41/2009. (III. 27.) AB határozat

a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 175. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességéről

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panaszok tárgyában meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 175. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azokat 2009. december 31. napjával megsemmisíti.

2. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 174. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.

3. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 175. § (1) és (2) bekezdése konkrét ügyben való alkalmazásának kizárására irányuló indítványt elutasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybírósághoz két alkotmányjogi panasz érkezett a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvénynek (a továbbiakban: Mt.) a munkáltató kártérítési felelősségét szabályozó rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálata tárgyában.

1. Az egyik indítványozó álláspontja szerint több szempontból alkotmányellenesek az Mt. 175. §-ának (1) és (2) bekezdései, amelyek alapján a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató, a munkavállalónak okozott kárért (szemben az Mt. 174. §-a szerinti, a munkáltató objektív kárfelelősségével) csupán vétkessége esetén felel.

Az indítványozó nézete szerint az Mt. magánszemély munkáltatókra vonatkozó kárfelelősségi szabálya - miközben a munkáltatókra nézve "pozitív diszkriminációt" jelent -, önkényesen, ésszerű indok nélkül hozza hátrányos helyzetbe a magánszemély munkáltatóknál munkát vállalókat. Érvelése szerint a pozitív diszkrimináció eszköze nem lehet negatív diszkrimináció, mivel az alkotmányossági szempontból nem tolerálható. Ennek alátámasztásaként utal az Alkotmánybíróság 61/1997. (XI. 17.) AB határozatában, továbbá a 39/1999. (XII. 21.) AB határozathoz fűzött dr. Czúcz Ottó és dr. Kiss László alkotmánybírák különvéleményeiben foglaltakra, valamint dr. Kilényi Géza alkotmánybíró a 26/1993. (IV. 29.) AB határozathoz fűzött különvéleményére.

A támadott rendelkezések folytán sérülni véli továbbá az indítványozó az Alkotmány 8. § (1) bekezdését, mivel az "nem nyújt kellő védelmet az alapvető emberi jogokhoz sorolható, illetve az azokból levezethető személyiségi jogoknak". A kifogásolt szabályozás - figyelembe véve a kis egzisztenciájú magánszemély munkáltatók vagyoni teherbíró képességét - leszűkíti a munkavállalók személyiségi jogainak érvényesíthetőségét.

Végül a kifogásolt rendelkezések folytán a jogállamiság sérelmét abban látja, hogy a munkavállaló nincs abban a helyzetben, hogy meggyőződjön arról, a munkáltatója esetleges károkozás esetén milyen felelősségi körbe tartozik, illetve nincs abban a helyzetben, hogy munkavállalásakor ezt mérlegelje.

Az indítványozó mindezek alapján kéri a támadott rendelkezések megsemmisítését és munkaügyi perében az alkalmazási tilalom kimondását.

2. A másik indítványozó az Mt.-nek a munkáltató kártérítési felelőssége általános szabályait tartalmazó 174. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését az Alkotmány 9. §-a, továbbá az Alkotmány 70/A. §-a sérelmére hivatkozással állítja, továbbá mindezek alapján kéri munkaügyi perében a kifogásolt rendelkezések alkalmazhatóságának kizárását.

Érvelése szerint a munkáltatók - az Mt. 174. §-ában rögzített - kártérítési felelősségi szabályai (az Mt. 175. §-ába foglalt, a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltatóra vonatkozó kártérítési felelősségi szabályaitól eltérő szabályozással) hátrányos helyzetbe hozzák a nem magánszemély munkáltatókat több szempontból is. Egyrészt a teljesen más felelősségi szabályok alapján a munkáltatók felelősség alóli mentesülése eltérő, továbbá az eltérő bizonyítási teher miatt is hátrányosabb helyzetbe kerülnek a bizonyítási eljárásban az Mt. 175. §-ához képest.

Az indítvány kifejti, hogy az Mt. támadott rendelkezéseihez hasonlóan a kis- és középvállalkozások támogatásáról szóló 2004. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: KKVtv.) is különbséget tesz a vállalkozások között méretük alapján; eszerint vannak: kis- és középvállalkozások, valamint mikrovállalkozások (melyek összes foglalkoztatotti létszáma tíz főnél kevesebb, és éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb két millió eurónak megfelelő forintösszeg). Ugyananakkor - vélekedik az indítványozó - a KKVtv. szerinti megkülönböztetésnek "nincs jelentősége", mert a törvény a kis- és középvállalkozásokat egyaránt támogatja. Ezzel szemben alkotmányosan nem indokolt, hogy miért épp tíz főfoglalkoztatottban jelöli meg a munkáltató méretét a jogalkotó a speciális felelősségi szabályok megállapításakor, véleménye szerint "a jogalkotó önkényes és indokolatlan módon hozza jóval hátrányosabb helyzetbe a 11 főt foglalkoztató magánszemély munkáltatót".

Másrészt a magánszemély és nem magánszemély munkáltatók közötti, az Mt. 174. és 175. §-aiban tett megkülönböztetés azért is indokolatlan, mivel érvelése szerint "nincs számottevő különbség egy egyéni vállalkozó és egy betéti társaság között a munkavállalónak okozott kár miatti felelősség szempontjából".

Az Mt. 174. §-a véleménye szerint különbséget tesz nemcsak a munkáltató által foglalkoztatottak száma, hanem a munkáltató szervezeti formája alapján is, ennek folytán ellentétes az Alkotmány 9. § (1) bekezdésével, amely alapján a piacgazdaság szereplőit azonos védelemben kell részesíteni. Ez álláspontja szerint sérti az Alkotmány 9. § (2) bekezdését, mert a vállalkozások között torzítja a versenyt.

3. Az Alkotmánybíróság az indítványokat az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 28. § (1) bekezdése alapján - tárgyi összefüggésükre tekintettel - egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

Az Alkotmánybíróság beszerezte a szociális és munkaügyi miniszter véleményét, továbbá megkereste az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőséget a munkabalesetek éves statisztikai adatainak megküldése céljából. A miniszter álláspontja szerint az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak nem tekinthetők diszkriminatívnak; a jogalkotó a munkáltatók különböző csoportjaira nézve állapít meg eltérő felelősségi szabályokat, így a jogalkotói különbségtétel ésszerű indokokon alapul.

