgálati indítvány előterjesztésére volt jogosult [418. § (1) bek.].

A felülvizsgálati indítvány joghatályos, az eljárt bíróság pedig büntető anyagi jogszabályt sértett, amikor a terheltet felmentette.

2. Az elkövetéskor és elbíráláskor egyező szöveggel hatályos 1978. évi IV. törvény (Btk.) 181. §-a alapján kegyeletsértést követ el, aki halottat vagy emlékét a 179. vagy a 180. §-ban meghatározott módon meggyalázza.

A Btk. 181. §-a szerinti kegyeletsértés hagyományosan ún. utaló (hivatkozó) törvényi tényállás, ami a cselekmény megfogalmazása helyett utal annak valamely más törvényi tényállásban már meghatározott fogalmára [vö.: 1878. évi V. tc. 273. §, 1961. évi V. tv. 268. §, 2012. évi C. tv. 228. §].

Ilyenkor - értelemszerűen - a szükséges változtatások mellett a hivatkozott § szerinti törvényi tényállás elemeinek megvalósulása vizsgálandó. Ehhez képest kegyeletsértés elkövetésén általános értelemben minden olyan cselekményt kell érteni, ami - ha azt élő személy sérelmére követték volna el - rágalmazást vagy becsületsértést valósítana meg.

Nem hagyható azonban figyelmen kívül a kegyeletsértés másik két bűncselekménytől való különbözősége, ami részint az elkövetési tárgy, részint az elkövetési magatartás.

3. Rágalmazás és becsületsértés jogi tárgya a személyiségi jogok részét képező becsület; miáltal büntetőjogi védelmet kap a társadalmi megbecsülés és az emberi méltóság.

A társadalmi megbecsülés a személyről kialakult kedvező megítélés, a személy tulajdonságának, magatartásának környezetében meglévő elismertsége.

A méltóság az embert adottságától függetlenül megillető bánásmód igénye:

- "A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő." [64/1991. (XII. 17.) AB hat. indokolás D/2/b) pontja];

- "Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált méltósághoz való jog egyik funkciója az egyenlőség biztosítása." [34/1992. (VI. 1.) AB hat. indokolás III/4/3. pontja; vö.: Alaptörvény Szabadság és Felelősség Rész II. cikke];

- "Az emberi méltóság alkotmányos helyéből egyenesen következik, hogy az még a kitüntetett szereppel bíró véleményszabadságnak is korlátja lehet. Az Alaptörvény IX. cikk (4) bekezdése szövegszerűen is egyértelművé tette ezt. ... Az emberi méltóság védelméhez való jog csak az emberi státusz jogi meghatározójaként korlátozhatatlan, míg mint általános személyiségi jog és a belőle származó személyiségi jogok korlátozhatók." [7/2014. (III.7.) AB hat. indokolás (43) bekezdés].

Az emberi méltóság, mint az emberek közötti érintkezés, viszony minimumának betartása halott kapcsán - nyilvánvalóan - nem jön szóba. Az emberi méltóság az élettel egyidejűleg képez igazodási elvárást.

A becsület másik alkotóeleme a társadalmi megbecsülés (s ekként ennek védelme iránti igény) azonban az ember halála után - bizonyos ideig - fennmarad és a kegyelet részét képezi.

A halállal a becsületet a kegyelet váltja fel, aminek két eleme van, s ekként a kegyeletsértés védendő jogi tárgya is kettős:

- egyrészt a halott (valójában az elhunyt személy) emléke, ami az elhunytat életében megillető társadalmi megbecsülés háborítatlansága (passzív alany nincs);

- másrészt a halott fizikai háborítatlansága (elkövetési tárgy a földi maradvány és a végső nyugvóhely).

A kegyeletsértésnek nem védendő jogtárgya a családi becsület ("a család becsülete") és a hozzátartozó kegyeletérzése (a hozzátartozó lelki nyugalma).

Ezáltal összefüggő az egyén becsületének büntetőjogi védelme, ami alá esik:

- a személy életében a méltósága és társadalmi megbecsülése,

- a személy halálát követően pedig az életében őt megillető társadalmi megbecsülés, és a halálát követően mindenkit megillető bánásmód (ami valójában a méltóságot váltja fel).

Következésképpen a becsület büntetőjogi védelme az élettel (születéssel, a személyiséggel) kezdődik és az élethez (személyiséghez) kötődően áll fenn. Ehhez képest kétségtelen, hogy a becsület büntetőjogi védelme szempontjából a halálnak is alapvető jelentősége van.

A halált követően nem személyvédelemről van szó, hanem (amint a törvényi tényállás is rögzíti):

- a halott emlékének védelméről, amely védelem tárgya az elhunyt életében keletkezett, ez alá esik az elhunyt személyét életében megillető, halálakor meglévő társadalmi megbecsülés; és

- a halott védelméről, amely védelem tárgya a halállal keletkezik, a halotthoz fűződik; ez alá esik a halottal kapcsolatos fizikai háborítatlanság.

Az elhunyt esetében a védelem - értelemszerűen - időleges, a halált követően nem örökké való, amint a személyvédelem is az élet hosszáig tartó.

Időtlen időkig védeni a jogtárgyat nem lenne helyes, amint azt a Csemegi kódex 273. §-a szerinti holtak ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés bűncselekményéhez fűzött indokolás is már tartalmazta:

"A jelen szakasz kivételt képez, amennyiben megengedi, hogy a rágalom és becsületsértés passzív alanyai ne csupán személyek, hanem azok is lehessenek, a kiknek személyisége a halál által már megszűnt. A támadás ily esetben valódilag nem is a személy, hanem a holtnak emléke ellen van intézve; igazságos és indokolt azonban, hogy ez is oltalmaztathassék az alaptalan rágalmazás és bemocskolás ellen.

