481/B/1999. AB határozat

a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 319. §-a megváltoztatására, vagy alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 319. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 319. §-ának megváltoztatására irányuló indítványt visszautasítja.

INDOKOLÁS

I.

1. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 319. §-ában foglalt hűtlen kezelés törvényi tényállása alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése tárgyában.

Az indítványozó álláspontja szerint a hűtlen kezelés törvényi tényállása sérti az Alkotmány 13. §-ában rögzített tulajdonhoz való jogot, továbbá ellentétes a magántulajdon védelmének és a vállalkozás szabadságának az Alkotmány 9. §-a által védett elvével is. Hivatkozott arra, hogy a törvényszöveg nem határozza meg pontosan a tényállási elemeket, így gazdasági társaságok esetében a társaság tulajdonosai által elfogadott, az üzleti kockázatot meg nem haladó vagyoncsökkenés is minősíthető vagyoni hátránynak. Ezzel összefüggésben kifogásolta azt is, hogy mivel ez a bűncselekmény hivatalból üldözendő, a büntetőeljárás indokolatlan beavatkozást jelent a társaság belső viszonyaiba. A gyakorlatban ugyanis annak ellenére megindul a büntetőeljárás a társaság vezető tisztségviselője vagy tagja ellen, hogy a társaság - irányításra jogosult - legfőbb szervének tagjaiban, - mint "elsődlegesen érintettekben" - nem merül fel a hűtlen kezelés gyanúja. Az így megindult büntetőeljárás "a társaságra nézve is kifejezetten káros, mivel a nyomozóhatóság megkeresi a nyomozási adatgyűjtés során a társasággal kapcsolatban álló vállalkozásokat és ez a cég, amely elvileg a hűtlen kezelés sértettje, jóhírneve, üzleti megbízhatósága csorbát szenved." Az indítványozó hivatkozása szerint "ez a fajta büntető törvénykönyvi alakzat kifejezetten az elmúlt egypárturalmi hatalmi rendszer maradéka, amely azon alapul, hogy a hűtlen kezelés bűncselekményének sértettje végső soron maga az állam, aki jogosult hatóságai útján, sértetti jogait érvényesíteni és tulajdonát védeni." Álláspontja szerint ez a tényállás egyébként is felesleges, mert az itt szankcionált magatartásokat kiváltja a sikkasztás és a hanyag kezelés büntethetősége.

Az indítványozó a megsemmisítés elmaradása esetére, mintegy másodlagos kérelemként kérte az Alkotmánybíróságtól a törvényi tényállás megváltoztatását.

2. Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.

II.

Az indítvánnyal érintett jogszabályi rendelkezések a következők:

1. Az Alkotmány rendelkezései:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

"9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."

"13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot."

2. A Btk. rendelkezései:

"319. § (1) Akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el.

(2) A büntetés vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés, ha a hűtlen kezelés kisebb vagyoni hátrányt okoz.

(3) A büntetés bűntett miatt

a) három évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés nagyobb vagyoni hátrányt,

b) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés jelentős vagyoni hátrányt,

c) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés különösen nagy vagyoni hátrányt,

d) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés különösen jelentős vagyoni hátrányt

okoz."

[A 319. § 2000. március 1-jéig hatályos szövege a következő volt:

"319. § (1) Akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el.

(2) A büntetés vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés, ha a hűtlen kezelés kisebb vagyoni hátrányt okoz.

(3) A büntetés bűntett miatt

a) három évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés nagyobb vagyoni hátrányt,

b) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés jelentős vagyoni hátrányt,

c) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a hűtlen kezelés különösen nagy vagyoni hátrányt

okoz."]

"331. § A személyi vagyont károsító lopás, sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés, rongálás, jogtalan elsajátítás, orgazdaság, valamint jármű önkényes elvétele miatt az elkövető csak magánindítványra büntethető, ha a sértett a hozzátartozója."

III.

Az indítvány megalapozatlan.

1.1. Az indítvány tartalmából kiindulva az Alkotmánybíróság mindenekelőtt áttekintette a tulajdonról és a vállalkozáshoz való jogról korábban kialakított - jelentős számú határozatában visszatükröződő - álláspontját.

A tulajdon alapjogi jellege és a tulajdoni formák egyenlőségéből fakadó egyenlő alkotmányi védelemhez való jog elve kezdetektől fogva az Alkotmánybíróság tulajdonjoggal összefüggő döntéseinek talpkövét képezi [részletesen: pl. 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73., 81.; 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991. 22., 25.; 27/1991: (V. 20.) AB határozat, ABH 1991. 73., 76.; 6/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 40., 41., 42.; 29/1993. (V. 4.) AB határozat, ABH 1993. 227., 230.; 593/B/1998. AB határozat, ABH 2001. 1000., 1002.].

Az Alkotmánybíróság leszögezte azt is, hogy a tulajdon és egyes részjogosítványainak (a rendelkezési jog, a használati jog, a birtokláshoz való jog) közhatalmi célú korlátozhatósága nem kizárt, de minden olyan esetben alkotmányellenes, ha kényszerítő ok nélkül történik, illetve ha a korlátozással elérni kívánt cél és a korlátozás súlya között aránytalanság állapítható meg. A korlátozhatóság mércéjeként szolgáló egyes alkotmányos szempontokat az Alkotmánybíróság a konkrét ügyekben bontotta ki [részletesen: pl. 16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991. 58., 62., 63.; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991. 88., 93., 94.; 18/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992. 110., 111., 112.; 64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993. 373., 379., 380.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 197., 203.; 45/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995. 210., 215.; 8/2000. (III. 31.) AB határozat, ABH 2000. 56., 57.; 46/2000. (XII. 14.) AB határozat, ABH 2000. 353., 373.; 18/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001. 600., 603.].

Számos határozatában utalt arra is az Alkotmánybíróság, hogy: "Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre [...] nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. [...] Az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993. 373., 380.].