II.

1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége."

"9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."

"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti."

2. Az Mt. indítványokkal támadott rendelkezései: "174. § (1) A munkáltató a munkavállalónak munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül, teljes mértékében felel.

(2) Mentesül a munkáltató a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső elháríthatatlan ok vagy kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta.

(3) Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása idézett elő.

(4) A munkavállaló bizonyítja, hogy a károkozás a munkaviszonyával okozati összefüggésben következett be.

(5) A munkáltató működési körébe esnek különösen a munkáltató által feladatai során kifejtett tevékenységgel összefüggő magatartásból, a használt anyag, felszerelés, berendezés és energia tulajdonságából, állapotából, mozgatásából és működéséből eredő okok.

175. § (1) A 174. § (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkessége esetén felel.

(2) A munkáltató mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a károkozás bekövetkezésében vétkesség nem terheli."

III.

A határidőben benyújtott alkotmányjogi panaszok részben megalapozottak.

1. Az Alkotmánybíróság az indítványok vizsgálatához áttekintette az Mt.-nek az alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló munkaügyi perekben a kártérítési igények keletkezésekor fennálló és azóta változatlanul hatályban lévő munkáltatói kárfelelősségi rendszerét.

1.1. A munkavállalók védelmének kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy a munkavállaló a munkahelyi baleset során olyan sérelmeket szenvedhet, amelyek visszafordíthatatlanok, illetőleg a munkaképesség csökkenéséhez, megrokkanáshoz, nem ritka esetben akár a munkavállaló halálához is vezethetnek. (Ezzel szemben az állami ellátó rendszerből nyújtott, a megrokkanás miatti különféle ellátások közel sem biztosítják a munkavállaló és családja számára a balesetet megelőző életszínvonalat).

A munkavédelmi szabályok megalkotása, illetőleg ezen szabályok betartatása elsődlegesen állami feladat [Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése]. A munkavédelem megszervezésére nézve az állam feladata három csoportra osztható: egyrészt általános irányítási, másrészt ágazati és hatósági tevékenységek. A munkavédelem szervezeti rendszere háromszintű. Az első a politikai szint melybe az Országgyűlés, a Kormány tartozik, feladatuk a munkavédelmi politika meghatározása, illetőleg e politikát megjelenítő törvények megalkotása. A második szint az ágazati, ahol a Kormány és a miniszterek feladata a munkavédelem nemzetgazdasági szintű irányítása, a közigazgatási szervek elsődleges feladata pedig az ellenőrzés és a felügyelet, míg a szolgálatok munkabiztonsági, munkahigiénés és foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásokat nyújtanak. A harmadik szint a végrehajtási szint, melynek alanyai a munkáltatók és a munkavállalók, az ő feladatuk a munkavédelem gyakorlati megvalósítása.

A munkáltató kárfelelőssége a munkavállalók védelmét szolgáló jogintézmény, melynek mind fontossága, mind gyakorisága miatt kiemelkedő eleme a munkavédelmi kötelességek (mind a munkáltatóra, mind a munkavállalóra nézve; lásd alapvető szabályozásként a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvényt, továbbá az egyes ágazati szintű munkavédelmi szabályozásokat) megsértéséből eredő, a munkavállalókat ért károk megtérítése. Az Mt. 174. §-a a munkáltató objektív - vétkességtől független -kárfelelősségét általános (fő)szabályként rögzíti, melynek lényege, hogy a munkáltatónak a munkavállaló munkaviszonyával összefüggésben bekövetkezett bármilyen - élete, egészsége, testi épsége; valamint a munkahelyre bevitt ingóságaiban bekövetkezett [Mt. 176. § (1) bekezdése], illetve egyéb [az Mt. 177. § (1) bekezdése szerint a munkáltató a 174-176. §-on alapuló felelőssége alapján a munkavállalónak elmaradt jövedelmet, dologi kárát, a sérelemmel, illetve ennek elhárításával összefüggésben felmerült indokolt költségeit, a (2) bekezdés alapján pedig nem vagyoni kárát is] - kárát köteles megtéríteni.

A kétféle kárfelelősségi alakzat között a lényeges különbség a bizonyítási teher alakulása, és a felelősség alóli mentesülés feltételeiben van. A kárfelelősségnek a munkajogban is lényegi eleme a jogellenes magatartás, a kár, és a kettő közötti okozati összefüggés. A felelősség megállapításánál pedig különös jelentőségű kérdés, hogy az egyes felelősséget megalapozó tényeket (körülményeket) kinek kell bizonyítania. Mindkét munkáltatói kárfelelősségi alakzatnál az Mt. 174. § (4) bekezdése alapján - összhangban a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 164. § (1) bekezdésével - a munkavállalót terheli annak bizonyítása, hogy a kár munkaviszonyával összefüggésben érte; a kárt és annak mértékét, valamint a munkaviszonnyal való összefüggését is neki kell bizonyítania. (Így pl. vitatott esetben azt is a munkavállalónak kell bizonyítania, hogy őt egyáltalán munkaviszonyban foglalkoztatták.) Az Mt. 102. §-ának (2) bekezdése kifejezetten is előírja, hogy a munkáltató köteles - az erre vonatkozó szabályok megtartásával - az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeit biztosítani. A szabályozás egyben a munkavállalók számára megkönnyíti, egyszerűbbé és gyorsabbá teszi a munkaviszonnyal összefüggésben történt balesetből és megbetegedésből származó (a társadalombiztosítási szolgáltatásokat meghaladó) károk megtérülését (részletesen lásd: MK 29.). Az Mt. 174. § (2) bekezdése szerinti objektív felelősség alóli mentesülés alapjául szolgáló körülményeket viszont a munkáltatónak kell bizonyítania. Eszerint a munkáltató csak akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt a működési körén kívül eső és egyben elháríthatatlan ok, vagy kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta, ezért sikertelensége esetén a kárfelelősség a munkáltatót terheli (MK 29.). (Így ha a munkáltató csak e feltételek egyikét tudja bizonyítani - például, hogy a kár oka működési körén kívül esett, de azt nem, hogy az objektíve elháríthatatlan volt, illetve fordítva - a kárfelelősség alól nem mentesülhet.) A bírósági gyakorlat szerint a munkáltatót terheli annak bizonyítása is, hogy a munkavállaló vétkes közrehatása eredményezte a kárt, ennek hiányában a munkáltatót szintén teljes kárfelelősség terheli (EBH 1999. 55.). Ha a munkavállaló vétkes közrehatása nem bizonyítható, a bíróság a munkáltató teljes kárfelelősségét állapítja meg (EBH 2002. 789.). Az Mt. 174. § (3) bekezdése alapján lehetőség van kármegosztásra is, ha a kárt a munkavállaló vétkes magatartása is előidézte. Ez esetben - az MK 31. számú állásfoglalása alapján - a kármegosztás aszerint alakul, hogy a munkáltatót terheli-e vétkesség, továbbá hogy ez milyen arányban áll a munkavállaló vétkességével (EBH 2004. 1058.).