De, a mint ez vitátlanul áll: úgy igaz másrészről az is, hogy a holt a történeté, mely joggal bír arra, hogy kegyelet és érzékenység nélkül is, de igazságosan ítéljen bevégzett élete fölött.

Két szempontot kell tehát kiegyeztetni itt is, hogy a törvény a kérdésbe jövő jogos érdekek mindegyikének megfelelhessen. E czélból adatott a rágalom és becsületsértés elleni indítványozási jog a legközelebbi rokonoknak és a házastársnak; de e czélból korlátoztatott is egyszersmind e jog a 273. §-ban megjelölt személyek életének tartamára, s nem terjesztetett ki ezek utódaira.

A míg tehát ezek élnek, alkalmuk és joguk van a bíróság előtt megvédeni a holt emlékét; ezután a netalán téves történetírás rektifikácziója, a helyes történetírásnak és az adatok gondos gyűjtésének válik feladatává.

Erre a későbbi utódok készséggel fogják szolgáltatni a kezeik között levő adatokat; de a bíróság nem helyezi többé magát a történet és annak tárgya közé." [1878. évi. V. tcz. (Csemegi kódex) 273. §-ához fűzött miniszteri indokolás].

Kétségtelen tehát, hogy a halott elleni becsületsértés jogi tárgya nem a hozzátartozói kegyeletérzés. E cselekményt ugyanis a hátramaradt hozzátartozó is elkövetheti, amint a jogosult általi büntető igény érvényesítésének sem elengedhetetlen feltétele a kegyeleti érzés megsértésére hivatkozás.

Következésképpen kegyeletsértés esetében - amint más magánvádas bűncselekmény esetében is - arról van szó, hogy a törvény a büntető igény érvényesítésének (elévülési időn belüli) időleges lehetőségét biztosítja azáltal, hogy a magánindítvány határideje mellett meghatározott személyi körre korlátozza a jogosultságot. Ez részint a büntető igény érvényesítésének a személyes érintettséghez kötését jelenti. Másfelől pedig annak elismerése, hogy amennyiben már nincs büntető igény érvényesítésre jogosult, akkor az ilyen magatartás társadalomra veszélyessége eleve nem áll fenn.

Ennek indoka, hogy a kegyelet egyik eleme az elhunyt személyt életében megillető társadalmi megbecsülés, amit a személy a társadalom szempontjából pozitív cselekedeteivel vívott ki. A társadalmi megbecsülés nem szűnik meg a halállal (amit mutat az is, hogy az életmű összegzése az utókorra hárul). Nincs tehát alapja annak, hogy a társadalmi megbecsülés halált követő védelme megszűnjön, mondván hordozója megszűnt létezni.

Az ember társadalmi megbecsülése azonban időben nem végtelen. Megszűnik, amikor kicserélődnek annak a társadalomnak tagjai, amelyben a megbecsülést kivívta. A társadalmi megbecsülés tehát addig áll fenn, amíg életben van az a kör - generáció - amely az elhunyt személy tevékenységét életében ismerte, értékelte, és őt társadalmi megbecsülésben részesítette. Ez idő után az ember társadalmi megbecsülése megszűnik, helyébe adott esetben a történelmi megbecsülés vagy kritika lép.

4. Következésképpen kegyeletsértés esetében, amennyiben van büntető igény érvényesítésére jogosult, aki azt érvényesítette is, akkor (amint rágalmazás és becsületsértés esetében is) először a felrótt magatartás becsület csorbítására alkalmassága objektíve (valóságtartalomtól függetlenül) vizsgálandó.

Kegyeletsértés esetében a felrótt magatartás mibenléte - a törvényi tényállás utaló (hivatkozó) tartalma folytán - minden olyan magatartás, ami beleillik a rágalmazás alap- vagy minősített esetébe, vagy a becsületsértés törvényi tényállásába.

Ideértendő tehát a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, ilyen tényre közvetlenül utaló vagy az emberi méltóságot (értelemszerűen elhunyt nyugvásának háborítatlanságát) sértő egyéb kifejezés használata, illetőleg ilyen cselekmény elkövetése.

A tény fogalma alá tartozik valamely, a múltban bekövetkezett vagy a jelenben (a megnyilatkozáskor) tartó cselekmény (cselekedet, magatartás), történés (jelenség, esemény), továbbá állapot (így az ember múltban fennállt, vagy jelenben fennálló tudatállapota is). [BH 1994/171.]

A tényállítás olyan megnyilatkozás, melynek tartalma a múltban bekövetkezett vagy jelenben tartó cselekmény, történés, állapot. Jövőbeni cselekményre, történésre, állapotra vonatkozó megnyilatkozás nem tényállítás, hanem feltételezés, ami nem rágalmazásnak, hanem legfeljebb becsületsértésnek lehet alapja.

Híresztelés a más vagy mások megnyilatkozása útján történt tényállítás továbbadása, közvetítése. [HGY 87., illetve az azonos tartalmú BH 1998/412., BH 2001/285.]

Tényre közvetlen utaló kifejezés használata pedig valamely múltban bekövetkezett vagy a jelenben tartó cselekmény, történés, állapot jellegére, lényegére vonatkozó olyan megnyilatkozás, melyből az adott cselekmény, történés, állapot egészére következtetés vonható.