További döntéseiben utalt arra is, hogy az alkotmányos értelemben vett tulajdonvédelem a polgári jogi értelemben vett tulajdoni védelemnél egyfelől szélesebb körű, másfelől a tulajdonjog korlátozásának alkotmányos indoka lehet a közérdekűség, amelynek tartalma maga is állandóan változik. A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál pedig az Alkotmánybíróság határozza meg azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás arányosságát eldöntik [részletesen: pl. 64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993. 373., 382.; 1256/H/1996. AB határozat, ABH 1996. 789., 796.; 45/1997. (IX. 19.) AB határozat, ABH 1997. 311., 317.; 5/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998. 82., 87.; 13/1998. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1998. 429., 433., 434.; 3/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000. 38., 40., 41.; 8/2000. (III. 31.) AB határozat, ABH 2000. 56., 58., 59.; 23/2000. (VI. 28.) AB határozat, ABH 2000. 134., 135., 136.; 27/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 2000. 449., 454.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001. 123., 134., 137.].

1.2. A vállalkozáshoz való jogot az Alkotmánybíróság ugyancsak számos határozatában értelmezte. Ennek során alaptételként megállapította, hogy a vállalkozáshoz való alapjog és a vállalkozás szabadsága a piacgazdaságnak, mint államcélnak és feltételrendszernek az egyik lényeges eleme [részletesen: pl. 881/B/1991. AB határozat, ABH 1992. 474., 475.; 33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993. 247., 249.; 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994. 117., 119-120.].

Az 54/1993. (X. 13.) AB határozat leszögezte, hogy: "A vállalkozás joga [...] a vállalkozások számára az állam által teremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének biztosítását, más szóval a vállalkozóvá válás lehetőségének - esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott - biztosítását jelenti. A vállalkozás joga tehát nem abszolutizálható, és nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási-jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást." (ABH 1993. 340., 341., 342.)

1.3. Ahogyan ezen alkotmánybírósági határozatokból is kitűnik, sem a tulajdonhoz való jog, sem a vállalkozáshoz való jog nem korlátozhatatlan. A tulajdonhoz való jog alapjogi jellege nem a tényleges tulajdonszerzést, a tulajdonhoz jutás jogát, a tulajdon értékcsökkenéstől mentes és végleges megtartását garantálja, hanem az állam számára ír elő kétirányú kötelezettséget. Az állam egyfelől - az alkotmányos kivételek lehetőségétől eltekintve - köteles tartózkodni a magán- vagy jogi személyek tulajdonosi szférájába való behatolástól, másfelől köteles megteremteni azt a jogi környezetet, azt az intézményi garanciarendszert, amely a tulajdonhoz való jogot diszkrimináció nélkül működőképessé teszi. Ehhez hasonlóan az Alkotmányban rögzített vállalkozáshoz való jog sem az egyedi vállalkozóvá válást, továbbá a vállalkozás beavatkozás- és korlátozásmentes feltétel nélküli megtartásához való jogot részesíti alapjogi védelemben, hanem mint a piacgazdaság egyik elemét, amellyel összefüggésben az állam kötelezettsége - a gazdaságpolitikai semlegesség talajáról kiindulva - az alapjog objektív intézményvédelmi oldalának megteremtése és fenntartása [részletesen: pl. 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994. 117., 119., 120.; 12/1995. (II. 22.) AB határozat, ABH 1995. 74., 75., 76.]. Alkotmányossági szempontból a két alapjog védelmének metszéspontja tehát az intézményvédelmi oldal kiépítésének az államot terhelő alkotmányi kötelezettsége.

Az Alkotmánybíróság döntéseiből egyenesen következik, hogy az államnak az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében meghatározott, az alapjogok védelmére vonatkozó kötelezettsége, a tulajdonjoggal és a vállalkozás jogával kapcsolatban sem merülhet ki a jogok sérelmétől való tartózkodásban. A tulajdoni formától független intézményvédelem megteremtése nem az állam szabad elhatározásán alapszik, hanem közvetlenül az Alkotmányból fakadó feladat. Ennek teljesítése során az állam "köteles az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket úgy kialakítani, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is tekintettel legyen [64/1991. (XII. 17.) AB határozat]" [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993. 48., 55.].

Az intézményvédelem alakítása során a tulajdoni formáktól, a tulajdon tárgyától és funkciójától is függően az állam által igénybe vehető tulajdonvédelmi eszközök természetesen lehetnek eltérőek. A jogi intézményvédelem garanciarendszerének kialakítása sokrétű és összetett feladat, eszközei széles skálán mozognak. A polgári jog klasszikus szabályain túl idetartoznak az alkotmányi és közjogi normák, a gazdasági és társasági jog speciális rendelkezései, de az alapjogok védelme szükségessé teheti a jogrendszeren belüli végső eszköz, a büntetőjog igénybevételét is.

Az intézményvédelmi rendszer jogi oldalán belül a büntetőjog normái preventív jellegűek, az alkotmányosan elfogadott, védett társadalmi értékekkel szembeni támadások megelőzését célozzák. Az Alkotmánybíróság kikristályosodott gyakorlata szerint azonban "a bűncselekménnyé nyilvánításnak és büntetéssel fenyegetésnek alkotmányos indokon kell alapulnia: szükségesnek, arányosnak és végső soron igénybe vettnek kell lennie [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992. 77., 87.]" [18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000. 117., 120.].

2.1. Az indítvány tartalmára figyelemmel a fentebb kifejtettek tükrében az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a Btk. 319. §-ában foglalt hűtlen kezelés bűncselekményeként leírt elkövetési magatartások a tulajdon és a vállalkozás szabadsága alkotmányosan védett alapjogának korlátozását jelentik-e, különös tekintettel a gazdasági társaságokra.

A hűtlen kezelés törvényi tényállása a Btk. vagyon elleni bűncselekményekkel foglalkozó XVIII. fejezetében található. E fejezet tényállásainak védett jogi tárgya minden esetben az elkövető számára idegen - széles értelemben vett - vagyon, amelynek fogalmába ingó, ingatlan dolgok és vagyoni jellegű jogosítványok egyaránt beletartoznak.