1.2. A munkáltató általános kárfelelőssége alóli három kivétel közül - a másik kettő a munkavállaló dolgaiban bekövetkezett kárért való felelősség [Mt. 176. § (2) bekezdés], valamint a távmunkavégzés kapcsán az Mt. 193/A. § (2) bekezdése - [lásd: a Munka Törvénykönyve magyarázata (a továbbiakban: Kommentár) felelős szerkesztő: dr. Simándi Éva, Complex, 2006.] az indítványozó az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdése szerinti, a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót alkalmazó magánmunkáltatók kárfelelősségi alakzatát tartja alkotmányellenesnek. Ez abban tér el az általános szabálytól, hogy a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató a munkavállalónak okozott kárért csak vétkessége esetén felel. Ez akivételes felelősségi forma csak akkor érvényesül, ha a munkáltató magánmunkáltatóknak minősül és legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztat (EBH 2007. 1639.). A jelenlegi Mt. nem határozza meg sem a munkáltató, sem a munkavállaló fogalmát. A korábban hatályban volt, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény végrehajtására kiadott 48/1979. (XII. 1.) MT rendelet (a továbbiakban: Mt.V.2.) 99. § (2) bekezdése - 1987. június 14-től - viszont meghatározta a magánmunkáltató fogalmát: magánszemélyt, magánszemélyek jogi személyiséggel nem rendelkező társaságát és szakcsoportot értve alatta, amely a Kommentár szerint ténylegesen az ipari és szolgáltató szövetkezeti szakcsoportokat, a gazdasági munkaközösségeket és kisiparosokat foglalta magában. A jelenleg hatályos Mt. hallgat erről. A munkáltatói jogalanyiság kizárólagos és egyetlen feltétele az Mt. 73. §-a alapján a jogképesség. Bár a magánmunkáltató fogalmát a jelenleg hatályos Mt. szabályai nem rögzítik, a gyakorlatban magánmunkáltatónak tekinthető a természetes személy munkáltató, így az egyéni vállalkozó (benne pl. az egyéni ügyvéd, nem közjegyzői iroda tagjaként tevékenykedő közjegyző); magánmunkáltató lehet minden természetes személy, aki takarító(nő)t, házvezető(nő)t, kertész(nő)t stb. munkaviszonyban foglalkoztat. [A gazdasági tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszerében (TEÁOR) önálló tevékenységként került meghatározásra a "háztartások tevékenysége". Kérdéses, hogy az egyetlen háztartási alkalmazottat foglalkoztató "egyszemélyes háztartás" munkaszervezetnek tekinthető-e és beszélhetünk-e munkaviszonyról. A jelenlegi joggyakorlat nem zárja ki a háztartási alkalmazott folyamatos munkaviszonyban történő foglalkoztatását, de a legritkább esetben fordul elő az ítélkezési gyakorlatban.] Viszont nem vétkességi alapú felelősség terheli a gazdasági társasági formában működő munkáltatót (BH 2003. 129.), még akkor sem, ha tíz főfoglalkozású személynél kevesebbet foglalkoztat. De a magánmunkáltató is az általános szabályok szerint, vétkességre tekintet nélkül felel, ha tíznél több főfoglalkozású személyt alkalmaz.

Az Mt. 175. § (1) bekezdése a magánszemély munkáltató vétkességi alapú kárfelelősségét a magánszemély munkáltatóknál a főfoglalkoztatású munkavállalók tíz fős létszámában maximalizálja. A bírói gyakorlat szerint a felelősségi forma megállapításánál nem játszik szerepet a károkozás időpontjában a ténylegesen munkát végzők száma (Kommentár, 759. o.).

Mivel az Mt. a "főfoglalkozású" munkavállaló fogalmát sem határozza meg, a bírói gyakorlat ennek megállapításához a társadalombiztosítási szabályokat veszi alapul. [Ezek: a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 5. § (1) bekezdés, 31. § (3) bekezdése, továbbá az egészségügyi hozzájárulásról szóló 1998. évi LXVI. törvény 7. § (2) bekezdése, illetve az egészségügyi hozzájárulásról szóló 1996. évi LXXXVIII. törvény végrehajtásáról szóló 202/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdése, amely alapj án az egészségügyi hozzájárulást az után a személy után, aki több jogviszonyban áll, annak a foglalkoztatónak kell fizetni, ahol a szerződésben előírt munkaidő eléri a heti 36 órát.]

A magánszemély munkáltató vétkessége megállapítható, ha a kár a munkavállalót a munkaviszonyával összefüggésben érte és az közvetlenül a munkáltató kötelezettségszegésére vezethető vissza. A magánszemély munkáltató vétkességen alapuló kárfelelőssége esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy magánszemély munkáltatónak minősül (különben az Mt. 174. §-a alapján felelőssége objektív alapú). A munkavállalónak kell bizonyítania a munkaviszony fennállását, a károsodás tényét, a károsodás és a munkaviszony közötti okozati összefüggést. A munkáltató mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a károkozás bekövetkeztében vétkesség nem terheli. [A munkáltató vétlensége csak akkor állapítható meg, ha a munkavégzés körülményei a jogszabályoknak teljes mértékben megfeleltek (LB Mfv. I. 10.542/2001.).] Ennél a kárfelelősségi alakzatnál is lehetőség van a kármegosztásra, ha a kár bekövetkeztében a munkavállaló vétkes közrehatása is szerepet játszott - de az általános szabályok szerint a munkavállaló vétkességét a munkáltatónak kell bizonyítania.