A tényállításnak - a törvényi tényállás szerint - "valakiről" (illetve "mással szemben") kell megtörténnie. Ehhez képest a rágalmazás megvalósulásához szükséges tényállításon olyan - a sértett (kegyeletsértés esetében - értelemszerűen - az elhunyt) magatartását egyedileg felismerhetően meghatározó - nyilatkozatot, kijelentést kell érteni, aminek tartalma valamely múltban megtörtént, vagy jelenben történő esemény, jelenség, állapot. [BH 2009/135.]

5. A tényközlés azonban - bármely módon is történik - csak akkor büntetendő, ha tartalma becsület (illetve kegyeletsértés esetében - a már kifejtettek értelmében - a kegyelet) csorbítására alkalmas.

A becsület csorbítására alkalmasság objektív ismérv. Objektíve, a társadalomban kialakult általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás figyelembevételével kell eldönteni, hogy az adott tény állítása, híresztelése alkalmas-e a becsület csorbítására.

Nem a passzív alany, a sértett egyéni megítélése, szubjektív értékítélete, esetleges érzékenysége alapján kell megítélni, hogy a tényállítás, híresztelés alkalmas-e a becsület csorbítására. [BH 2001/462.] A törvény bár az adott sértett személyét, illetve becsületét védi, azonban nem az adott sértett szubjektív becsületérzéséhez kötötten vagy mérten.

Általában becsület csorbítására alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése, ami valósága esetén büntető, szabálysértési vagy fegyelmi eljárás megindításának alapjául szolgálhat a sértett ellen. Becsület csorbítására alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése is, ami az emberi méltóságot támadja, vagy alkalmas arra, hogy a sértettről, tulajdonságairól, magatartásáról a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja [BH 2007/4.].

A becsület csorbítására alkalmasság a sérelem absztrakt lehetőségét jelenti. Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a hátrányos következmény - a becsület csorbulása - ténylegesen bekövetkezzék. Ugyancsak közömbös, hogy a tényközlés (tényállítás, híresztelés) a sértett becsületérzését ténylegesen érintette, sértette-e.

A rágalmazás szándékos bűncselekmény. A bűnösség megállapításához szükséges, hogy az elkövető tudata átfogja, hogy a tényközlés más előtt történik és objektíve alkalmas a sértett személy becsületének csorbítására. Nem feltétele azonban a bűnösségnek a sértési célzat és közömbös a motívum is.

Ezért a bűnösség megállapítása szempontjából közömbös a tényállítás valótlanságának tudata, a valóságtartalom tisztázatlansága, vagy annak az elkövető tudatában való mikénti feltevése, feltételezése, s az ebben való jó-, vagy rosszhiszeműség. A szándékosság megállapításához elégséges, ha az elkövető tudata átfogta, hogy tényközlésének tartalma - az általa állított, híresztelt tény - becsület csorbítására alkalmas. [EH 1999.87., BH 1999/540.]

Mindez azt is jelenti, hogy sem az adott tény valósága, sem a tényközlés közérdektől vagy jogos magánérdektől vezéreltsége, ilyen motívuma, illetve célzata önmagában, közvetlenül nem zárja ki a becsület csorbítására objektíve alkalmas tartalmú tényközlés jogellenességét.

6. Ehhez képest a bíróságnak először abban kell állást foglalnia, hogy a felrótt magatartás tény állítása-e (híresztelése stb.). Ha a cselekmény nem tartozik a tényállítás (híresztelés stb.) fogalma alá, akkor nem is tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény.

Megjegyzi a Kúria, hogy a törvényi tényállás szerinti tényállítás (híresztelés stb.), mint elkövetési magatartás ellentéte valójában nem a véleménynyilvánítás, hanem a feltételezés, vagy vélekedés. Tehát aminek alapját nem képezi ténybeli kijelentés (az, ami nem tartalmaz múltban bekövetkezett vagy jelenben tartó cselekményre, történésre, állapotra vonatkozó megállapító megnyilatkozást).

A véleménynyilvánítás (a bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága ugyanis tényállításra is kiterjed [36/1994. (VI. 24.) AB hat. indokolás III/2/2.]. Ennek azonban nem a tényállítás - törvényi tényállás szerinti - fogalma ellenében, hanem akkor van jelentősége, ha az ilyen tényállítás becsületcsorbításra objektíve alkalmas is. A tényállítás (híresztelés stb.) törvényi tényállás szerinti fogalmának megvalósulása szempontjából az adott megnyilatkozás önmagában - s nem pedig alapjogi viszonyban - vizsgálandó.

Ha a megnyilatkozás tényállítás (híresztelés stb.), akkor kell azt vizsgálni, hogy a becsület csorbítására objektíve alkalmas-e. Ha a tényállítás becsület csorbításra objektíve nem alkalmas, akkor a cselekmény nem tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény. Ha a tényállítás becsületcsorbítására objektíve alkalmas, akkor a cselekmény tényállásszerű.

7. Az irányadó tényállásban rögzített - vádban felrótt - megnyilatkozása szerint: a terhelt

- a Nagy Imre per operatív és nyomozati iratanyaga végigolvasása révén szembesült "egy olyan problémával, hogy G. M. felakasztása, amit az ember soha nem értett"; "Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette.";

- "Na, én ott megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például V. M., ami számomra megdöbbentő volt."

E megnyilatkozásban tény állítása - viszont kizárólag a megnyilatkozó saját múltbeli cselekményére, tudatállapotára vonatkozó - miszerint az iratanyag végigolvasása révén szembesült G. M. felakasztásának problémájával, amit korábban nem értett, az iratanyag végigolvasása által azonban megértett.