A tulajdonhoz való jog az egyik legalapvetőbb vagyoni jog, amelynek számos részjogosítványa van: a birtoklás joga, a használat és a hasznok szedésének a joga, a rendelkezési jog stb., amelyek elválhatnak egymástól. A vállalkozáshoz való alapjogot is számos tekintetben a tulajdonjog és annak egyes részjogosítványai alapozzák meg és garantálják.

A Btk.-nak a fenti fejezetben hivatkozott törvényi tényállásai a különböző jellegű elkövetési magatartások mentén a tulajdonjog valamennyi aspektusának sérelmét büntetni rendelik, függetlenül attól, hogy az egyes részjogosítványok szétválnak-e egymástól. E büntetőjogi normák hatóköre a tulajdonnal összefüggésben bekövetkezett jogsértésekre a tulajdonformákra tekintet nélkül kiterjed. Ahogyan azonban - az Alkotmánybíróság hivatkozott határozataiból kitűnően - az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem sem azonosítható az absztrakt polgári jog tulajdonvédelmével, úgy a büntetőjognak is megvan a saját dogmatikájából és céljából következő tulajdonvédelmi szabályrendszere. A büntetőjogban tulajdoni szempontból rendszerképző kategória az idegen dolog. A tulajdont a büntetőtörvény e fejezetében, s így a kérdéses tényállásban is, egységes egészként, - tartalmilag az idegen dolog fogalma alatt, mint jogintézményt kezeli. A Btk. már csak rendeltetéséből következően sem tesz különbséget a polgári jogi, kereskedelmi jogi vagy társasági jogi szempontból az egyes tulajdonosi minőségekhez kapcsolódó mégoly jelentős eltérések szerint. Ebből kifolyólag szabályai nem különböztetnek aközött, hogy az állam, az államháztartás alrendszerei, magánszemély, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező társaság elkülönült vagyonáról vagy személyösszesség közös tulajdonáról van-e szó. Tény az is, hogy a közös tulajdon, illetve a jogi személyhez vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társasághoz kapcsolódó tulajdon esetén a Btk. szabályai nem differenciálnak a tulajdonközösség, a gazdasági társaság külső és belső jogviszonyai között sem. A hivatkozott rendelkezések egyaránt és egyformán büntetni rendelik a vagyon elleni cselekményeket, függetlenül attól, hogy a büntetőjog szintjét elérő sérelem a külső vagy belső jogviszonyokat érinti-e. A cselekmény elkövetője ez utóbbi esetben éppen úgy lehet a tulajdonközösségen, a társaságon kívül álló személy, mint tulajdonközösség, a társaság tagja, egyik vagy másik tulajdonostársa.

A Btk. rendszerének ez a felfogása a társasági vagyon elválasztásának elve tekintetében összhangban áll a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) általános, valamint a társasági jogra vonatkozó szabályaival és a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) rendelkezéseivel is. A társasági jogviszony alapja ugyanis, hogy bár a társaságra a tagok az alapításkor saját vagyonukat ruházzák át, bocsátják a rendelkezésére, ez a vagyon a társaság megalakulásától kezdve a tagok magánvagyonától elkülönül, s a társasági tevékenységből eredő nyereséggel együtt a társaság különvagyonát képezi.

A társasági jog egyik legfontosabb alappillére az ún. elválasztás elve, amely az alapítástól a megszűnésig a gazdasági társaság és a tagok vagyonának, kötelezettségeinek keveredését akadályozza meg. A gazdasági életben a társaság, mint önálló jogalany saját vagyonával vesz részt. A társasági vagyon és a magánvagyon következetes elkülönítése egyfelől a társaság tagjainak, másfelől a hitelezőknek, befektetőknek a védelmét szolgálja.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint alapjogi védelem alá - az Alkotmány 9. § (1) bekezdése és 13. §-a alapján - jogi személyek, gazdálkodó szervezetek esetében a társaság már megszerzett, elkülönült tulajdona esik, amely a szervezetek cselekvési autonómiájának alapja [részletesen: pl. 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73., 81.; 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991. 22., 27.; 1441/B/1990. AB határozat, ABH 1991. 590., 591.; 22567B/1991. AB határozat, ABH 1993. 587-589.; 34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992. 192., 200.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 197., 203.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001., 123., 131-134., 137.]. A jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok esetében a társaság vagyona hasonlóképpen célra rendelt, a vagyoni hozzájárulás a társaság, mint a tagoktól elkülönült közösség üzletszerű gazdasági tevékenységét szolgálja. Mindkét esetben az tehát a helyzet, hogy az alapító (később belépő) és a vagyont a társaság rendelkezésére bocsátó tulajdonosok, mint magánszemélyek vagyon feletti rendelkezési joga az átruházással a társaságra száll át, és nem a tagok eszmei tulajdoni hányadainak együtteseként, hanem a tagok közösségének, a társaságnak egységes tulajdonaként, a társasághoz kötötten funkcionál tovább. Az ún. egyszemélyes társaságoknál ugyanezen elv alapján válik szét véglegesen a tulajdonos vagyona magánvagyonra és társasági vagyonra.

Mindebből egyenesen következik az is, hogy az elkülönített társasági vagyon, az intézményvédelem szempontjából a büntetőjogi jogviszonyokban is csak "önállóan" képezheti szabályozás tárgyát. A büntetőjogi védelem megalapozása tekintetében a tulajdoni formák szerint semmiképpen sem lehet különbséget tenni. Az Alkotmánybíróság 6/1992. (I. 30.) AB határozatából következően a büntetőjogi

normák a tulajdoni formák tekintetében sem sérthetik "a jogállam által is megkövetelt egyenlő elbánás elvét, azaz bármilyen tulajdon számára egyenlő védelem nyújtásának a kötelezettségét" (ABH 1992. 40., 43.). Ennél fogva a védett jogi tárgyak köréből bármely tulajdoni forma kiemelése csak önkényes lehet.