1.3. Az itt vizsgált szabálynak történelmi gyökerei vannak. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 62. § (1) bekezdése már hatálybalépésekor (1968. január 1.) rögzítette a vállalat [amely alatt a régi Mt. végrehajtására kiadott 34/1967. (x. 8.) Korm. rendel et (a továbbiakban: Mt. V.) 125. § (2) bekezdése c) pontja alapján az állami vállalatot és az állam más, önálló gazdálkodó vagy költségvetési szervét, a szövetkezetet, a szövetkezeti vállalatot, a társadalmi szervezetet, továbbá mindazokat, akik dolgozót munkaviszony keretében foglalkoztatnak, így a magánmunkáltatókat is érteni kellett] a dolgozónak a munkaviszony keretében okozott kárért vétkességére tekintet nélküli felelősségét. A régi Mt. 62. § (3) bekezdése azonban megállapította, hogy a Minisztertanács a termelés és a munkavégzés különleges körülményeire, illetőleg a kár jellegére tekintettel egyes esetekben a felelősség alapját, körét és mértékét korlátozhatja, illetőleg a vállalat felelősségét vétkességhez kötheti. Ezen felhatalmazás alapján az Mt. V. a magánmunkáltatókra (amely valójában a köznyelvben használatos "maszek" fogalmának felelt meg) és a dolgozóikra eltérő rendelkezéseket állapított meg, így az Mt. V. 124. § (2) bekezdésének első mondata szerint a vállalat vétkességre tekintet nélküli felelősségét rögzítő régi Mt. 62. §-át azzal az eltéréssel kellett alkalmazni, hogy a magánmunkáltató mentesülhetett a felelősség alól, ha bizonyította, hogy a sérelem bekövetkezésében vétkesség nem terhelte. Ez a két kárfelelősségi alakzat gyakorlatilag egészen az Mt. hatálybalépéséig (1992. július 1-jéig) szinte változatlan formában fennállt. Apró, a két felelősségi alakzatot nem érintő módosítás volt például, hogy a régi Mt.-ben a vállalat fogalmát 1980. január 1-jétől felváltotta a munkáltató fogalma; másrészt 1980. január 1-jétől a régi Mt. új, végrehajtására kiadott Mt.V.2. 98. §-ának (2) bekezdésében szabályozta (az előző végrehajtási rendelet szövegével teljesen megegyezően) a magánmunkáltató vétkességi felelősségét. Az Mt.V.2. 83. §-ának (1) és (2) bekezdése ugyanakkor új elemként különbséget tett a foglalkozási megbetegedés és az "egyéb megbetegedés" között; a balesetért és a foglalkozási megbetegedésért a munkáltató vétkességre tekintet nélkül [83. § (1) bekezdés], míg a munkáltató a baleseten és a foglalkozási megbetegedésen kívüli egyéb megbetegedésért pedig vétkességi felelősséggel tartozott [83. § (2) bekezdés]. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvénymódosításáról szóló 1989. évi V. törvény 15. § (2) bekezdése alapján 1989. március 25-től az Mt. V.2. 98. § (2) bekezdésének első mondata értelmében vétkességi felelősség a legfeljebb harminc főfoglalkozású dolgozót foglalkoztató magánszemély (munkáltatót) terhelhette.

2. Az egyik indítványozó szerint a magánmunkáltató Mt. 175. § (1) és (2) bekezdésébe foglalt, vétkességi alapú kárfelelőssége sérti az Alkotmány 70/A. §-át, mert a kifogásolt szabályozás ésszerű indok nélkül tesz különbséget a különböző (magánszemély és nem magánszemély) munkáltatóknál munkát vállalók között. A másik indítványozó ezzel ellentétesen, az objektív - vétkességtől független -munkáltatói kárfelelősségre vonatkozó szabályozást tartalmazó Mt. 174. §-áról állítja ugyanezt. Érvelése szerint nincs alkotmányos indoka a szigorúbb felelősségi alakzatnak az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdéseiben foglalt szabályozással szemben. Nem alapul ésszerű indokokon, hogy az enyhébb kárfelelősségi szabályokat a jogalkotó tíz fő főfoglalkoztatásában, és csak a magánszemély munkáltatókra nézve állapította meg. Az eldöntendő alkotmányjogi kérdés így - mindkét indítvány alapján - az, hogy a fentiekben ismertetett megkülönböztetés ellentétes-e az Alkotmány 70/A. §-ával.

Az Alkotmánybíróság már több határozatban értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt tilalom alkotmányos tartalmát, az emberi méltósághoz való joggal [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] szoros összefüggésben. Megállapította, hogy "a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni" [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]. Rámutatott arra is, hogy "az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes" [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.]. Nem minden személyek közötti jogi megkülönböztetés minősül az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján alkotmányellenesnek (108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523, 526.). A megkülönböztetés alkotmányossága csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggéseiben vizsgálható. Nem minősül megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogi helyzetben lévő, eltérő szabályozási körbe tartozó jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket (881/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 474, 477.). Ennek megfelelően alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható jogosultak vagy kötelezettek között vethető fel [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 65.].

2.1. Mindkét indítvány - bár egymáshoz képest fordított szemszögből - a munkáltató Mt. 174. §-a szerinti objektív és az Mt. 175. §-ában rögzített vétkességi kárfelelőssége közötti különbséget tartja alkotmányellenesnek. Az egyik indítvány szerint a jogalkotó előnyösebb helyzetbe hozza a munkavállalónak okozott kárért való felelősség szempontjából az Mt. 175. §-ában megjelölt munkáltatói csoportot a többi munkáltatóhoz képest; a másik indítvány álláspontja szerint viszont az Mt. 174. §-a alkotmányellenes, mert az abban foglalt objektív munkáltatói kárfelelősség hátrányosabb helyzetbe hozza a nem magánszemély és a tíznél több főfoglalkoztatott munkavállalót alkalmazó munkáltatókat. Egyik indítvány sem önmagában tartja alkotmányellenesnek a szabályozást, hanem a két csoport megkülönböztetését tekinti alkotmányellenesnek. Az indítványozók szerint az Mt. 174-175. §-aiba foglalt kétféle kárfelelősségi szabály - a főszabály és a kivétel - a köztük lévő, szerintük önkényes, különbségtétel miatt alkotmányellenes. Azt állítják, hogy a megkülönböztetésnek nincs alkotmányos indoka.