A megnyilatkozó tehát a saját múltbeli tudatállapota megváltozásának (és immár megértésben megnyilvánuló tartalmának) magyarázataként hivatkozott az iratanyag átolvasásával szerzett ismeretére.

Bárminemű ismeret megszerzése önmagában (értelemszerűen) nem tényállítás, továbbadása során viszont - a forrás megjelölése esetén is - a megnyilatkozó válik közlővé. Valamely észlelt történés leíró jellegű továbbadása becsületcsorbításra nem alkalmas, különben a büntetőjog magának az észlelésnek - tehát a következménynek - állítana gátat. Jelen ügyben azonban másról van szó.

A megnyilatkozó az iratanyagból szerzett ismeretre hivatkozással tulajdonképpen tényeket (is) állított, és fogalmazott meg, amikor kijelentette, hogy

- G. M.-re néhány társa, például V. M. terhelő vallomást tett,

- G. M.-re néhány társa, például V. M. terhelő vallomást tett, oly mértékben, ami a megnyilatkozó számára megdöbbentő volt,

- G. M. felakasztása számára azért lett érthető, mert G. M.-re néhány társa, például V. M. terhelő vallomást tett, oly mértékben, ami a (megnyilatkozó) számára megdöbbentő volt.

Ehhez képest kétségtelen, hogy a megnyilatkozó tényként azt állította, miszerint V. M. és néhány társa oly mértékben terhelő vallomást tett G. M.-re, ami érthetővé teszi G. M. felakasztását, indokát adja G. M. felakasztásának.

Mindezek alapján helyesen járt el a kerületi bíróság és a törvényszék, amikor a néhai V. M. elleni tényállításnak tartotta a a terhelt által mondottakat.

Kétségtelen az is, hogy ezen kijelentés becsületcsorbításra objektíve alkalmas.

Rámutat a Kúria arra, hogy a becsület csorbítására objektíve alkalmasság nem azt jelenti, hogy egy tényállítás eleve, mindentől függetlenül, feltétlen becsületsértő, hanem azt, hogy a sértett szempontjától, szubjektív becsületérzésétől - jelen esetben az elhunyt szempontjától, illetve utóda kegyeletérzésétől - függetlenül az.

Önmagában az a tényállítás, hogy valaki terhelő vallomása alapján mást elítéltek és megbüntettek, az utóbbi tekintetében nem feltétlen jelenti, hogy objektíve becsületsértő.

Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az adott büntetőügyben hozott döntés tényállításkori érvényessége. E körben önmagában közömbös a döntés rendes, vagy rendkívüli, illetve az alkotmányossági jogorvoslattal, vagy nemzetközi bíróság előtt való megtámadhatóságának lehetősége.

Jelentősége van viszont annak, ha a tényállításkor közismerten egyértelmű, hogy az adott döntés, amire a tényállítás vonatkozik koncepciós eljárásban született, politikai leszámolás eszköze volt.

A vádban felrótt tényállítás olyan perbeli vallomástételre vonatkozott, amely perről ez kétség kívül elmondható:

- a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsa TB.NB.003/1958-18. számú, 1958. június 15-én kihirdetett és jogerős - G. M.-mel szemben halálbüntetést, V. M.-mel szemben börtönbüntetést kiszabó - ítéletéről a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa az 1989. július 6-án meghozott Eln.Tan.B.törv.660/1989/6. számú határozatával megállapította, hogy törvénysértő, és azt hatályon kívül helyezte; egyben valamennyi vádlottat - így G. M.-t és V. M.-t is - bűncselekmény hiányában felmentette az ellene emelt vádak alól;

- az 1989. évi XXXVI., az 1990. évi XXVI. és a 2000. évi CXXX. törvény egyaránt rendelkezett az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról;

- az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét törvénybe foglalta.

Ehhez képest kétségtelen, hogy az ilyen, koncepciós perben tett vallomásról azt állítani, miszerint az terhelő és ekként (bármilyen) szerepet játszott az elítélésben, azt jelenti, hogy a vallomás a váddal egyező, kollaboráló, miáltal a koncepció szolgálatában állt.

Ez pedig a társadalomban kialakult - a megnyilatkozáskor is fennálló - általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás figyelembevételével azt jelenti, hogy az illető nem jellemes, alkalmas arra hogy róla, tulajdonságairól, magatartásáról a környezetében kialakult kedvező társadalmi megítélést, az elismertségét kedvezőtlen, negatív irányba befolyásolja.

Megjegyzi a Kúria, hogy a kifejtettek alapja a következetes ítélkezési gyakorlat, nem pedig aktualizálás, ami azt is jelenti, hogy 1989. előtt az adott tényállítás - többek között - nem a tartalma miatt nem lett volna objektíve becsületsértő, hanem az adott perről a közfelfogásban uralkodó hivatalos álláspont miatt.

Az eljárt bíróság tehát nem tévedett, amikor azt állapította meg, hogy az adott tényállítás becsület csorbítására objektíve alkalmas, s ekként a cselekmény tényállásszerű.