Különbség fedezhető fel természetesen a tulajdonosok szerint a tulajdon funkciója, célra rendeltsége vonatkozásában. A természetes személyhez kapcsolódó tulajdon elsősorban - bizonyos szociális kötöttségek mellett - az egyén személyes szükségleteinek kielégítését, boldogulását, minél magasabb szintű társadalmi, gazdasági, szociális, mentális "jólétét" szolgálja. Ennek során dönthet úgy, hogy javainak egy részét önmaga, formakényszer nélküli saját vállalkozás keretében hasznosítja (egyéni vállalkozás), azaz önálló kereső tevékenységet végez, illetve másokkal együtt folytatandó jövedelemtermelő társasági vagyonná transzponálja, vagy esetleg egyszemélyes társaság keretében működteti tovább. Ez utóbbi döntés alapján azonban az érintett javak - még az egyszemélyes társaságok esetén is - elveszítik a korábbi tulajdonoshoz kapcsolódó személyhez kötött jellegüket.

Az eltérő funkciók között azonban rangsor megint csak nem állítható fel sem a tulajdon tárgyának rendeltetése, sem a hasznosítás formája, sem jövedelemtermelő képessége, sem a vállalkozás jellege, sem más egyéb értékhierarchiára utaló szempont szerint. Erre figyelemmel pedig - ésszerűen igazolható alkotmányos indok hiányában - önmagában a büntetőjogi védelem szükségességének megteremtése oldaláról sem tehető semmiféle különbség az eltérő célra rendelt, eltérő jellegű hasznosítási folyamatban részt vevő tulajdoni formák között [pl.: 29/1993. (V. 4.) AB határozat, ABH 1993. 227., 230-231.]. A tulajdon tárgyának közcélú hasznossága, vagy más hasonló alkotmányosan is értékelhető szempont legfeljebb a szigorúbb vagy enyhébb büntetőjogi védelem megteremtését indokolhatja [6/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 40., 43.].

2.2. Büntetőjogi szempontból a természetes személyek és jogi személyek, a magánszemélyek vagy gazdálkodó szervek tulajdonhoz kapcsolódó jogosítványai eltérő módon - más-más elkövetési magatartás következtében - is sérülhetnek. Ahogyan arra korábban már az Alkotmánybíróság is utalt, a tulajdoni formák egyenlőségének elvéből a büntetőjogi normák vonatkozásában sem következik minden esetben, hogy "a szabályozott életviszonyok eltéréseire tekintet nélkül, teljes szabályozási azonosságra kell törekedni [...]" [3/2001. (I. 31.) AB határozat, ABH 2001. 68., 73.]. Az indítvány tartalmára is figyelemmel az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a hűtlen kezelés bűncselekményével összefüggésben a nem természetes személyek vonatkozásában nem alakulhat-e ki a jogi szabályozásból eredő olyan kiegyenlítetlen helyzet, amely a tulajdon és a vállalkozás joga alkotmányi szintű sérelméhez vezet.

A Btk. 319. §-ában meghatározott hűtlen kezelés bűncselekményének három konjunktív eleme van: idegen vagyon kezelésével történő megbízás, a kezelési kötelezettség szándékos megszegése és az ennek folytán előálló vagyoni hátrány.

A bűncselekmény elkövetési magatartása tehát a tulajdonhoz kapcsolódó rendelkezési joghoz és ezzel összefüggésben a vagyon és benne a tulajdon tárgyának kezeléséhez tapad. A vagyonkezelés megbízáson alapszik, amely jogviszonyt létrehozhatja jogszabály, de írásbeli vagy szóbeli megbízás, szokásjog is. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már tisztázta, a tulajdonost megillető rendelkezési jog egyik tulajdoni forma esetében sem korlátozható a tekintetben, hogy a tulajdonos bármely részjogosítvány gyakorlását - a törvények által nem tilalmazott körben - akár személyekre, akár szervekre vagy testületekre átruházza [26/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 2000. 164., 171-172.]. Nincs akadálya annak sem, hogy a tulajdonos a vagyon megőrzése vagy működtetése érdekében - a részjogosítványok átengedése nélkül is - harmadik személyeket az ehhez szükséges felhatalmazásokkal ruházzon fel. Ennek megfelelően a kezelői megbízást a Btk. nem köti sem tulajdoni formákhoz, sem a vagyon által a gazdasági, társadalmi életben betöltött funkcióhoz, sem valamely vállalkozási vagy társasági formához, és nem foglal magában kötöttségeket a vagyonkezelő személye tekintetében sem.

A törvényi tényállás a vagyonkezelői megbízással összefüggésben egyetlen előírást tartalmaz: a vagyonkezelői jogosultságnak az elkövető számára idegen vagyon tekintetében kell fennállnia. Ebből a szempontból sem fedezhető azonban fel lényegi különbség a természetes személyek és az állam, az államháztartás egyes alrendszerei, a jogi személyek és jogi személyiség nélküli társaságok esetében létrejött vagyonkezelői megbízás vonatkozásában. A terheltnek a megbízó személyétől vagy a megbízó szervtől függetlenül a felügyeletére, gondozására, kezelésére bízott vagyon megóvása, hasznosítása, gyarapítása a feladata. Ennek során jelentősége csak annak van, hogy a rábízott vagyontömeg funkciójának figyelembevételével, az ésszerű gazdálkodás követelményeinek megfelelően járjon el a megbízásból fakadó jogainak és az ezzel járó kötelezettségeinek gyakorlása során. A megbízó tulajdonos személye, jogi státusa a kezelési szabályok szempontjából teljes mértékben közömbös.

A természetes személyek egymás között létrehozott szerződései, vagy a közigazgatási határozatok keretében természetes személyre ruházott vagyonkezelői kötelezettség (pl. gyámhatósági határozat) lényegi eleme olyan javak feletti meghatározott körű rendelkezés, amelyeknek a kezelő nem tulajdonosa. A 2.1. pontban kifejtettek szerint a jogi személyek és jogi személyiség nélküli társaságok vagyona az eredeti tulajdonos személyétől jogilag különül el. így az új tulajdonos (a társaság) javaival a korábbi tulajdonos (a vagyont bevivő tag) sem rendelkezhet a saját hasznára vagy az új tulajdonos kárára. Az állami vagy társasági tulajdon működéséhez, működtetéséhez kapcsolódó részjogosultságok vagy egyes jogok gyakorlásának átengedése éppen úgy nem egyenlő a tulajdonnal való felhagyással, mint ahogyan a magánszemélyek közötti kapcsolatokban vagy a természetes személyre hatósági aktussal ruházott jogosultság következtében beálló joggyakorlás sem eredményezi a tulajdoni helyzet megváltozását, a vagyonkezelő mozgásterét a tulajdonos szabja meg.