Minden kárfelelősségi szabály a lehetséges károkozó és károsult viszonyát szabályozza; ezért a károkozók között tett különbségtétel ugyanúgy a lehetséges károsultak közötti különbségtétel is. Esetünkben a munkaviszonnyal kapcsolatban (összefüggésben) a munkavállalót ért kárért való felelősség feltételei közötti különbség egyszerre a lehetséges károsultak (a munkavállalók) és károkozók (a munkáltatók) közötti különbségtétel is. A vizsgált szabályozás szerint megtörténhet, hogy a kárért az egyik munkáltató köteles, a munkavállaló pedig jogosult a kártérítésre - míg ugyanilyen károkozásért egy másik munkáltató nem köteles, a munkavállaló pedig nem jogosult a kár megtérítésére. Ezért az Alkotmánybíróság az Mt. 174-175. §-aiba foglalt munkáltatói kárfelelősségi szabályok alkotmányossága szempontjából a munkáltatók és a munkavállalók helyzetének különbségét egy megkülönböztetés két oldalának tekintette és együtt vizsgálta.

A döntéshez először arról kellett állást foglalni, hogy összehasonlíthatóak-e az Mt. 174. §-ában említett munkáltatók azokkal a magánszemély munkáltatókkal, akik (az Mt. 175. § szerint) legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót alkalmaznak.

Amint az Alkotmánybíróság az indokolás pontjában már részletesen kifejtette, a jelen ügyben vizsgált szabályok a munkáltatók által munkavállalójuknak munkaviszonnyal összefüggésben okozott kárért való felelősségéről rendelkeznek. A két kárfelelősségi alakzat között lényeges különbség, hogy az Mt. 174. §-a szerinti "objektív" felelősség feltétele a kár - amennyiben az a munkaviszonyával összefüggésben történt - bekövetkezése (a jogellenességet ez önmagában megalapozza), míg a munkáltató vétkessége (gondatlansága vagy szándékossága) a felelősség megállapításánál nem játszik szerepet. Ezzel szemben az Mt. 175. §-a szerinti kárfelelősség akkor áll fenn, ha a kár a munkaviszonnyal összefüggésben érte a munkavállalót és az közvetlenül a munkáltató kötelezettségszegésére vezethető vissza; a munkáltató mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy vétkesség nem terheli - ez akkor állapítható meg, ha a munkavégzés körülményei a jogszabályoknak (különösen a munkavédelmi szabályoknak) teljes mértékben megfeleltek.

Az Mt. indokolása szerint mindkét szabály célja a munkáltatók ösztönzése a munkavállalók egészségét, testi épségét és egyéb vagyoni érdekeit védő munkavédelmi szabályok betartására. A kártérítési, kárfelelősségi szabályok általában is a károsult jogainak védelmét szolgálják. Ebből a szempontból nem a károkozó, hanem a lehetséges károsultak - esetünkben a munkavállalók - csoportja a döntő. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 174. és 175. §-aiban megjelölt munkáltatói kör ebből a szempontból azonos. A munkavállalónak (a kár bekövetkezte szempontjából) mindegy ugyanis, hogy a munkahelyén ért kárt "magán(személy)munkáltató" avagy egyéb munkáltató okozta.

Ezután az Alkotmánybíróság vizsgálta, hogy van-e ésszerű indoka az indítványozó által támadott munkáltatói kárfelelősségi szabályok közötti különbségtételnek.

Mint azt az Alkotmánybíróság jelen határozata indokolásának III. 1. pontjában ismertette, az Mt. 174. §-ába foglalt objektív munkáltatói kárfelelősségi szabályokkal szemben az Mt. 175. §-a (1) és (2) bekezdése vétkességi alapú, az Mt. indokolása szerint "korlátozott" felelősségi szabályai a munkáltatóra nézve a kárfelelősség megállapítása szempontjából kedvezőbb szabályokat állapítanak meg. A két kárfelelősségnél valójában minden feltétel azonos (a kárt és annak a munkaviszonnyal való összefüggését a munkavállaló, a kimentési okokat a munkáltatónak kell bizonyítania mindkét esetben) kivéve a vétkességet; a vétkességi szabályozás kevésbé szigorú feltételekhez kötött ("enyhébb") felelőssége a bizonyítási teher különbözőségében, valamint a munkáltató kártérítési felelőssége alóli mentesülése eltérő eseteiben nyilvánul meg. A jogalkotó az Mt. 174. §-a szerinti munkáltatói kárfelelősség általános, objektív szabályával szemben kivételként a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató számára biztosítja (a munkáltató számára enyhébb, kedvezőbb feltételekhez kötött, a munkavállalónak előnytelenebb) a vétkességi alapú kárfelelősséget.

Mind az Mt. indokolása, mind a miniszteri észrevétel kiemeli, hogy a jogalkotó ezen "kisegzisztenciájú" (főként az alkalmazottat esetenként foglalkoztató természetes személy vagy egyéni vállalkozó) munkáltatókra nem kívánt szigorúbb következményeket hárítani, mivel e munkáltatók erőforrásai igen korlátozottak. Ezen "kisegzisztencia" munkáltatók objektív alapú kárfelelőssége esetén - a miniszter véleménye szerint - a munkáltató kártérítési kötelezettsége elvonná a működéséhez szükséges erőforrásokat, illetve megszüntetné működésük gazdasági alapját. A jogalkotó a kedvezőbb kárfelelősségi szabályok alkalmazását két feltétel egyidejű fennállásához köti: csak magánszemély munkáltató esetében, és csak akkor alkalmazható a kivétel szabály, amennyiben az legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót alkalmaz. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban - a következőkben kifejtendő okból - nincs ésszerű indoka, hogy a vétkességi alapú kárfelelősségi szabály miért épp erre a munkáltatói körre alkalmazandó.