8. Ekkor kell vizsgálni, hogy a jogellenességet eleve - közvetlenül - kizárja-e valami.

a) A becsületcsorbításra egyébként objektíve alkalmas tényállítás (híresztelés stb.) eleve nélkülözi a jogellenességet

- ha hivatalos személy által a hivatali hatáskörben ügyintézés során és azzal összefüggésben történt [ami nem más mint a hivatásbeli kötelesség teljesítése; BH 1991/338., BH 1994/295., BH 1998/570., EH 2000.295., EH 2003.846.];

- ha ügyfél által peres, vagy más jogilag szabályozott (hatósági) eljárásban, jogosultság, illetve kötelezettség gyakorlása során, az adott eljárás tárgyát képező ügy érdemével összefüggésben történt; ideértve a hatósági ügyet megindító magatartást (beadványt) is [BJD 1195., 3556., 4167., EH 1999.4., EH 1999.87., EH 2004.1011., BH 2004/267.,BH 2004/305., BH 2009/135.];

- ha a véleménynyilvánítás (bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága alá tartozik és hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, annak e minőségére tekintettel történt [36/1994. (VI. 24.) AB hat. 3.].

Ezekben az esetekben a kifogásolt cselekmény szintén nem bűncselekmény, azonban ennek oka nem a tényállásszerűség hiánya, hanem a jogellenesség - tehát társadalomra veszélyesség - hiánya [korábbi Btk. 10. § (2) bek.].

Viszont ezekben az esetekben sem áll fenn a jogellenesség hiánya, ha a megnyilatkozás szándékos, vagy a foglalkozási, hivatásbeli kötelesség gondatlan megszegéséből fakadó hamis közlés, avagy gyalázkodó tartalmú. [36/1994. (VI.24.) AB hat. indokolás III/2/2.]

Jelen ügyben mindez - értelemszerűen - kizárólag a közszereplő vonatkozásában, az e minőségére tekintettel való véleménynyilvánításnál jöhet szóba.

Rámutat azonban a Kúria arra, hogy e vonatkozásban a kegyeletsértés eltér a rágalmazás és becsületsértés kapcsán érvényes elvárástól. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a véleménynyilvánítás címén az egyébként objektíve becsületsértő tényállítás az illető közszereplő életében azért nélkülözi a jogellenességet, mert a véleményszabadság a közfeladat ellátása ellenőrzésének zálogát jelenti.

Közszereplő halálát követően - értelemszerűen - ilyen érdek már nincs, ezért ezen a címen a jogellenesség sem zárható ki. Ez abban az esetben is így van, ha az elhunyt közszereplő elleni kegyeletsértés miatt magánindítványra jogosult maga is közszereplő. Nem utóbbi személye védendő ugyanis.

Másrészt kétségtelen az is, hogy V. M. - tényállítás szerinti - magatartása nem a közszereplői mivoltához, feladatához, hanem éppen annak számára hátrányos következményéhez, perbe fogásához és perbeli magatartásához kapcsolódik. Ekként önmagában a törvény előtti egyenlőségből is következően a perbeli magatartás - így védekezés - mikéntje nem válhat a becsületvédelem, illetve (kegyelet) akadályává.

b) Ehhez képest nem helytálló az elsőfokú bíróság álláspontja, miszerint komoly jelentősége lenne annak, hogy néhai dr. V. M. közszereplő volt (s ennélfogva a felrótt cselekmény bár tényállásszerű, azonban nem jogellenes).

A már kifejtettek szerint tehát a halott - illetve kegyeletsértés - esetében a közszereplői mivolthoz kötődő elvárások nem feleltethetők meg az élő közszereplő helyzetével, illetve esetével. E körben a kegyeletsértés esetében eltérő a megítélés, mint a rágalmazás, becsületsértés kapcsán.

Megjegyzi a Kúria, hogy a kifejtettek lényegében azonos elvi alapon állnak az Alaptörvény U) cikkének (4) bekezdésében foglaltakkal, ami szerint az Alaptörvény a korábbi korszak hatalombirtokosai (tehát az élők) - s nem pedig azok utódainak - tűrési kötelességét írja elő a hatalomgyakorlásban játszott szerepükre vonatkozó tényállítások vonatkozásában.

9. a) Ha a kifogásolt cselekmény olyan tényállítás (híresztelés stb.), ami becsületcsorbításra objektíve alkalmas és nincs szó eleve a jogellenesség hiányáról, akkor merülhet fel annak kérdése, hogy van-e olyan közérdek, vagy jogos magánérdek, ami a tényállítás megtételét indokolta (indokolhatta). Ha pedig ilyen megállapítható, akkor el kell rendelni a valóság bizonyítását [Btk. 182. §].

A valóság bizonyítása büntethetőséget kizáró ok, a jogellenességet közvetetten zárja ki [Btk. 32. § e) pont]. "A valós tények közlésének pozitív célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos magánérdek) indokolatlanná teheti a megbüntetést. A cél és motívum azonban nem közvetlenül, hanem csupán közvetve, a valóságbizonyítás megengedhetőségének kérdésében való hatósági döntésen és a bizonyítás sikerén keresztül befolyásolja az elkövető büntethetőségét." [36/1994. (VI. 24.) AB hat. indokolás II/3/3.]

b) Az elsőfokú bíróság szerint nem volt megállapítható, hogy dr. V. M. vallomása és G. M. kivégzése között volt-e - akárcsak részben - okozati összefüggés, a vallomás megtétele közrejátszott-e a kivégzésben, vagy az akkori történelmi helyzetben, a totalitárius állam működési elvei alapján a kivégzés a vizsgált vallomások hiányában is megtörtént volna.

A másodfokú bíróság a valóság bizonyítása eredményeként azt is bizonyítottnak állapította meg, hogy V. M. vallomása - egyéb bizonyítékok mellett - alapul szolgált G. M. bűnösségének a felrótt bűncselekményben való megállapítására és a vele szembeni halálbüntetés kiszabására.