A kezelési kötelezettség tartalmát megállapíthatják jogszabályok, hatósági határozatok, megbízási szerződések, belső szabályzatok, a társaság legfőbb szervének utasításai és belső szokásjogi szabályok egyaránt. Mindezeknek van azonban egy közös lényege: a vagyonkezelés során a cél: a természetes személy tulajdonos vagy a társaság vagyonának törvényes úton és eszközökkel való gyarapítása. Ennek teljesítése érdekében a vagyonkezelőnek a rendes gazdálkodás szabályai szerint kell eljárnia és nem tanúsíthat olyan magatartást, amely a tulajdonos vagyoni érdekeinek sérelmével jár. A kezelési kötelezettség olyan tartalmú tudatos megszegése pedig, amely a vagyon elvonását, csökkentését eredményezi, vagy esetleg kifejezetten az elkövető személyes hasznát szolgálja, valójában nyílt támadás akár a magánszemély tulajdonos, akár a társaság tulajdoni viszonyai ellen.

A mások vagyona felett tartós hatalommal bíró személyek széles körű rendelkezési jogosultságát, széles körű felelősség ellensúlyozza. A vagyonkezelésre szóló felhatalmazás tartalmilag jóval több az egyszerű rábízásnál. A megőrzésen kívül minimálisan a vagyon állagának, értékállóságának biztosítására való törekvést, felügyeletet, gondozási kötelezettséget, körültekintő befektetési, szakszerűséget - vagy egyenesen szakértelmet - kívánó gyarapítási kötelezettséget is jelent. A tulajdonos(ok) oldaláról nézve a vagyonkezelői megbízás éppen azzal függ össze, hogy a tulajdonos vagy nincs abban a helyzetben (életkoránál, állapotánál, ismereteinél vagy bármely más oknál fogva), vagy nem rendelkezik azzal a felkészültséggel, amely biztosítja számára, hogy a meglévő vagyonával versenyképes piaci szereplőként lépjen fel és éppen ezért vesz igénybe vagy válik számára szükségessé harmadik személy közreműködése. A vagyonkezelői megbízás teljesítése során a megbízott - még ha rendelkezik is saját részesedéssel a társaság vagyonában, - a tulajdonos érdekében és javára köteles eljárni. Amennyiben ezt a kötelezettségét megszegi, az a társaság belső jogviszonyainak sérelmével járhat, a társaság és benne a többi tag kárára szolgálhat, valamint végső soron működési zavarokat idézhet elő a társaság külső jogviszonyaiban is (pl. csőd), sértheti a hitelezői érdekeket. A büntetőjogi szabályozásnak ugyanakkor egyidejűleg kell előrehozott védelmet biztosítania mindkét típusú jogviszony számára.

Büntetőjogi szempontból közömbös az a tény is, ha akár a magánszemély tulajdonos vagy a természetes személy érdekében eljáró azon hatóság, amely a kijelölés jogával rendelkezik, akár a társaság a vagyonkezelői megbízást nem egyénekre, hanem testületekre telepíti. Az ennek tagjaként eljáró személyek büntetőjogi felelőssége éppen úgy egyénileg vizsgálandó a megbízás teljesítésével összefüggésben okozott károkért, mint ahogyan azt a magánszemélyek esetében rendeli a törvény.

A vagyonkezelői kötelességszegés szempontjából nincs továbbá jelentősége annak sem, hogy az ún. egyszemélyes kft., rt. vagyoni viszonyai tekintetében a tulajdonosnak a társasági vagyonnal történő gazdálkodás és rendelkezés terén a Gt. szabályai szerint szélesebb jogosítványai vannak. Az elválasztás elvének következetes érvényesülése folytán a piaci viszonyokban részt vevő cégvagyon a cég fennállásának teljes tartama alatt ez esetben is külön kezelendő a személyes vagyontól. Ennek folytán a szélesebb jogkör biztosítása semmiképp sem eredményezheti a kettő összemosását, még kevésbé a cégvagyon - ésszerűtlen gazdálkodás folytán történő - kiürítését, magánhaszonná történő átcsoportosítását, vagy az egyszemélyes társaság tulajdonosa számára egyoldalú piaci előnyök biztosítását.

A vagyonkezelői megbízással összefüggésben elkövetett cselekmény miatti, a kezelővel szemben foganatosított büntetőjogi felelősségre vonás semmilyen szempontból nem jelent a gazdálkodó szervek vagyoni viszonyaiba történő beavatkozást sem. A gazdálkodó szervek a hűtlen kezelés miatt folytatott büntetőeljárás során sértettként szerepelnek, ami fogalmilag kizárja, hogy velük szemben ezen eljárásban büntetőjogi természetű beavatkozásra (pl. vagyoni hátrány alkalmazására) kerüljön sor. Mi több, az eljárás egyik célja éppen a társaság zavartalan működésének helyreállítása végett, a természetes személy elkövetőnek a társasággal szemben az általa okozott hátrányok kompenzálására vagy csökkentése történő ösztönzése (pl. az okozott kár megtérítése vagy tevékeny megbánás útján). A büntetőjogi fenyegetettség megteremtése, a tettessel szemben lefolytatott büntetőeljárás eredményeképpen büntetésként vagy intézkedésként alkalmazott vagyoni hátrány csak a természetes személy elkövető magánvagyonát érintheti, s ilyen vagyonnal pedig - éppen a társasági vagyon és a magánvagyon elkülönítése következtében - a sérelmet szenvedett fél (a társaság) kebelén belül eredendően nem rendelkezhet.