Az Alkotmánybíróság többször idézett határozata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján a jogalanyok egyenlő kezelése a jogrendszer egészére kiterjedő követelmény [18/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 108, 114.]. Az Alkotmánybíróság az 53/1992. (X. 29.) AB határozatában (ABH 1992, 263.) azt is kifejtette, hogy a polgári jogi, magánjogi (mint a munkajogban) jogalanyok közötti megkülönböztetés - alkotmányos indok hiányában - ugyancsak alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a munkáltató magánszemély mivolta nem azonos a "kisegziszten-ciá"-val, illetve a gazdasági társasági formákban (pl. közkereseti társaság, betéti társaság) működő munkáltató erőforrásai is lehetnek erősen korlátozottak. A jogalkotó maximum tíz főfoglalkoztatott alkalmazásához köti a magánszemély munkáltatóra nézve kedvezőbb felelősségi szabályok alkalmazását. Nincs azonban indoka, miért épp ehhez a főfoglalkoztatotti létszámhoz köti a vétkességi kárfelelősség szabályának alkalmazását. Az egyik indítványozó említi (Indokolás I. 2. pontja) a KKVtv. rendelkezéseit, amely a kis- és középvállalkozás mellett a mikrovállalkozás fogalmát is definiálja. Ez [KKVtv. 3. § (3) bekezdése] azonban nem azonos az Mt. 175. § (1) bekezdésében foglaltakkal, ugyanis mikrovállalkozás esetében a teljes foglalkoztatotti létszám nem érheti el a 10 főt [szemben az Mt. 174. § (1) bekezdésével amely legfeljebb 10 főfoglalkoztatottat rögzít], ellenben a vállalkozás nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege 2 millió eurónak megfelelő forintösszegben maximalizált, továbbá nem feltétele az Mt. 175. § (1) bekezdésében előírt meghatározott vállalkozási forma megléte sem. A magánmunkáltató fogalma ("maszek") alighanem a szocialista jogból maradt fenn, aholis a magánmunkáltató - kisiparos, kiskereskedő, gazdasági munkaközösség (gmk.), kisszövetkezet - alkalmazotti létszáma korlátozva volt. Ezt mutatja a gazdasági munkaközösségekről szóló 28/1981. (IX. 9.) MT. rendel et 1982. I. 1-jétől 1987. december 31-ig hatályban volt 13. § (1) bekezdése, amely szerint: "A munkaközösség 2-5 tagig 2, 6-10 tagig 4, 11-20 tagig 8, 20 tag felett pedig 10 alkalmazottat, vagy az alkalmazotti létszám terhére bedolgozót foglalkoztathat." Azaz a gmk. maximális foglalkoztatotti létszáma 10 fő volt, azzal a megszorít ással, hogy a 13. § (2) bekezdése értelmében: "A kisiparos alkalmazottai a munkaközösség alkalmazottainak létszámába nem számítanak bele. A kisiparos és a munkaközösség alkalmazottainak együttes létszáma azonban nem haladhatja meg a 30 főt." Ez a maximális foglalkoztatotti létszám 1988. január 1-jétől 30 főre emelkedett. [Lásd: a gazdasági munkaközösségekről szóló 28/1981. (IX. 9.) MT rendelet módosításáról szóló 97/1987. (XII. 31.) MT rendelet 2. §-át.]

Az Alkotmánybíróság az 1/1996. (I. 26.) AB határozatában (ABH 1996, 29, 31.) a Ptk. 348. § (2) bekezdését - amely abban az esetben állapította meg az alkalmazott mögöttes felelősségét, ha a legfeljebb harminc főfoglalkozású dolgozót foglalkoztató magánszemély alkalmazottja okozott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt, és a kár a magánszemélytől nem volt behajtható - alkotmányellenességét az Alkotmány 70/A. §-ára alapítottan állapította meg, mivel a szabályozás önkényesen különböztette meg a munkavállalók egy csoportját. Dr. Sólyom László párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy "a "magánmunkáltató" és a "szocialista jogi személy" megkülönböztetése a fizetőképesség szempontjából a mai gazdasági viszonyok között értelmét vesztette és jogi szempontból is értelmezhetetlenné vált". Hangsúlyozta továbbá, hogy "az alkotmányossági problémát nem az alkalmazott közvetlen polgári jogi, vagy csupán munkajogi felelőssége közötti különbség okozza, hanem az, hogy az alkalmazottak különböző csoportjára más-más felelősségi szabályok vonatkoznak". Egyben kiemelte, hogy az alkalmazottaknak nincs alkotmányos joguk arra, hogy az általuk a munkaviszonnyal összefüggésben okozott károkért a károsulttal szemben a munkáltató álljon helyt. A harminc főnél kevesebb dolgozót foglalkoztató magánszemély alkalmazottai és a többi alkalmazott felelőssége közötti különbség tehát nem az alkalmazottak tulajdonhoz való alkotmányos joga tekintetében áll fenn", hanem annak önkényessége miatt sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését (ABH 1996, 32-34.).

Az Alkotmánybíróság a 800/B/1993. AB határozatában kifejtette, hogy a kártérítéshez való jog nem alapjog. Hangsúlyozta továbbá, hogy az Alkotmány 13. §-a szerinti alkotmányos alapjogi tulajdonvédelem viszont mindenki, vagyis a károsult és a károkozó tulajdonára is vonatkozik. A jognak tehát egy olyan kárelosztási (kártelepítési) mechanizmust kell működtetnie, amelyben nemcsak a károsult, hanem a károkozó alkotmányos tulajdonvédelme is igazolható (ABH 1996, 420, 421-422.).

Jelen esetben az alkotmányossági problémát egyrészt a munkáltatói oldalról az okozza, hogy a munkáltatók meghatározott két csoportjára eltérő felelősségi szabályok vonatkoznak, továbbá ennek folytán a munkaviszonnyal összefüggésben a munkáltatók által okozott károk megtérítése szempontjából a kifogásolt szabályozás a munkavállalók azonos csoportjára nézve nem a tulajdonhoz való jog, hanem alapjognak nem minősülő egyéb jog tekintetében tesz különbséget.

Ezt követően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a munkáltatók közötti eltérő felelősségi szabályozásnak van-e alkotmányos indoka.

Az Alkotmánybíróság szerint - nem vitatva, hogy a (teljes) foglalkoztatotti létszám egy bizonyos szempontból mutatja egy munkáltató gazdasági erejét - önmagában ez alapján a munkáltató gazdasági helyzete, teljesítőképessége, pénzügyi helyzet e nem ítélhet ő meg. Ugyanígy nem függ a munkáltató cégformájától (pl. gazdasági társaság mivoltától) fizető-, illetve teljesítőképessége. (A magánszemély munkáltató egyebekben a munkavállaló alkalmazásának időtartama alatt bármikor gazdasági társasággá alakulhat át és ekkor már az általános szabályok szerint felel.)