Ehhez képest a másodfokú bíróság szerint az adott vallomások és a kiszabott halálbüntetés között közvetett ok-okozati összefüggés megállapítható, tehát a valóság bizonyítása e körben is a lényeget illetően eredményre vezetett. Ugyanakkor - a másodfokú bíróság szerint - a V. M. általi vallomás terhelő szerepének mértéke nem képezhette valóság bizonyítása tárgyát, mivel az vélemény.

c) Előrebocsátja a Kúria, hogy valóság bizonyítása - értelemszerűen - csupán valamely tény állítása vonatkozásában rendelhető el. Ugyanakkor nem feltétlenül van helye minden tény esetében valóság bizonyításának. Jelen ügyben is erről van szó.

A vádban kifogásolt megnyilatkozás ugyanis nem arra vonatkozott, hogy a terhelt szerint V. M. terhelő vallomása alapján G. M.-t halálra kellett ítélni - ami ekként valóban egy következtetés, s vélemény lehet. A megnyilatkozás arra vonatkozott, hogy a per iratanyagából szerzett ismeret alapján G. M. halálra ítélésének korabeli indoka - többek között - V. M. oly mértékig terhelő vallomása, ami a terheltet megdöbbentette.

Ez tehát nem jelenkori, utólagos következtetés levonása, hanem a korabeli helyzet tényként állítása.

Ekként nem arról van szó, hogy

- a terhelő vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggésre nézve a valóság bizonyítása nem vezetett eredményre (ami a elsőfokú bíróság álláspontja), vagy

- a terhelő vallomás és a halálos ítélet közötti ok-okozati összefüggésre nézve a valóság bizonyítása lényegében eredményre vezetett, viszont V. M. terhelő vallomásának az elítélésben játszott szerepére vonatkozó megnyilatkozás vélemény (ami a másodfokú bíróság álláspontja).

Az eljárt bíróságok ezen álláspontja - amint azt a felülvizsgálati indítvány is tartalmazta - önellentmondásos.

E körben arról van szó, hogy az adott tényállítás vonatkozásában valóság bizonyítása nem lehetséges. A megnyilatkozás szerinti adott tény vonatkozásában ugyanis a valóság bizonyítása révén, annak eredményeként a magánvádas ügyben eljáró bíróság által megállapítás eleve nem tehető.

Ez azonban nem jelenti sem azt, hogy az adott megnyilatkozás nem tényállítás, sem pedig azt, hogy becsületcsorbításra objektíve nem alkalmas.

A magánvádas ügyben eljáró bíróság általi ilyen megállapítás valójában ugyanis azt igényli, hogy a bíróság érdemben állást foglaljon a korábbi perbeli bíró mérlegelése, bizonyíték értékelése tárgyában. Képletesen a korábbi perbeli ítélőbíró székébe helyezkedve adjon számot arról, hogy egy vallomás mennyiben igazolás vagy cáfolat, s mindez vezethet-e a konkrét ügyben, adott jogállapot szerint büntetőjogi felelősség megállapítására, s ehhez képest alapja-e valamely büntetés - így a halálbüntetés - kiszabásának.

Valóság bizonyításának nem lehet tárgya valamely korábbi perbeli bizonyíték mikénti mérlegelésének a bíróság bizonyítási, ténymegállapító, jogi értékelő és büntetést kiszabó tevékenységében játszott szerepe.

Valóság bizonyításának tárgya lehet a perbeli vallomást tevő személyének kiléte (mint az adott perbeli bizonyítási eszköz), a vallomás megtétele, körülménye, tartalma.

A perbeli vallomás tartalmának (mint az adott perbeli bizonyítéknak) a bizonyításban való jelentősége viszont - értelemszerűen - már nem válhat valóság bizonyításának tárgyává, az ugyanis e bizonyíték újraértékelését jelentené, anélkül azonban, hogy annak hiteltérdemlősége megállapítható, vagy hiteltérdemlősége megállapításának lehetősége lenne.

A valóság bizonyítása során - ami bizonyítási tevékenység, viszont nem perújítás - ugyanis nyilvánvalóan nincs perbeli lehetősége az ilyen bizonyíték hiteltérdemlősége megállapíthatóságának sem közvetlenség (tehát a bizonyíték forrásának észlelése, érzékelése) révén, sem pedig közvetett bizonyítás útján (tehát más bizonyíték viszonyában).

Erre az adott bizonyíték vonatkozásában csak a tényállást megállapító, tehát a bizonyítás egészét - a bizonyítékok összességét, a bizonyítékot nem csupán külön, önmagában, hanem a bizonyítékokat egymás viszonyában is - értékelő bíróságnak van lehetősége (ilyen lehet később az elrendelt perújítás során eljáró bíróság).

A bizonyíték hitelérdemlőségének megállapítása nélkül pedig eleve nincs alap (ekként lehetőség) következtetni a bizonyíték elfogadhatóságára, illetve elfogadására, s ehhez képest arra hogy az adott vallomás (bizonyíték), mint az adott perben bizonyítandó tény bizonyítója a ténymegállapítás, s ennélfogva elítélés és főként a kiszabott büntetés alapja volt-e.

Mindemellett valamely bizonyíték elfogadása, mikénti mérlegelése - ténymegállapító ereje - valójában bírói meggyőződésen alapul (aminek összetevőiről az indokolás ad számot).