Mindebből tehát csak az a következtetés vonható le, hogy a büntetőeljárás megindítására nem a társaság belső viszonyainak ellenében, jogainak korlátozása gyanánt, hanem a társaság zavartalan működése érdekében kerül sor. A működőképesség megőrzéséhez vagy helyreállításához kapcsolódó jogi védelem érdekében áll a tulajdonosoknak, a tagoknak, a munkavállalóknak, az alkalmazottaknak, de ezt követeli meg a hitelezői oldal és végső soron a nemzetgazdaság védelme is. A büntetőjogi közbelépés nem a társaság vagyona - s benne akár a tettes esetleges korábbi tulajdona - ellen irányul, hanem éppen annak megakadályozását szolgálja, hogy az elkövető a társaság célra rendelt vagyonát megrövidítse. A bűnösség megállapítása esetén a jogkövetkezmények nem a társaság vagyonát érintik, hanem személyesen az elkövetőre szabottak.

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, az államnak a közhatalmi jogosítványai és az államnak mint a gazdasági élet egyik szereplőjének jogai és kötelességei egymástól mindenkor elkülönülnek [részletesen: pl. 59/1991. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1991. 293., 295.; 33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993. 247., 250.; 31/1994. (VI. 2.) AB határozat, ABH 1994. 168., 171.]. A hűtlen kezelés törvényi tényállásán keresztül történő büntetőjogi védelem megteremtésével az állam az alkotmányosan is elismert közhatalmi jogosítványait gyakorolja, és nem mint a gazdaság egyik szereplője avatkozik be a tulajdoni viszonyokba. Ez a beavatkozás nem a vállalkozás szabadságának lerontását, illetőleg a tulajdon elvonását jelenti, nem függ össze az állami tulajdon preferálásával, hanem az állam intézményvédelemből eredő kötelessége. E tényálláson keresztül - a tulajdonos személyétől függetlenül - a büntetőjog egy olyan magatartásra reagál, amelynek lényege szerint az elkövető bizalmi viszonnyal visszaélve, azt kihasználva vagy arra törekszik, hogy mások vagyonát személyes haszonná forgassa át, vagy olyan kötelességszegést követ el, amely a vagyon értékvesztését vagy akár elenyészését eredményezi.

A fentebb kifejtettek tükrében az állapítható meg, hogy a vagyonkezelői megbízással összefüggő, a támadott rendelkezésben megnyilvánuló büntetőjogi szabályozás egységessége nem eredményezi a jogi személyek, vagy jogi személyiség nélküli társaságok esetében sem a tulajdon, mint jogintézmény korlátozását, és nem sérti a tulajdonhoz való jogot. A Btk. 319. §-a - rendszert alkotva a többi vagyon elleni bűncselekménnyel - éppen az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében foglalt védelmet valósítja meg, mert büntetni rendeli azt a tulajdonostól elkülönült jogállással rendelkező természetes személyt, aki kötelességszegéssel az idegen vagyont csökkenti. A büntetőjogi védelem felismerhető célja a vagyoni viszonyok fennálló rendjének, a piac biztonságának, a tulajdonosi struktúrának az egységes védelme, vagyis a támadott rendelkezés éppen a köztulajdon és a magántulajdon alkotmányos védelmének az egyik konkretizálása.

Az Alkotmány 13. §-a - a 9. § (1) bekezdéséből következően valamennyi tulajdoni forma tekintetében - a tulajdon közhatalmi jellegű önkényes, ésszerű indok nélküli, aránytalan korlátozásával, elvonásával szemben garantál alapjogi védelmet a megszerzett vagyon tekintetében a tulajdonos számára az állam ellenében. A vitatott jogszabályi rendelkezés ilyen tartalmú korlátozást nem tartalmaz; az Alkotmány e paragrafusaiból pedig a vagyonkezelői jog tulajdoni alapon történő alkotmányos védelme nem vezethető le. A tulajdonos által (vagy az ő érdekében) delegált vagyonkezelői jog tartalmában nem azonos a tulajdonjoggal. A vagyonkezelői jog fennállása, terjedelme a tulajdonos rendelkezésétől függ, a vagyonkezelő személye általa bármikor megváltoztatható, munkája során számos tekintetben utasítható. A vagyonkezelő a ráruházott jogosítványok gyakorlása során mindvégig a tulajdonos érdekében és javára köteles eljárni. Az államnak a tulajdon védelmére vonatkozó aktív alkotmányi kötelezettségéből pedig éppen az következik, hogy a tulajdonos érdekeit, adott esetben a vagyonkezelővel szemben is köteles biztosítani, az intézményvédelmi oldal kiépítése útján. Az Alkotmány ugyanakkor az intézményvédelem rendszerét, annak elveit, eszközeit nem határozza meg. Ebből fakadóan a jogalkotónak széles mérlegelési joga van a tekintetben is, hogy a tulajdonos és a vagyonkezelő viszonylatában a jogi védelem milyen eszközeit minősíti hatékonynak, illetve a büntetőjog szabályrendszerét igénybe veszi-e.

A vizsgált rendelkezés és a vállalkozás szabadságának alkotmányos alapelve között pedig semmilyen értékelhető összefüggés nem állapítható meg. A vagyonkezelővel szemben fennálló büntetőjogi felelősség, mint lehetséges tulajdonvédelmi eszköz a vállalkozáshoz való jogot nem korlátozza, nem szünteti meg, arra nézve semmilyen visszaható jellege nincs.

2.3. Az Alkotmánybíróság következetesen képviselt elvi álláspontja szerint: "A demokratikus jogállamban a büntetőhatalom az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonására. Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmeként szerepelnek, és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen okozhatnak magánsérelmet, azonban a társadalom, a jogrend megsértéseként való értékelésük vezetett az állam büntetőhatalmához, az állami büntetőmonopóliumhoz.

A bűnüldözés kizárólagos joga egyben a büntető igény érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti. Ezt tükrözi a hivatalból való eljárás törvényben rögzített büntetőeljárási alapelve [...]. A bűncselekmény sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos kívánsága csak korlátozott mértékben játszik szerepet" [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 288., 289., 290.].