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs ésszerű alkotmányos indoka a munkáltatói felelősségi alakzatok közötti, a cégformán és a 10 fő főfoglalkoztatotti létszámon alapuló különbségtételnek.

2.2. Az Alkotmánybíróság - az indítványi kérelmek alapján - ezt követően azt is vizsgálta, hogy az Mt. 175. §-a szerinti munkáltató vétkességi kárfelelősségi szabályai hátrányosan különböztetik-e meg a többi munkavállalótól a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély alkalmazásában álló munkavállalókat.

Az Alkotmány 70/A. §-ából eredő általános jogegyen-lőségi követelménye arra vonatkozik, hogy az állam, mint közhatalom a jogok és kötelezettségek elosztása során köteles egyenlőkként - egyenlő méltóságú személyként - kezelni a jogalanyokat, a jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, elfogulatlansággal és méltányossággal kell értékelnie [lásd először: 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.].

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 174. §-ával és 175. §-ával érintett munkavállalók - miután valamennyiüket munkaviszonyukkal összefüggésben érte kár - azonos helyzetben vannak. Az Mt. 174. és

175. §-aiban rögzített két kárfelelősségi forma viszont a munkavállalók között tesz különbséget: míg az Mt. 174. §-a alapján a munkáltató kárfelelőssége már akkor fennáll, ha a munkavállalót a kár a munkaviszonyával összefüggésben érte, kimentési lehetősége ugyanakkor rendkívül szűk körű; addig az Mt. 175. §-a szerinti vétkességi felelősség esetén a munkáltató felelőssége a munkavállalóval szemben csak akkor állapítható meg, ha a kár a munkavállalót a munkaviszonyával összefüggésben érte, és az közvetlenül a munkáltató vétkes kötelezettségszegésére vezethető vissza (a munkáltató mentesülésének feltétele a vétlenség bizonyítása). Az objektív kárfelelősség esetén a munkáltató teljes kárfelelősséggel tartozik, ha nem tudja bizonyítani a munkavállaló vétkes közrehatását [Mt. 174. § (3) bekezdés]; az Mt. 175. § (2) bekezdése alapján a munkavállaló vétleonsége is csak akkor eredményezi a kárfelelősség megállapítását, ha a munkáltató vétkessége bizonyítható. Eszerint az Mt. 174. és 175. §-ában foglalt felelősségi szabályok alapján az őket a munkaviszonyukkal összefüggésben ért káruk és azok megtérítése szempontjából az egyébként a munkaviszonyaikból származó jogaikat és kötelezettségeiket tekintve nem különböző munkavállalók nincsenek azonos helyzetben, mivel a munkavállalók, akik kárigényüket az Mt. 175. §-a alapján érvényesíthetik, kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek a munkaviszonyukkal összefüggésben bekövetkezett káraik megítélésében.

A vizsgálat során szükséges kiemelni a munkajog alapvető elkülönítő elvét: a partnerek jogilag egyenlőtlen pozícióját. A munkaviszony jellemzője (a teljesség igénye nélkül) a függő, illetve az önállótlan munka, az ebből adódó alá-fölérendeltség, a munkáltató folyamatos utasítási, továbbá az utasítás végrehajtására nézve teljes körű ellenőrzési joga; így munkavállalói pozícióba elsődlegesen azok a személyek kerülnek, akik nincsenek abban a helyzetben (tőke vagy szakmai képzettség hiányában), hogy vállalkozóként tulajdonuk kockáztatásával önálló tevékenységet folytathassanak (vagy nem kívánják ezt tenni). Az egyenlőtlen helyzetet tovább erősíti - mint az korábban már kifejtésre került -, hogy a munkavállalók a munkahelyi baleset során akár visszafordíthatatlan, illetőleg a munkaképesség csökkenéséhez, megrokkanáshoz (végső esetben a munkavállaló halálához is) vezető sérelmet szenvedhetnek. Ezzel szemben a munkáltató mint vállalkozó befektetett tulajdonát, vagy egyéni vállalkozóként, bt. beltagjaként, illetve kkt. tagjaként teljes magánvagyonát is kockáztatja a nyereség és haszonszerzés céljából. Ezt a kockázatát azonban csökkentheti - így teljesen vagy részben mentesülhet (a biztosító helytállása révén) azon kár megtérítése alól, amelyért felelős - például biztosítási szerződés megkötésével.

Az Alkotmánybíróságnak nem kellett állást foglalnia arról, hogy a munkavállalóknak alkotmányos joguk-e, hogy a munkavégzésükkel összefüggésben okozott kárukért a munkáltatóik objektív kárfelelősségi szabályok alapján álljanak helyt, mivel ezt az indítványozók sem állítják. Ugyanakkor a kárfelelősségi szabályok megalkotásakor a munkáltató gazdasági helyzetének figyelembevétele mellett nem maradhat figyelmen kívül a munkavállalók, mint lehetséges károsultak védelme, különös tekintettel arra, hogy a munkajogi szempontból egyébként is általában gyengébb alkupozícióban lévő munkavállalók károsultként még kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek. Ez utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy a jogalkotó a "kisegzisztenciájú" munkáltatókat gazdaságpolitikai eszközökkel (a magánmunkáltató jellegzetesen korlátlan vagyoni felelősségének kockázata gazdasági és jogi eszközökkel, például biztosítással csökkenthető vagy kiküszöbölhető) ne támogathatná.

Az Alkotmánybíróság szerint az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdésébe foglalt, a tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató vétkességi felelősségi szabályai azzal, hogy azon munkavállalók között, akiknek a munkáltatójuk munkaviszonyukkal összefüggésben okozott kárt, aszerint, hogy önmagában milyen gazdasági formájú munkáltatónál állnak főfoglalkoztatásban különbséget tesznek, nem mérlegelik azonos körültekintéssel a munkavállalók egy csoportjának érdekeit. Egyben a tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató és a többi munkáltató között a (fő)foglalkozta-totti létszám alapján történő, a munkáltatói kárfelelősségi formák közötti különbségtételnek a munkáltatók gazdasági-pénzügyi érdekeinek védelme alkotmányosan nem elfogadható indoka. Mindezek alapján megállapította, hogy az Mt. 175. § (1) és (2) bekezdése az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközése miatt alkotmányellenes, ezért azokat 2009. december 31. napjával megsemmisítette.

A megsemmisítés időpontjának meghatározásakor az Alkotmánybíróság tekintettel volt arra, hogy a jogszabály alkotmányellenességének jogkövetkezményei szoros összefüggésben állnak a jogbiztonság elvével. A főszabályként irányadó ex nunc hatályú megsemmisítéstől akkor lehet eltérni, ha a jogbiztonság érdeke indokolja. Jelen esetben az Alkotmánybíróság arra volt figyelemmel, hogy a munkáltatók számára a megsemmisítés miatt megváltozott jogi helyzethez való alkalmazkodásra megfelelő időt biztosítson.

3. Mivel az Alkotmánybíróság az Mt. 175. §-ának (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességét az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközése miatt megállapította és azt megsemmisítette, - állandó gyakorlatát követve - nem vizsgálta, hogy az indítványozó által hivatkozott további alkotmányi rendelkezésekbe [Alkotmány 2. § (1) bekezdése, Alkotmány 8. § (1) bekezdése] ütközik-e a vitatott szabályozás [61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (x. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 478, 482.; 6/2005. AB határozat, ABH 2005, 70, 75.].

Ha az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz hatáskörben jár el, és az alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét megállapítja - a jogszabály alkotmányellenességéből eredő jogkövetkezmény levonásán túl - az Abtv. 48. §-a, illetve 43. § (4) bekezdése szerint lehetősége van az indítványozó ügyében az alkalmazási tilalom elrendelésére. Ilyenkor az Alkotmánybíróság mérlegeli, hogy az indítványozónak "különösen fontos érdeke" indokolja-e az alkalmazási tilalom kimondását.

Az Alkotmánybíróság a konkrét ügy adatai alapján úgy ítélte meg, hogy az alkalmazási tilalom megállapítása nem szolgálná az indítványozó érdekét. Nem indokolta továbbá az alkotmányellenes rendelkezés konkrét ügyben való alkalmazási tilalmának kimondását a jogbiztonság védelme sem, különös tekintettel arra, hogy az érintett munkáltató a konkrét perben csak a vétkességi kárfelelősség jogkövetkezményeivel számolhatott, ezért az alkalmazási tilalom megállapítása hátrányosan érintené. Ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes rendelkezés konkrét ügyben való alkalmazási tilalmának kimondására irányuló kérelmet elutasította.

4. A másik indítvány az Mt. 174. §-ába foglalt, a munkáltató általános kárfelelősségi szabálya alkotmányellenességének megállapítását kérte. Az Alkotmánybíróság szerint azonban - mint az eddigi indokolásból kiderült - az általános munkajogi munkáltatói kárfelelősségi szabály nem alkotmányellenes, hanem az általános szabálytól való alkotmányosan nem indokolható kivétel alkotmányellenes.

Ennek megfelelően az Mt. 174. § megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

Tekintettel arra, hogy elutasítás esetén a norma konkrét ügyben történő alkalmazásának kizárására irányuló indítvány osztja az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány jogi sorsát (800/D/2004. AB határozat, ABH 2007, 1724, 1728.), az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszban megjelölt, konkrét ügyben való alkalmazás tilalmára vonatkozó indítványt is elutasította.

5. Az Alkotmánybíróság ezt követően azt az indítványi kérelmet vizsgálta, amely azt állítja, hogy a munkáltató objektív kárfelelősségének az Mt. 174. §-a szerinti szabályai miatt sérül az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében biztosított vállalkozás joga. Érvelése szerint az Alkotmány 9. § (1) bekezdése alapján a magánszemély vállalkozókat és a gazdasági társaságokat azonos védelem illeti meg, ezért a vállalkozások különböző formái közötti megkülönböztetés sérti az Alkotmány 9. § (2) bekezdését, mert torzítja a vállalkozások között a versenyt.

Az 54/1993. (X. 13.) AB határozatban az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy "[a] vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [Alkotmány 70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. A vállalkozás joga azt jelenti, hogy bárkinek Alkotmány biztosította joga a vállalkozás, azaz üzleti tevékenység kifejtése. (...). A vállalkozás joga ugyanis a fentiek értelmében egy bizonyos, a vállalkozások számára az állam által teremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének biztosítását, más szóval a vállalkozóvá válás lehetőségének - esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott - biztosítását jelenti. A vállalkozás joga tehát nem abszolutizálható, és nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást" (ABH 1993, 340, 341.). A 13/1995. (III. 1.) AB határozatában az Alkotmánybíróság továbbá kifejtette: "A jogalkotónak nagy a szabadsága a vállalkozások keretéül szolgáló feltételrendszer (például az adórendszer) megteremtése tekintetében. A jogalkotót itt csak az a követelmény köti, hogy ne alakítson ki olyan feltételrendszert, amelynek keretei között lehetetlenné válna a vállalkozáshoz való alapjog gyakorlása" (ABH 1995, 77, 79.).

Az indítványozó az Alkotmány 9. § (2) bekezdésének sérelmét arra alapította, hogy az Mt. 174. §-a különbséget tesz a munkáltatók között azok szervezeti formája alapján. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítványozó által megjelölt Mt. 174. §-a nem tartalmaz megkülönböztetést sem a munkáltatók formái, sem a munkáltatók egyéb helyzetére nézve, tekintettel arra, hogy az abban foglaltak általános szabályként valamennyi munkáltatóra (függetlenül azok cégformájától) nézve egységes szabályozást tartalmaz. Az indítványozói érvelés szerinti megkülönböztetést az Mt. 175. §-ának rendelkezései rögzítették, melynek vizsgálatát az Alkotmánybíróság jelen határozatának III.2. pontjában már elvégezte, és annak alkotmányellenességét állapította meg.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítványozó által támadott Mt. 174. §-a a munkáltató vállalkozáshoz való jogát nem korlátozza, így az az Alkotmány 9. § (2) bekezdését nem sérti, ezért az indítványt ebben a részében elutasította.

A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án alapul.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 620/D/2006.