Ehhez képest (az adott bizonyíték esetében) a valóság bizonyítása ilyenkor valójában a perbeli ítélőbíró meggyőződésének, mégpedig egyedül az adott bizonyítékra korlátozott meggyőződésének megítélését jelenti. Ezáltal pedig - nyilvánvalóan - nem valóság, hanem egy fiktív helyzet bizonyítása történik.

Nem a vallomás, hanem a bíróság dönti el az ügyet; a vallomástevő felelőssége csak valamely igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megvalósítása esetében képezheti megítélés tárgyát.

A valóság bizonyítása tehát eleve nem eredményezheti jelen ügyben a sérelmezett kijelentés valóságtartalmának feltárását.

Konkrét perbeli bizonyíték (vallomás tartalmának) jelentősége tárgyában csak az adott ügyben, vagy perorvoslat során eljáró bíróság jogosult dönteni.

Különben magánvádas ügyben felülbírálhatóvá, ennélfogva vitatandóvá válna a minden más ügyben eljárt bíróság mérlegelő, bizonyíték értékelő tevékenysége.

d) Megjegyzi a Kúria, hogy az sem hagyható figyelmen kívül, miszerint jelen esetben egy olyan perbeli döntés képezte, (illetve képezné) valóság bizonyításának tárgyát, amelynek érvényessége 1989-ben - a hatályon kívül helyezése és a megvádoltak bűncselekmény hiányában felmentése folytán - megszűnt.

Ez pedig azt jelenti, hogy a valóság bizonyítása ez ügyben kétszeresen is fikcióra épül. Egyrészt arra, hogy egy vallomás milyen szerepet játszott a másik személy elítélésében, másrészt arra, hogy milyen szerepet játszott egy olyan elítélésben amelynek nincs érvénye.

Ilyen körülmények között a valóság bizonyításával arra kényszerülne az eljáró bíróság, hogy a korabeli vád alapján és korabeli ítélet viszonyában vizsgálja a vallomás tartalmát, annak bírói értékelését. Erre azonban az 1989-ben hozott hatályon kívül helyező perjogi döntés jelenleg is fennálló érvénye is kiterjed, így attól nem szakítható le, illetve nem bontható részekre az adott perbeli ítélkező tevékenység.

A Kúria rámutat arra, hogy alapvető tévedés jelen alapügyben kiindulni abból, hogy a valóság bizonyítása során egyrészt vizsgálható a bírói bizonyítékértékelés, másrészt vizsgálható az 1958-as perbeli bizonyítás és döntés a bizonyítékok logikus, ésszerű mérlegelésének elvárása mentén.

Ez ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a Legfelsőbb Bíróság Eln.Tan.B.törv.660/1989/6. számú határozata indokolásának III/B pontja, az eljárási szabályok alkalmazásának törvényessége tárgyában kifejtette, miszerint

- III/B. pont első bekezdése: "a Népbírósági Tanács ítélete több részében megalapozatlan (helytelen ténybeli következtetéseket tartalmaz), és a bíróság az eljárási szabályokat is megsértette: nem teljesítette indokolási kötelezettségét, illetve az indokolásban ellentmondások találhatók.";

- III/B/2. pont: "a nyomozás és a tárgyalás során is megsértették a Bp. 3. §-ának rendelkezéseit, amely szerint az eljárás minden szakában ki kell deríteni és figyelembe kell venni a mentő és a büntetést enyhítő körülményeket is. A terhelő körülményeket egyoldalúan előtérbe állító eljárás megalapozatlan ténymegállapításokat és téves büntetőjogi értékeléseket eredményezett";

- III/B. pont záróbekezdése: "Az Elnökségi Tanács - Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel - a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illetően annak megállapítására szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt érvényes. Mindenek előtt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban ezek a törvények erősen korlátozottan érvényesültek. Különösen a politikai ügyekben - mint ez az eljárás is igazolja - hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesülésének működési biztosítékai."

10. Megjegyzi továbbá a Kúria, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást irányadónak tartotta, ugyanakkor (a valóság bizonyítása eredményeként) bizonyítottnak állapított meg további tényt is (ami szerint V. M. vallomása - egyéb bizonyítékok mellett - alapul szolgált G. M. bűnösségének a felrótt bűncselekményben való megállapítására és a vele szembeni halálbüntetés kiszabására).

Valójában tehát a másodfokú bíróság a tényállást kiegészítette, ugyanis a valóság bizonyítása esetén, annak eredménye nyilvánvaló nem csupán jogi értékelés tárgyát képezi, hanem épp ezen jogi értékelés ténybeli alapját. Ekként pedig nyilvánvalóan a tényállás része (bizonyításfelvétel nyomán, mint más esetben).

Ebből pedig az következik, hogy a bíróság ténymegállapító tevékenységére vonatkozó szabályozás alá tartozik. E körben tehát az elsőfokú és másodfokú bíróság egyaránt tévedett abban, hogy saját megállapításait nem tette a tényállás részévé, ami azonban felülvizsgálat szempontjából közömbös.

Következetes ítélkezési gyakorlat ugyanis, hogy a felülvizsgálat során a tényállás részét képezi az ítéletszerkesztésből adódóan az indokolás más részében lévő ténymegállapítás [BH 2006/392.].

Mindemellett megjegyzi a Kúria (bár felülvizsgálat szempontjából szintén közömbös), hogy a másodfokú bíróság valójában saját megállapításával került ellentmondásba, amikor a tényállást irányadónak tartotta, ugyanakkor a valóság bizonyítása eredményeként - az elsőfokú bíróságtól eltérően - további tényre is következtetést vont, további tényt is valónak állapított meg.

Ez ugyanis valójában eltérő tényálláshoz vezetett, hiszen bizonyítottság hiánya helyett - büntethetőséget kizáró ok alapján - bűncselekmény hiányának megállapítását eredményezte. Mivel azonban ez egyrészt nem új bizonyítás felvétel, hanem a meglévő bizonyíték értékelése, másrészt pedig felmentő rendelkezés végett történt, így a bizonyíték eltérő értékelése, s ekként ezen felülmérlegelés helyénvaló.

11. Következésképpen a jogerős ítélet irányadó tényállásából kitűnően

- megállapítható, hogy a vádbeli megnyilatkozás becsület csorbítására objektíve alkalmas tényállítás, ekként a rágalmazás, s ennélfogva a vádban felrótt kegyeletsértés tényállásszerű;

- nem állapítható meg a felrótt magatartás jogellenességét közvetlen, vagy közvetett módon kizáró körülmény, ok.

Ekként pedig a jogerős ügydöntő határozat felmentő rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti.

2. Az ismételt hatályon kívül helyezésre és megismételt eljárásra utasításra tekintettel a Kúria indokoltnak tartotta a megelőző eljárások tartalmi összefoglalását, a következők szerint.

a) A Budai Központi Kerületi Bíróság a 2005. június 28-án kihirdetett 6.B.XI.429/2004/24. számú ítéletével a terheltet felmentette a kegyeletsértés vétsége miatt emelt vád alól, bűncselekmény hiánya okából. Álláspontja szerint ugyanis a vádbeli megnyilatkozás egésze vélemény, s ekként elvetette a valóság bizonyításának lehetőségét is.

A magánvádló fellebbezése alapján eljárva a Fővárosi Bíróság a 2006. február 3-án meghozott 20.Bf.XI.7638/2005/4. számú végzésével az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasított. Álláspontja szerint ugyanis becsületcsorbításra objektíve alkalmas tényállítás a megnyilatkozásnak az a része miszerint G. M.-t azért ítélték halálra, mert néhány társa, például V. M. terhelő vallomásokat tett rá. Ehhez képest viszont el kell rendelni a valóság bizonyítását.

b) A Budai Központi Kerületi Bíróság a 2009. február 6-án kihirdetett 12.B.469/2006/29. számú ítéletével a terheltet felmentette. Álláspontja szerint ugyanis a megnyilatkozása részint a valóság bizonyítása eredményeként valónak bizonyult, részint pedig véleménynek tekintendő, V. M. pedig közszereplő volt.

A magánvádló fellebbezése alapján eljárva a Fővárosi Bíróság a 2009. március 25-én meghozott 22.Bf.6039/2009/2. számú végzésével az elsőfokú ítéletet - annak indokaival egyetértve - helybenhagyta.

A Legfelsőbb Bíróság a 2009. november 12-én meghozott Bfv.II.517/2009/5. számú végzésében a magánvádló felülvizsgálati indítványát elbírálva a Budai Központi Kerületi Bíróság 12.B.469/2006/29. számú, és a Fővárosi Bíróság 22.Bf.6039/2009/2. számú határozatát hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. Álláspontja szerint ugyanis a megnyilatkozás egésze tényállítás, ekként nem helytálló a valóság bizonyításának terjedelme.

13. a) Mindebből kitűnően a megelőző - közte a jelen felülvizsgálat alapügyét képező - eljárásban eltérő álláspont volt abban, hogy

- a megnyilatkozás egésze, illetve annak mely része a tényállítás; és ehhez képest

- valóság bizonyítása indokolt-e, és milyen terjedelemben.

Nem volt eltérő álláspont abban, hogy a megnyilatkozás tartalma egyébként becsületcsorbításra objektíve alkalmas, valamint abban, hogy a jelentősége van-e annak, miszerint V. M. közszereplő.

Mindezek miatt tartotta indokoltnak a Kúria, hogy valamennyi érintett kérdésre részletesen kitérjen, ami a megismételt eljárásban alapul szolgál.

A Kúria megismételt eljárás vonatkozásában rámutat arra, hogy a valóság bizonyítása elrendelését, illetve annak lehetőségét az alapügyben eljáró bíróságnak körültekintően - a konkrét ügy függvényében - kell vizsgálnia.

Ha viszont a valóság bizonyítása mellett döntött és annak törvényi lehetősége fennáll, akkor a tényállítások teljes terjedelmét illetően kell a valóság bizonyítását elrendelni, mivel az egyébként becsületcsorbításra objektíve alkalmas tényállítások valóságtartalma önállóan vizsgálandó. A Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.517/2009/5. számú, a korábbi jogerős ítéletet hatályon kívül helyező végzése erre hívta fel az alapügyben eljárt bíróságot.

Jelen ügyben azonban - a kifejtettek értelmében - a valóság bizonyításának nem csupán a lehetőségét, hanem a határait is kell vizsgálni.

V.

Ekként a Kúria a Be. 424. § (1) bekezdése értelmében tanácsülésen eljárva, a felülvizsgálati indítványnak helyt adott és a megtámadott határozatokat - a Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt okból - a Be. 428. §-a (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, s a Budai Központi Kerületi Bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

A végzés elleni fellebbezés lehetőségét a Be. 3. §-ának (4) bekezdése kizárja.

Budapest, 2014. június 11.

Dr. Belegi József s.k. a tanács elnöke, Dr. Márki Zoltán s.k. előadó bíró, Dr. Székely Ákos s.k. bíró

(Kúria Bfv. III. 976/2013.)