Több ízben utalt azonban az Alkotmánybíróság arra is, hogy a sértett a büntetőeljárás során az eljárási törvény által garantált fontos jogosítványokkal rendelkezik. "Az állam [...] nemcsak elismeri, hogy a bűncselekmények ténylegesen magánsérelmet is okozhatnak, hanem önkorlátozást is tanúsít a hivatalból való eljárás alapelvének érvényesítése (Be. 5. §) terén, amikor [...] a büntetőeljárás fontos magánszemélyének, a sértettnek biztosít többletjogokat, számolva azzal a realitással, hogy a magánszférába történő büntetőjogi beavatkozás egyes esetekben nem a leghatékonyabb módja a konfliktushelyzet megoldásának. [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 288., 289.]" (34/B/1996. AB határozat, ABH 2001. 849., 852-853.)

Ebből kiindulva a személyi vagyont károsító hűtlen kezelés bűncselekménye esetében a másodlagos viktimizáció elkerülése végett a hatályos Btk. is áttöri az officialitás elvét, és biztosítja a hozzátartozók tekintetében a magánindítvány megtételének lehetőségét. A rendelkezés célja ezekben az esetekben az elkövető közeli hozzátartozóinak kímélete, amely azonban nem jár azzal a jogalkotói kötelezettséggel, hogy a támadott rendelkezéssel összefüggésben is kiterjessze a sértetti jogosítványokat.

A jogalkotó a vagyon elleni bűncselekményeket és köztük a Btk. 319. §-ában szabályozott hűtlen kezelés bűncselekményét is olyan súlyúnak ítéli, amelyeknél a büntetőeljárás lefolytatása általában nem mellőzhető, kivéve azokat az eseteket, amikor a bűncselekmény sértettje az elkövető hozzátartozója. A gazdálkodó szervek vagyoni viszonyai ellen intézett, a vitatott rendelkezésben tilalmazott támadások a társaságok belső viszonyait többszörösen is érintik. A vagyonvesztés nem egyszerűen a társaság megszűnésével járhat, amely önmagában is súlyos következmény a tisztességes magatartást tanúsító tagokkal, alkalmazottakkal szemben és a hitelezők vonatkozásában, de - a törvény által szabályozott körben - előáll a tagok mögöttes felelőssége is. Hitelezőként egyébiránt nemcsak kívülálló harmadik személyek szerepelhetnek, hanem a működés során a társaság tagja is kerülhet ilyen minőségbe, tagsági jogainak megtartása mellett. A hitelezőként is szereplő tagok ennek folytán akár háromszoros veszteséget is szenvedhetnek. Tapasztalati tény az is, hogy a hitelezői igények kielégítése az esetek jelentős többségében, még a mögöttes felelősség ellenére sem sikeres, nem teljes körű, nem valódi értéken történik, ellenben hosszú időt vesz igénybe, tehát magában hordozza a jelentős sérelem okozásának veszélyét. A vagyonát vesztett társaság nagyságától, tevékenységi körétől, a hitelezők tőkeerejétől függően, továbbá nem ritkán a hitelezői körrel kapcsolatban lévő további gazdálkodó szervek is érzékeny veszteséget szenvednek, vagy véglegesen tönkremennek (hólabda-effektus). A társasági tulajdont sértő, a vagyonnal történő, nem a társaság céljainak és a törvényeknek megfelelő gazdálkodásban megnyilvánuló magatartásokkal szemben ezért a büntetőjogi eszközök igénybevétele nem függhet a társaság egyes tagjainak vagy testületi szerveinek belső döntésétől.

Ez a büntetőjogi megoldás teljes mértékben összhangban áll a Gt. azon szabályaival, amelyek a gazdasági társaságok esetén a vezetés döntési jogkörét szabályozzák. Ezek között ugyanis a jogsértő személyek büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatos jogosítványok nem szerepelnek. A társaság legfőbb szervei a gazdálkodással, a munkajogi kérdésekkel, a gazdálkodási stratégiával kapcsolatos döntések meghozatalára és végrehajtásuk számonkérésére jogosultak, és a közhatalom gyakorlóiként nem járhatnak el. Az pedig a társaság vezetésével szemben is alapvető követelmény, hogy e döntéseikkel bűncselekményt nem követhetnek el, a társaság ügyvezetésének, tagjainak nem adhatnak bűncselekmény elkövetésére szóló utasítást, illetve ezek végrehajtását az érintettek kötelesek megtagadni.

A gazdálkodó szervek esetében a társaság piaci érdekeinek megóvása a tagok és munkavállalók jogainak oltalmazása, továbbá a hitelezők védelmében, valamint a gazdasági élet zavartalanságának biztosíthatóságában megnyilvánuló közérdek a jogalkotó mérlegelése szerint azt kívánja meg, hogy a vagyonkezelés körében elkövetett visszaélések büntetőjogi szempontból se maradjanak következmények nélkül. A hivatalból való eljárásnak ezekben az esetekben is van természetesen az önkényes beavatkozást kizáró alapvető korlátja, mégpedig az, hogy a büntetőeljárás megindításához a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 12. § (1) bekezdése szerint a bűncselekmény alapos gyanúja szükséges.

"Az Alkotmánybíróság következetesen képviselt álláspontja szerint nem lehet tárgya az alkotmányossági vizsgálatnak a jogalkotói mérlegelés [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 281.; 1117/B/1993. AB határozat, ABH 1995. 663. 671. 672.; 26/1993. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1993. 203.; 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995. 52.], illetőleg azoknak a szempontoknak a minősítése, amelyeket a jogalkotó egyes kedvezmények megadásakor figyelembe vett" [26/2001. (VI. 29.) AB határozat, ABH 2001. 242., 250.]. Következésképp jelen esetben nem képezheti alkotmányossági vizsgálat tárgyát a különleges jogosítványokkal bíró sértetti kör (pl. a magánindítvány előterjesztéséhez való joggal való felruházás) kiterjeszthetőségének kérdése, mint ahogyan az sem, hogy mely (a jelenlegitől eltérő megoldások) tekinthetők alkotmányosnak.

2.4. Hasonlóképpen a jogalkotó szabadsága körébe tartozik annak megítélése is, hogy konkrét elkövetési magatartásokat a büntetőjog dogmatikai szabályainak figyelembevétele mellett, konkrétan mely törvényi tényállások alá sorol be, illetve adott cselekményeket mely indíttatásból generál önálló bűncselekményként. A bűncselekményeknek a büntetőtörvényben történő nevesítése, adott magatartásoknak sui generis cselekményként történő szabályozása minden esetben egy adott büntetőpolitika normatív megtestesítését jelenti. A büntetőpolitika által meghatározott "szükségletek, követelmények és célok helyességéről és indokairól, így különösen azok célszerűségéről és hatékonyságáról" az Alkotmánybíróságnak nincs módjában dönteni [1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995. 571., 574.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat, ABK 2002. március, 99., 101., 102.]. Erre figyelemmel szögezte le az Alkotmánybíróság azt is, "hogy a bűncselekmények meghatározása törvényhozói kompetencia" [12/1999. (V. 21.) AB határozat, ABH 1999. 106., 111.; továbbá: 21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996. 74., 82.; 58/1997. (XI. 5.) AB határozat, ABH 1997. 348., 352.]. A Btk. 319. §-ában meghatározott hűtlen kezelés bűncselekménye törvényi tényállásának az indítványban felvetett dogmatikai szempontú vizsgálata, más tényállással való helyettesíthetősége ebből következőleg szintén nem képezheti alkotmányossági vizsgálat tárgyát.

2.5. Az Alkotmánybíróság számos esetben vizsgálta már az Alkotmány 2. §-ával összefüggésben, a jogbiztonság oldaláról a normavilágosság kérdését is. A 30/1992. (V. 26.) AB határozatban megállapította, hogy: "Az alkotmányos büntetőjog követelményei szerint a büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével tilalmazott magatartást leíró diszpozíciónak határozottnak, körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie. Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e" (ABH 1992. 167., 176.).

A hűtlen kezelés törvényi tényállásában szereplő fogalmi elemek már egy évszázada kidolgozottak, s ehhez - a vagyon elleni cselekmények többségéhez hasonlóan - stabil, nagyszámú eseti döntésben megnyilvánuló bírói gyakorlat áll a jogalkalmazó rendelkezésére. Mindezen túlmenően részben maga a Btk., részben pedig más jogágak kapcsolódó szabályai is tartalmaznak az egyes tényállási elemekhez kapcsolódó fogalmi meghatározásokat.

A Btk. 137. § 5. pontja határozza meg a vagyoni hátrány fogalmát, amely szerint idetartozik a vagyonban okozott kár és az elmaradt vagyoni előny egyaránt. A vagyoni hátrány nagyságához tapadó minősítő körülményeket pedig a Btk. 138/A. §-a összegszerű megjelöléssel tartalmazza. A jogi személyek és a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok esetén a Gt. számos rendelkezése, továbbá a Ptk. 266. § (1) bekezdése is tartalmaz a vagyon fogalma tekintetében tételes jogi szabályokat, illetőleg az e törvény kártérítési szabályainak alkalmazásához kapcsolódó joggyakorlat évszázados múltra visszatekintően teljes körben dolgozta ki a vagyoni és nem vagyoni károk, az előny és elmaradt haszon fogalomrendszerét.

Mindebből megállapítható, hogy a vagyon, mint a polgári jog rendszeréből kinőtt általános jogi fogalom: jelenti valamely természetes vagy a jog által kreált (jogi) személy értékkel bíró vagyoni jogainak és kötelezettségeinek összességét. A vagyon, a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés, a vagyonban okozott kár pedig a polgári jognak a legmesszebbmenőkig kidolgozott fogalomrendszere, amely a tudományos és az oktatást célzó jogirodalomban, továbbá a bírói gyakorlatot irányító kiemelkedően nagy számú eseti döntésben tükröződik, s amely természetesen a büntető jogszabályok alkalmazása során is iránymutatásul szolgál a jogalkalmazó számára.

Nem észlelhető jogbizonytalanság a vagyoni hátrány "keletkezésének helye" tekintetében sem. A hűtlen kezelés szándékosan elkövethető materiális bűncselekmény, amely csak akkor állapítható meg, ha az idegen vagyon kezelésével megbízott személy magatartása és a tulajdonos oldalán bekövetkezett vagyoni hátrány között okozati összefüggés bizonyítható. A tényállásból fogalmilag is az következik, hogy a vagyoni hátrány elszenvedője csak a vagyon tulajdonosa lehet, tekintve, hogy a megbízottnak mindvégig az ő érdekében kell eljárnia. Gazdálkodó szervek esetében a határozat 2.1. pontjában kifejtettek szerint a cselekmény sértettje pedig nyilvánvalóan csak a jogi személy vagy a jogi személyiség nélküli gazdasági társaság lehet.

A bűnösség megállapításához elengedhetetlenül szükséges tényállási elemek fennállásának a konkrét ügyekben történő, a jogszabályoknak és a bírói gyakorlatnak megfelelő körültekintő vizsgálata, valamint az erre vonatkozó bizonyítékok mérlegelése pedig minden esetben az eljáró bíróság feladata, felelőssége és nem alkotmányossági kérdés.

Mindebből következően a normavilágosság szempontjából felhozott aggályok sem alapozzák meg a Btk. 319. §-ában foglalt hűtlen kezelés bűncselekménye alkotmányellenességének kimondását.

3.1. A fentebb kifejtettek alapján a támadott rendelkezés alkotmányellenessége semmilyen vonatkozásban nem volt megállapítható, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

3.2. Az Alkotmánybíróság hatáskörét megállapító, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. §-ában foglalt rendelkezések szerint az Alkotmánybíróságnak nincs jogalkotásra szóló hatásköre. Ezért a jogszabály módosítására irányuló indítványt az Alkotmánybíróság - az ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § b) pontja alapján -visszautasította.

Budapest, 2002. július 9.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné

dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró