Öröklési jog - Anyagi jog, Úmjs. 4. (HVG-ORAC, 221 B/5 oldal, 2014)

Kiadással kapcsolatos információk

Szerkesztette:

SÁRINÉ SIMKÓ ÁGNES

© Dr. Orosz Árpád, 2014

© Dr. Weiss Emilia, 2014

© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2014

A kézirat lezárva: 2014. július 1.

Szerzők:

1. Orosz Árpád: Az öröklés jogi szabályozása; Kiesés az öröklésből;

Végintézkedések; A kötelesrész; Az öröklés joghatásai

2. Weiss Emilia: A törvényes öröklés

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISSN 2064-7514

ISBN 978 963 258 249 8

Budapest, 2014

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Rövidítések jegyzéke

BDT - Bírósági Döntések Tára

BH - Bíróság Határozatok

Bszi. - a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény

Csjt. - a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény

EBH - elvi bírósági határozat

ITSZ - Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

közjegyzői tv. - a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (a továbbiakban: közjegyzői tv.)

Mtj. - 1928-as Magánjogi törvényjavaslat

PJD - Polgári Jogi Döntvénytár

PJE - polgári jogegységi határozat

PK sz. áf. - polgári kollégiumi állásfoglalás

Pp. - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény

régi Ptk. - a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény(a továbbiakban: 1959. évi Ptk.)

Ptk. - a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.)

Ptké. - a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLVII. törvény (a továbbiakban: új Ptké.)

vs. - versus

Az öröklési jog szabályozása

Az öröklési jog kodifikációjának rövid áttekintése

Az öröklési jog alapvető szabálya, hogy az a vagyon - hangsúlyozottan: a magánjogoknak és a magánjogi kötelezettségeknek az összessége -, amely az örökhagyó uralma alatt állott, az örökhagyó halálával se váljék uratlanná; azok részesüljenek abból, akik az örökhagyó vagy a törvény rendelkezése alapján arra igényt tarthatnak. Egyes vagyonelemek az örökhagyó halálával ugyan megszűnhetnek, átalakulhatnak vagy kiszakadhatnak a hagyatékból, de a vagyon mint összesség egészében az örökösre (örökösökre) száll át.

Az öröklés jogintézménye egyrészt szoros összefüggést mutat azzal a tulajdoni renddel, amelynek keretében az öröklés végbe megy, másrészt az öröklés rendjében meghatározó szerepe van az adott társadalmi viszonyok között uralkodó családi formának. Gazdasági és morális szempontok szólnak amellett, hogy az örökhagyó a halála esetére is kiterjedően törődjék a vagyonával. Az öröklés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen minden olyan társadalmi rendben, amely az államtól független, szabad ember létét biztosítani kívánja. Ennek megfelelően Magyarország Alaptörvénye a Szabadság és felelősség címet viselő részben biztosítja mindenkinek az örökléshez való jogot [XII. cikk (1) bek.]. Ugyanezt a generális szabályt tartalmazza az Európai Unió Alapjogi Chartája (17. cikk). A hivatkozott szabályokból részletszabályokra vonatkozó követelmény viszont nem vezethető le, azok a nemzeti magánjog körébe tartoznak.

Ami a hazai jogi szabályozást illeti, a XIX. században a feudális jogunkat jellemző ősiség és úrbériség megszüntetésével az 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal (ITSZ) létrejött a törvényes öröklés új rendje és az 1876. évi XVI. törvénycikkel szabályozást nyert - a mainál jóval szigorúbb alakszerűségekhez kötötten - a végintézkedésen alapuló öröklési jog. Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének az 1928-ban benyújtott törvényjavaslata (a továbbiakban: Mtj.) már nem hagy kétséget afelől (1826. §), hogy az örökhagyó akár egész vagyonáról, akár annak egy részéről rendelkezhet. Lehetséges tehát, hogy egymás mellett megállhat a törvényes, a végrendeleti és a szerződéses öröklés. Magyarországon a II. világháború utáni jogrendben nem szűnt meg az egyéni tulajdon minden formája, ezért az 1949-es szocialista alkotmány is elismerte az örökléshez való jogot. Ennek nyomán az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) a hozzáfűzött indokolásban foglaltak szerint egyrészt összefoglalta az öröklési jog szétszórt - nagyobb részt szokásjogi - szabályait, másrészt egyes elavultnak tartott intézményeket - pl. a közös végrendeletet és az utóöröklést (az utóhagyományt viszont megtartva) - megszüntetett. Kétségtelenül egyszerűsítette viszont a végintézkedések alakiságait, így például a korábban kiváltságos végintézkedési formaként ismert saját kezűleg írt és aláírt (holográf) végrendeletet általánossá tette. Szabályozta a végrendelet megtámadását és hatálytalanságát stb. Az öröklési jogi szabályok megalkotásának vezérlő elve az említett indokolásban írtak szerint "a megszokásban rejlő erő" volt. Hasonlóképpen a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) előkészülete során is az határozta meg a jogalkotás folyamatát, hogy az öröklési jogban a polgári jog más területeinél nagyobb jelentősége van a "hagyományokhoz, a megszokotthoz és a megszokottként igazságosnak is ítélthez való ragaszkodásnak" (Weiss Emilia: A Ptk. öröklési jogi könyvének koncepciója. Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/6. sz. 16. old.). Ennek hátterében az a több évszázados tapasztalat állt, hogy bár az öröklési jog a magánjog legnagyobb állandóságot mutató része, képes rugalmasan alkalmazkodni még a nagyobb társadalmi átalakulásokhoz, gazdasági változásokhoz is, különösképpen a bíróságok jogfejlesztő tevékenysége révén. Az öröklés tárgyának változása tehát nem szükségképpen követeli meg az öröklési rend megváltoztatását.

A korábbi szabályozás egyes rendelkezéseinek az újragondolását mégis szükségessé tették a Ptk. megalkotását megelőző bő két évtizedben Magyarországon végbement társadalmi és gazdasági változások, és az annak folytán kialakult új tulajdoni rend, a magántulajdon megnövekedett szerepe és a házasság, a család társadalomban betöltött szerepének átalakulása. Ennek folytán ma az öröklési szabályok "emberképe" már nem egy olyan örökhagyó, akinek vagyona jellemzően egy lakóingatlan és az ahhoz tartozó berendezési és felszerelési tárgyak, és sokszor nem olyan, aki életét házasságban, méghozzá egyetlen házasságban élte le. A mai társadalmi viszonyok között az öröklési szabályoknak kezelniük kell azt, hogy az örökhagyó vagyona jellemzően értékesebb, és annak összetétele is jelentősen eltér az 1959. évi Ptk.megalkotásakor tipikusnak mondhatótól. Emellett figyelemmel kellett lenni a családi kapcsolatok átalakulására is: kitolódott a tanulmányok befejezésének ideje, és ezzel együtt az önálló életkezdés, a családalapítás időpontja, messzemenően gyakoribbá váltak az élettársi kapcsolatok, megnőtt a válások és ennek következtében az életükben több házasságot kötő személyek száma. Mindezeken túlmenően a demográfiai viszonyok megváltozása (az átlagos életkor megnövekedése) ugyancsak több rendelkezés részletszabályozásának megváltoztatását indokolta.

A Ptk. fenntartva az ipso iure öröklés és az egyetemes jogutódlás (universalis successio) elvét, alapvetően megváltoztatta az öröklési szabályok rendszerét azzal, hogy miután az öröklés rendjét elsődlegesen az örökhagyó akarata határozza meg, a végintézkedéseket a törvényes öröklésre vonatkozó rendelkezések előtt szabályozza. E helyütt a törvényes öröklést érintő kisebb-nagyobb változtatások mellett a végintézkedések körében a teljesség igénye nélkül ki kell emelni az új szabályok közül az utóöröklés elismerését - a későbbiekben tárgyalt ún. subtitutio pupillaris intézménye és a házastárs előörökössé nevezése formájában -, valamint azt, hogy a Ptk., visszatérve a régi magánjogi szabályainkhoz - részben megújult alaki szabályok betartása mellett - lehetővé teszi házastársak számára a közös végrendelet alkotását.

Mindezek előrevetítik, hogy a Ptk. hatálybalépésével szükségszerűen felértékelődik a végintézkedés szerepe az öröklési jogunkban, aminek további folyománya lehet, hogy nő az öröklési jogi vitás ügyek és ezáltal a perek száma. Ehhez képest a Kúriára vár az a feladat, hogy - szükség esetén jogegységi határozattal, de még inkább lépésről lépésre haladva, egyedi ügyekben hozott döntéseivel - "átsegítse a joggyakorlatot az új törvény nyomán elkerülhetetlen bizonytalanságokon" (Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyvről. Jogtudományi Közlöny, 2013/5. sz. 241. old.).

Kiesés az öröklésből

1. A kiesési okok rendszere

Az új Ptk. az 1959-es elődjével egyezően zárt rendszerben - taxatív módon - sorolja fel azokat a kiesési okokat, amelyek teljesülése esetén az örökös nem részesülhet a hagyatékból, vagyis úgy kell tekinteni, mint aki az örökhagyó előtt meghalt, vagy jogi személy esetében mintha nem is léteznék. Ez a szabály egyaránt érvényesül a végrendeleti és a törvényes öröklés körében. Végrendeleti öröklés esetében a kiesett örökös helyébe 1. a helyettes örökös lép vagy 2. ha a végrendelet így szól, növedékjognak lehet helye, 3. ezek hiányában pedig a törvényes öröklés rendje érvényesül. Abban a másik esetkörben, amikor az örökhagyó részéről nem volt végintézkedés, a kiesett törvényes örökös helyén a törvény szerinti sorrendben őt követő személy örököl. A kiesés jogkövetkezményei - a lemondás bizonyos esetét kivéve - változatlanul csak arra a személyre vonatkoznak, akire nézve a kiesés oka fennáll (relatív hatály).

Abban sincs eltérés a korábbi szabályozáshoz képest, hogy a kiesésre vonatkozó rendelkezések alkalmazhatósága kiterjed a haszonélvezeti jog öröklésére, a kötelesrészre és a hagyományra is. Változást csak annyiban hozott e téren az új Ptk., hogy a hagyományra vonatkozó rendelkezést a meghagyásra is megfelelően alkalmazni kell, tekintettel arra, hogy a Ptk. új rendelkezése szerint a meghagyás kedvezményezettje alanyi jogot szerez az igény érvényesítésére. Minthogy a kedvezményezett - erre vonatkozó külön végrendeleti rendelkezés nélkül - igényelheti a meghagyás teljesítését, így a hagyományossal megegyezően reá is vonatkoznak a kiesés szabályai.

Szűkebb a kiesési okok köre annyiban, hogy a házastárs öröklése esetén az életközösség megszakadása kikerült a kiesési okok közül. Ez a korábban "sajátos" jelzővel illetett kiesési ok valós tartalma szerint az örökös szerzőképtelenségének egyetlen, a törvényben szabályozott esete volt (régi Ptk. 601. §). Ennélfogva az új Ptk. a házastársi életközösség megszakadásának jogkövetkezményét a végintézkedés körében a végrendelet hatálytalanságának eseteként (7:46. §), ezen túlmenően a házastárs törvényes öröklése körében (7:62. §) szabályozza. Míg tehát az 1959-es Ptk. az említett kiesési okot szabályozta külön §-ban, addig az új Ptk. külön bekezdésben arról a leggyakrabban előforduló esetről szól, amikor az örökös nem éli túl az örökhagyót.

A korábbiakból már ismert további kiesési okok az új Ptk. 7:4. § (2) bekezdésben írtak sorrendjében a következők:

1. érdemtelenség,

2. kizárás vagy kitagadás,

3. lemondás és

4. visszautasítás.

A kiesési okoknak ez a felsorolása ugyan nem a korábbi sorrend szerint alakul, ennek azonban azon túl nincs jelentősége, hogy az új szabályozás szerint egymást követi az a két kiesési ok (3-4.), amely az örökös akaratelhatározásán alapszik. Az egyes kiesési okok részletes szabályai viszont továbbra sem követik egymást, miután - a korábbiakhoz hasonlóan - a Ptk. nem az általános szabályok körében szabályozza a kizárást, a kitagadást és a visszautasítást. A szoros tartalmi összefüggésre tekintettel - a kizárásról (7:29. §) a végrendelet tartalmánál, a kitagadásról a (7:77. §) kötelesrésznél, a visszautasításról (7:89. §) pedig az örökség megszerzésénél rendelkezik a törvény.

2. Túlélése az örökhagyónak

A Ptk. a kiesés leggyakrabban előforduló, alapesetének is mondott esetkörének megfogalmazása során gyakorlatilag "fordított" a korábbi szórenden, amennyiben a régi Ptk. 600. § a) pontja szerinti "az örökhagyó előtt meghal" kiesési okot a "nem éli túl az örökhagyót" megfogalmazással írja le. Ezzel kifejezésre juttatja, hogy az öröklés feltétele: az örökös túlélje az örökhagyót. A megfogalmazásbeli különbségnek érdemi jelentősége is van annyiban, hogy ehhez képest nem tekinthető a törvény szövegével összeegyeztethetetlen kiterjesztésnek az az értelmezés, amibe beletartozik az ember halála (holtnak nyilvánítása és a halál tényének a megállapítása) mellett a végintézkedések körében örökösként nevezhető jogi személynek vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaságnak az örökhagyó halála előtti megszűnése is.

Nem a kiesési okok köre, hanem a kiesésre vonatkozó szabályok bővültek azzal, hogy az új Ptk. 7:4. § (1) bekezdés szerint "a közös balesetben vagy más hasonló közös veszélyhelyzetben elhunyt személyeket az egymás után történő öröklés tekintetében a halál beálltának sorrendjétől függetlenül kiesettnek kell tekinteni". Ennek előzményeként szükséges annak megemlítése, hogy az utóbbi évtizedekben a régi Ptk. 600. § a) pontjához fűzött törvénymagyarázatok kivétel nélkül tartalmazzák azt a megjegyzést: "öröklési jogunk nem ismeri a közös veszélyhelyzetben elhunytak egyidejű elhalálozásának vélelmét" (Gellért György: A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, KJK-KERSZÖV, 2002., II. kötet. 2022. old.). Ez nyilvánvalóan összefügg azzal a tapasztalati ténnyel, hogy például a motorizáció elterjedésével szükségszerűen együtt járó sajnálatos következmény: "baleset következtében egy család több tagja veszti életét", s ilyenkor az öröklés sorrendjének megállapítása érdekében csak nagy nehézségek árán volt bizonyítható a családtagok halálának időpontja. E felismerésből adódóan hivatkozott a jogirodalom arra, hogy több jogrendszerben törvényi vélelem szól a "közös veszélyben elhunyt hozzátartozók" halálozási sorrendjére. Valójában azonban törvényi vélelem felállításával sem lehet elkerülni a méltánytalan és igazságtalan eredményt; nem szólva arról, hogy a törvényi vélelem megdönthetőségének elvén ugyancsak nagyon nehezen kezelhető bizonyítási eljárások indulhatnak. Emiatt a jogalkotó e helyütt nem vélelmet állított fel az öröklési sorrendet illetően, hanem kötelező szabályt alkotott a kiesésnek erre az esetkörére.

Szükséges annak hangsúlyozása, hogy bár valóban a több emberéletet követelő közlekedési balesetek számának emelkedése indította el az ez irányú jogalkotás folyamatát, a Ptk. alkalmazásában a baleset fogalma a köznyelvi jelentésének megfelelően jóval tágabb a közúti baleseteknél. Érteni kell alatta a vízi, háztartási és sportbaleseteket stb. is. Mindamellett ugyanebbe a szabályozási körbe tartoznak a hasonló veszélyhelyzetek (a már előfordult eseteket példaként hozva: bobpálya, körhinta, hőlégballon, csónak, vízibicikli stb. használata), amelyeknek értelmezése a bírói gyakorlatra vár. Az itt említett veszélyhelyzet előállhat például valamilyen súlyos járvány ideje alatt, rendkívüli időjárási viszonyok között, a személyek biztonságának nagyfokú kockázatával járó szórakoztató esemény (pl. ünnepi tűzijáték) során is.

Nem kétséges, hogy ilyen helyzetekben több személy halála akkor minősül egyszerre bekövetkező kiesési oknak, ha a haláluk között legalább szoros időbeli kapcsolat van, ami azonban nem feltétlenül jelent egyidejűséget. Annak ugyanis rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy akár ugyanabban a balesetben, akár ugyanabban a veszélyhelyzetben két vagy több személy halála egyszerre következik be. Ebből következően szükségtelen bármiféle bizonyítás akkor, ha két vagy több ember említett körülmények között bekövetkezett haláláról később, de egyszerre szerzünk tudomást. Számolni kell viszont olyan esetekkel is, amikor teljes bizonyossággal tudható a halál beálltának sorrendje, mert míg a közös baleset során az egyik személy az élettel eleve összeegyeztethetetlen sérüléseket szenved, a másik röviddel túléli a balesetet, és lehet, hogy a segítségükre sietők kiérkezése után (gyakran a kórházba szállítás közben) hal meg. Ezek a példák mutatják, hogy az ilyen ügyekben a bíróságok esetről esetre haladva tudják kidolgozni azt a szempontrendszert, amelynek alapján a több elhunytat egyszerre kiesettnek kell tekinteni. Már most tisztán látszik, hogy még nehezebb jogalkalmazói feladat lesz annak eldöntése: alkalmazható-e ez a törvényhely, ha több személy ugyanabban a veszélyhelyzetben, de egymástól térben nagy távolságra (pl. az egész Balatonra kiterjedő viharban egymástól akár több kilométerre) hal meg.

Meg kell említeni, hogy bár azok, akik az adott kiesési okra vonatkozó szabályozás hiányát felvetették, családtagok (hozzátartozók) haláláról szóltak, a Ptk. szövegében nincs ilyen tartalmú szűkítő rendelkezés. Következésképpen ez a rendelkezés mindazokra is kiterjed, akik egymással nem hozzátartozói, hanem egyéb öröklési jogi kapcsolatban (pl. örökhagyó és végrendeleti vagy szerződéses örökös) állnak.

A Ptk.-ban megfogalmazott és a korábbi szabályozás összehasonlítására olyan esetek hozhatók fel, mint például: egy házaspár közös balesetben bekövetkezett halála esetén - közös gyermekük nem lévén - a feleségnek az előző házasságából született gyermeke örökölte a házastársak teljes hagyatékát, ha bebizonyosodott, hogy a férj a feleség előtt meghalt. Ezzel szemben az új szabályok szerint a feleség gyermeke kizárólag az ő hagyatékában lesz örökös, míg a férj hagyatékát az ő ága, például az őt túlélő szülei örökölik.

3. Egyéb kiesési okok

3.1. Érdemtelenség

Az érdemtelenség fogalmát az új Ptk. 7:6. § (1) bekezdés a)-c) pontjai a régi Ptk. 602. § (1) bekezdés a)-c) pontjaiban írtakkal megegyezően definiálja. Eszerint érdemtelen az öröklésre, aki a) az örökhagyó életére tört, b) aki az örökhagyó végakarata ellen tört és c) aki a törvényes örökös vagy a végintézkedésben részesített személy életére tört.

A leegyszerűsített formában megfogalmazott egyes érdemtelenségi okok közül az a) és a c) pontban foglaltak közös jellemzője, hogy magukban foglalják mindazokat a szándékos, célzatos cselekményeket, amelyek az a) pont szerint az örökhagyó, a c) pont szerint pedig az örökös életének kioltására irányul. Az adott cselekmény megítélése mindig független annak büntetőjogi értékelésétől, így attól, hogy befejezett cselekményről vagy kísérletről van-e szó. Feltételezi viszont, hogy a cselekmény elkövetője polgári jogi értelemben vétőképes legyen. A kétféle érdemtelenségi ok között az a lényegi különbség, hogy míg az a) pontban írt magatartás tanúsítója attól függetlenül kiesik az öröklésből, hogy milyen célzattal követte el a cselekményét az örökhagyó sérelmére, addig a c) pontban írt magatartás csak abban az esetben eredményez érdemtelenséget, ha annak tanúsítója azzal a célzattal tört az örökös vagy más, a hagyatékban részesülő személy életére, hogy ezáltal saját magának a hagyatékban való részesülését biztosítsa.

Eszerint érdemtelenség okából kiesik az öröklésből az is, aki eredménnyel megakadályozta az örökhagyót a végakaratának kinyilvánításában, de az is, aki azt csupán megkísérelte. Ide tartozik tehát az is, aki a végakarat kinyilvánítását ugyan nem hiúsította meg, de annak szabadságát kényszer, fenyegetés, megtévesztés vagy egyéb szándékos tisztességtelen befolyásolás útján korlátozta. Ezen túlmenően kiesik az öröklésből az is, aki nem befolyásolta a végakarat kinyilvánítását, de meghiúsította a végakarat érvényesítését például azzal, hogy a végrendeletet eltitkolta vagy - hangsúlyozottan: szándékosan - megsemmisítette.

A Ptk. változatlanul fenntartja a megbocsátás jogát, amelyen belül az örökhagyó joga korlátozás nélkül érvényesül. Ennélfogva az érdemtelenséget mint kiesési okot elenyészteti az örökhagyótól származó megbocsátás akkor is, ha törvényes öröklésre jogosult örökösei vagy a végintézkedésében részesítettek az ellenük elkövetett érdemtelenséget eredményező magatartást nem bocsátják meg. E szabály kiemelését indokolja, hogy miután a többi kiesési ok mellett a törvénynek nincs ilyen rendelkezése, így arra minden más esetben is figyelemmel kell lenni.

Meg kell említeni, hogy a Ptk. kiegészíti az érdemtelenségre vonatkozó szabályokat azzal, hogy a kieső az érdemtelenség miatt törvényes örökösként vagy törvényes helyettes örökösként helyébe lépő személy öröksége tekintetében mint törvényes képviselő (szülő, gyám, gondnok) nem rendelkezhet vagyonkezelői joggal (az új Ptk. 4:155-4:166. §).

A fentiekből következően az érdemtelenség szabályával kapcsolatos jogértelmezés változtatás nélkül fenntartható és az e téren egyébként nem túl gazdag bírói gyakorlat (BH 1995.407., BH 1991.64., BH 1964.4001.) a jövőben is követhető. Ugyanígy érvényesül az a szabály is, hogy az érdemtelenség mint kiesési ok hivatalból nem vizsgálható, azt mind a közjegyző, mind a bíróság csak erre irányuló hivatkozás esetén veheti figyelembe, és hatálya kizárólag az érintettek viszonylatában (inter partes) érvényesül.

3.2. Lemondás

A lemondás az új Ptk. szerint is az örökhagyó és a törvényes öröklésre jogosult közötti írásbeli szerződés, amely egyaránt lehet ingyenes vagy visszterhes, s amelynek a megtámadására a végrendelet megtámadásának a szabályait kell alkalmazni (7:7. §). A lemondásra vonatkozó szerződésre a kötelmi jog szabályai az irányadóak azzal, hogy miután lemondás történhet ingyenesen is, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára alapított érvénytelenségi ok (6:98. §) ebben a körben nem értelmezhető; a szerződési akarat hiánya vagy fogyatékossága miatt pedig azt csak a végrendelet megtámadására irányadó szabályok (7:37. §) szerint lehet megtámadni. A szerződés módosítására vagy felbontására viszont nincs külön szabály, azaz a szerződés megkötésére előírt egyszerű írásbeli formánál (6:4. §, 6:6. §) szigorúbb alakszerűségi követelmény nem érvényesül.

A lemondás terjedelméről az örökhagyó és a törvényes öröklésre jogosult a szerződéses szabadság keretei között maga rendelkezik. Az vonatkozhat a várható örökrész egészére, vagy annak egy részére, de kizárólag a kötelesrészre is. Ha a lemondás kifejezetten csak a kötelesrészre vonatkozik, ez a kiesési ok nem érinti a lemondó törvényes örököst a más öröklési jogcímen (így pl. végrendelet alapján) megillető jogokat. Másfelől viszont, ellenkező megállapodás hiányában, a lemondás teljességének elve érvényesül, vagyis az magában foglalja a kötelesrészről való lemondást is.

A lemondás tárgyi hatályát érintő szabály, hogy ha a lemondó hányada utóbb gyarapodik (ami történhet egyrészről egy másik örökös kiesése, másrészről az örökhagyó új vagyonszerzése folytán), a lemondás a megnőtt örökrészre is kiterjed. A vagyongyarapodás említett két esete között továbbra is lényeges különbség van. Eszerint a lemondás az örökhagyó által a lemondás után megszerzett vagyonnövekedésre nemcsak akkor nem terjed ki, ha a felek eltérően állapodtak meg, hanem akkor sem, ha az olyan rendkívüli, hogy annak ismeretében a lemondó nyilatkozatot feltehetően nem tették volna meg.

Ami a lemondás személyi hatályát illeti, az rendszerint nem hat ki a lemondó leszármazóira. E szabály alól a törvény két kivételt ismert. Eszerint a lemondás kihat a lemondó leszármazóira is, ha

1. a megállapodás így szól vagy

2. a lemondás a kötelesrészt elérő kielégítés fejében történt.

A törvény lehetőséget ad arra is, hogy a lemondás meghatározott személy javára szóljon. Ilyen esetben viszont a korábbi szabályozás szerint kétség merülhetett fel abban a vonatkozásban, hogy hatályosnak kell-e tekinteni a lemondást akkor is, ha a meghatározott személy az örökhagyó után nem örököl (pl. kiesik, mert az örökhagyó kizárta). A Ptk. a korábbi szabályozás fogyatékosságát kiküszöbölve, erre az esetre is egyértelmű értelmező szabályt ad annak kimondásával, hogy az ilyen tartalmú megállapodás a felek eltérő megállapodásának hiányában hatályosul [7:8. § (2) bek. első mondata].

A korábbi "kétség esetében" terminológiát a "felek eltérő megállapodásának hiányában" értelmezési szabály váltja fel abban az esetben is [az új Ptk. 7:8. § (2) bek. második mondat], ha az örökhagyó egyik leszármazója mondott le az öröklésről. Ez a szabály gyengíti azt a jogirodalomban korábban felvetett álláspontot (Eörsi Gy.-Gellért Gy.: A Polgári Törvénykönyv magyarázata. KJK, Budapest, 1981. III. kötet 2776. old.), amely szerint, ha a lemondó egyik testvérnek vannak leszármazói, akkor a lemondásának nem feltétlenül az a következménye, hogy az a többi testvére javára szól, mert a lemondáshoz mint önálló kiesési okhoz kapcsolódó főszabály szerint az ő leszármazója, nem pedig az örökhagyó többi leszármazója - a lemondó testvére - lép a helyébe.

A végintézkedések

I. A végintézkedések általános szabályai

1. A végintézkedési szabadság

A magántulajdonra épülő jogrendszerekben a tulajdonos rendelkezési szabadságából fakadóan az ember számára törvényben biztosított lehetőség, hogy vagyona sorsáról halála esetére rendelkezzék. Ezt a jogtételt hagyományos elnevezéssel végintézkedési szabadságnak nevezzük, amit a Ptk. a 7:10. § címében is így nevesít. Ezáltal nem hagy kétséget afelől, hogy ez a rendelkezés nemcsak a végrendeletre, hanem a végintézkedések valamennyi formájára, így az öröklési szerződésre és a halál esetére szóló ajándékozásra is kiterjed. Az örökhagyó szabadon dönt arról, hogy halála esetére az egész vagyonáról vagy vagyona egy részéről, avagy meghatározott vagyontárgyáról rendelkezik-e, amint korlátozás nélkül dönt arról is, hogy kit kíván a halála esetére juttatásban részesíteni. Szabadon határozhatja meg a végintézkedés formáját is azzal a korlátozással, hogy a végintézkedés egyes formáira a törvényben megszabott rendelkezések megsértése a végintézkedés érvénytelenségének megállapítását vonhatja maga után. A végintézkedési szabadság elve jut kifejezésre abban - amint az az új Ptk.-nak az öröklési jogról szóló Hetedik Könyvének rendszertani felépítéséből is kitűnik -, hogy a végintézkedésen alapuló öröklés elsőbbséget élvez a törvényes öröklés rendjéhez képest. Ez azonban továbbra sem olyan elkülönítés a két öröklési jogcím között, ami kizárná közös szabályok érvényesülését és a két öröklési jogcím egymás melletti alkalmazhatóságát.

2. A végrendeletre vonatkozó általános szabályok

Örökhagyóként azok a személyek - értve ez alatt csak az embert - tehetnek érvényes végintézkedést, akik rendelkeznek végintézkedési képességgel, ami a polgári jogban a cselekvőképesség általános fogalmával mutat hasonlóságot. Annál azonban tágabb fogalom annyiban, hogy a végintézkedési képesség nemcsak a teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeket, hanem - az erre vonatozó külön szabályok szerint - a korlátozottan cselekvőképeseket is megilleti. A végintézkedési nyilatkozat - hasonlóan a házassági nyilatkozathoz - a legszemélyesebb jognyilatkozatok közé tartozik. Ebből az következik, hogy a cselekvőképtelen személy végintézkedésre szóló jognyilatkozatot képviselője útján sem tehet.

A végintézkedési képesség hiányában érvénytelen a végrendelet, ha az örökhagyó:

1. A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú (az új Ptk. 2:13. §),

2. a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezett nagykorú (az új Ptk. 2:21. §) és

3. aki nem áll ugyan cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt, de a végintézkedése megtételekor olyan állapotban van, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik [az új Ptk. 2:9. § (1) bek.].

A korlátozottan cselekvőképes kiskorút [az új Ptk. 2:10. § (1) bek.] és a cselekvőképességében vagyoni jognyilatkozatai tekintetében részlegesen korlátozott nagykorút [az új Ptk. 2:19. § (1) bek.] megilleti a végintézkedési képesség, azonban érvényesen csak közvégrendeleti formában tehet végrendeletet. A végintézkedés személyességének elvéből adódóan ehhez nem szükséges sem a törvényes képviselőjének hozzájárulása, sem a gyámhatóság jóváhagyása.

Ettől eltérő szabály vonatkozik az öröklési szerződésre, mert bár azt az írásbeli végrendeletek későbbiekben tárgyalt mindhárom alakjában megköthetik, az írásbeli magánvégrendelet körében csak ún. allográf formában [az új Ptk. 7:49. § (1) bek.] készülhet. Az érvényességéhez pedig az élők közötti vagyoni nyilatkozatokhoz hasonlóan szükség van a törvényes képviselő hozzájárulására és a gyámhatóság jóváhagyására. Ugyanez a szabály irányadó a halál esetére szóló ajándékozásra is. E külön szabályok mellett ki kell emelni, hogy magának a végintézkedést tartalmazó nyilatkozatnak a megtétele - e kétoldalú jogügyleteknek a végrendeleti jellegéből adódóan - ezekben az esetekben is személyesen történik.

A korábbi törvényünk adós volt a végrendelet fogalmának meghatározásával. Ezt a hiányt a Legfelsőbb Bíróság pótolta azzal, hogy a PK 85. számú állásfoglalásának a) pontjában meghatározta azt a két minimális feltételt, amelynek megléte esetén az örökhagyó nyilatkozatát végrendeletnek kell tekinteni. Ezek: az okirat

1. külsőleg az örökhagyótól származóként jelentkezzék és

2. halálesetre szóló olyan nyilatkozatot tartalmazzon, amelyből a végrendeleti minőség kitűnik.

Az új Ptk. ezt a fogalom-meghatározást átvette. Erre tekintettel a Kúria azt az új Ptk. alkalmazásában a jövőre nézve nem is tekinti irányadónak [1/2014. PJE Indokolás V. 1. b) pont]. Ki kell emelni, hogy a kollégiumi állásfoglalásban foglaltak átvételére azzal a tartalmi kiegészítéssel került sor, hogy valamely okirat végrendeleti jellegének megállapításához nem elegendő bármilyen halálesetre szóló nyilatkozat, hanem az szükséges, hogy az okirat az örökhagyó halála esetére szóló "vagyoni rendelkezést" tartalmazzon (új Ptk. 7:12. §). Ez utóbbi feltétel kiemelése azért fontos, mert az örökhagyó végakaratának írásba foglalása sem elegendő a végrendeleti jelleg megállapításához, ha az tartalmilag csupán elvárásokat, kívánságokat: gyakran csak a temetésére vonatkozó kívánalmait tartalmazza.

A végintézkedési jelleg megállapításához nem szükséges azonban a végrendelet vagy a végakarat kifejezés használata. Elegendő, ha az örökhagyó által használt kifejezésekből a halál esetére szóló rendelkezés kitűnik (BH 1994.315.). Az ezúttal már a törvényben megszabott két feltétel teljesülése azt jelenti, hogy az okiratot a végintézkedési jellegétől az örökösnevezés hiánya sem fosztja meg. Általános érvénnyel kimondható, hogy az örökösnevezés a végrendeletnek nem érvényességi feltétele (BH 1986.277.). Abból a követelményből pedig, hogy a végrendeletnek minősülő okiratnak tartalmaznia kell az örökhagyó vagyonára vagy annak egy részére vonatkozó, jogutódlásra szóló rendelkezést, nem következik az, hogy az örökhagyónak a hagyatékába tartozó vagyontárgyakat is meg kell jelölnie. A végintézkedés szempontjából ugyanis annak van jelentősége, hogy az örökhagyó a hagyatékban való részesedés módjáról és mértékéről rendelkezzék, amit kifejezésre juttathat az örökösi minőség meghatározásával is.

Ezzel szemben például valamely bank részére adott "Elhalálozás esetére rendelkezés" elnevezésű formanyomtatványon tett rendelkezés - noha halál esetére szól, amelyben az örökhagyó kedvezményezettet jelöl meg - nem tekinthető végrendeletnek. Az örökhagyónak ez a rendelkezése olyan kétoldalú jogügylet - szerződés -, amelyben az örökhagyó arra ad megbízást a banknak, hogy a számláján lévő követelést a meghatározott feltétel bekövetkezése esetén - azaz a halála után - az általa megjelölt kedvezményezettnek fizesse ki. Ilyen esetben a kedvezményezett nem örökös, ezért nem öröklés, hanem kötelmi jogcímen szerez jogosultságot a kifizetésre. A tulajdonos a kedvezményezett megjelölésével valójában kivonja a takarékbetét, vagy egyéb bankszámla-követelés összegét a hagyatékából (BH 1999.324.; BDT 2008.1898.).

A végrendelettel szemben támasztott minimális követelmények meghatározására azért van szükség, mert ezeket a hagyatéki eljárásban a közjegyzőnek, az öröklési perben pedig a bíróságnak hivatalból is vizsgálnia kell. Következésképpen, ha az okirat nem minősül végrendeletnek, akkor nincs helye végrendeleti öröklésnek, még akkor sem, ha az érdekeltek annak érvénytelenségére vagy hatálytalanságára nem hivatkoznak. Ebből az a további következtetés adódik, hogy az örökösöknek csak arra van joguk, hogy egy létező, de érvénytelen vagy hatálytalan végrendelet hibáját figyelmen kívül hagyják; azaz - amint azt a továbbiakban látjuk - csak az érdekeltek hivatkozására vizsgálható a végrendelet érvényességének vagy hatályosságának kérdése.

A Ptk. változatlanul három fajtáját ismeri a végrendeletnek. Ezek:

1. közvégrendelet (az új Ptk. 7:14. §),

2. írásbeli magánvégrendelet (az új Ptk. 7:15-7:19. §) és

3. szóbeli végrendelet (az új Ptk. 7:20. §).

Ezen belül a leggyakrabban használt írásbeli végrendeletnek (2) is az eddigi megkülönböztetés szerinti három formáját szabályozza:

2.a) az örökhagyó által saját kezűleg írt (holográf) végrendeletet,

2.b) a más által írt (allográf) végrendeletet és

2.c) a közjegyzőnél letett magánvégrendeletet.

A Ptk. fenntartja a szóbeli végrendeletet mint a végrendelet tételének kivételes lehetőségét.

3. A végrendelet értelmezése

A végrendelet tartalmának megállapítása során különös jelentősége van annak, hogy az abban használt kifejezéseket hogyan értelmezzük, annál is inkább, mert erre az értelmezési műveletre az örökhagyó halála után kerül sor. Ebből adódóan a végrendelet értelmezésének szabályai alapvetően különböznek az élők között ügyletek értelmezésénél követett (nyilatkozati) elvtől. A végrendeletet mindig az akarati elv szerint kell értelmezni. Ennek sajátossága, hogy a szavak közönségesen elfogadott, általában használt jelentésével szemben elsőbbséget kell adni a végrendelkező saját, esetleg a hétköznapitól eltérő nyelvhasználatának. A szavakat, kifejezéseket nem aszerint kell érteni, ahogyan harmadik jóhiszemű személy azokat értette, hanem ahogyan maga a végrendelkező értette; s általában is az örökhagyónak a végrendeleti nyilatkozata megtételekor fennálló szándékának felderítésére kell törekedni (BH 1994.365.). Már a római jogi alaptételek szerint is követelmény volt a végrendelet értelmezése során:

1. a végrendelkező akaratának (mens testatoris) tiszteletben tartása és

2. a végrendeletnek a lehető érvényben tartása (favor testamenti).

A végrendelkező akaratának (mens testatoris) tiszteletben tartása és a végrendelet lehető érvényben tartásának (favor testamenti) követelményéből adódik, hogy a végrendelet érvénytelen rendelkezéseit nem létezőnek kell tekinteni. A nem helyes jogi kifejezések pedig az örökhagyó akaratának megfelelően értelmezendők (így: Magyar Királyi Curia Dt. XI.k. 216. sz. 1913.).

Ezzel összhangban a régi magánjogunkban megfogalmazott követelmény: "A végrendeleti intézkedést kétség esetén úgy kell értelmezni, hogy az intézkedésnek foganatja legyen. Az értelmezés céljából minden oly adatot figyelembe lehet venni, amely a végrendelkező akaratára világosságot derít." (Mtj. 1882. §).

Ezeket az alaptételeket a régi Ptk.-hoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlat magáévá tette és az akarati elv értelmezési szabályát összefoglalóan a favor testamenti elv elnevezés­-sel illette. Mindezt a Legfelsőbb Bíróság a PK 82. számú állásfoglalásának indokolásában úgy írta le, hogy "[a] végrendeletet kétség esetén úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyó akarata a lehetőség határai között a legmesszebbmenően érvényre jusson."

A végrendelet homályos, nem egyértelmű rendelkezéseinek a megvilágítására a PK 82. számú állásfoglalás azt az iránymutatást adja, hogy "... nemcsak a végrendelet egyes intézkedéseit és nemcsak a végrendeletben használt egyes kifejezéseket magukban véve kell elemezni és magyarázni, hanem a végrendelet összes intézkedésének és egész tartalmának összefüggésében történő teljes feltárása alapján kell a végrendelkező valódi akaratát felderíteni. Sőt, ha a végrendelet ilyen módon értelmezett tartalma maga is kétséget hagyna a végrendelkező szándékát illetően, úgy a bíróság a tárgyalás és a perrendszerű bizonyítás egyéb adataiból, a végintézkedés körülményeiből, különösen magának az örökhagyónak a végrendelkezésen kívül, azt megelőzően vagy azt követően bármilyen alakban tett nyilatkozataiból, kifejezéseiből, vagy akár ráutaló magatartásából is következtethet arra, hogy a végrendelkezőnek mi volt a valódi akarata."

Ennek a követelménynek felel meg a Kúria legújabb gyakorlatából a BH 2013.67. szám alatt közzétett eseti döntés. Ez a jogértelmezési gyakorlat a továbbiakban, mint a kifejezett törvényi rendelkezés alkalmazása él tovább. Ennélfogva a jövőre nézve a PK 82. számú kollégiumi állásfoglalásnak mint elvi irányítási eszköznek a fenntartására - amint ez az 1/2014. számú Polgári jogegységi határozat indokolásából kitűnik - nincs szükség.

4. Alakilag hibátlan végrendelet értelmezése

A végrendelet említett értelmezési szabályának alkalmazása segítséget nyújthat az örökös személyének megállapításához (EBH 2011.2317.; BH 1994.315., BH 1995.34.); a hagyaték tárgyainak azonosításához, így különösen az ingó hagyaték körének meghatározásához (BH 1985.266., Kúria Pfv.I.21.846/2011. sz.), avagy annak megítéléséhez, hogy helyettes örökös nevezés történt (BH 2012.197.).

A favor testamenti elv alkalmazása azonban nem korlátlan, mert amint az a közel­múltban hozott bírósági döntésekben (legutóbb: BH 2010.247.) és jogirodalmi állásfoglalásokban is (Dr. Sőth Lászlóné: A végintézkedések. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2001. 130. old.; Varga István: Érvénytelen végrendelet teljes bizonyító erejű magánokiratban. Közjegyzők Közlönye 2010/5. sz. 1-7. old.) megfogalmazódott: csak az érvényes (hibátlan) végrendelet esetében van lehetőség az örökhagyó valódi akaratának vizsgálatára. Ez utóbbi megfogalmazást úgy kell pontosítani - amit végül a törvény szövege az új Ptk. 7:24. §-ában helyesen visszatükröz -, hogy a Ptk. az akarati elv bírói gyakorlatban megszilárdult szempontrendszerének a törvény normaszövegében való megjelenésével egyidejűleg kimondja azt is, hogy ez a rendelkezés nem szolgálhat alapul a végrendelet alaki hibájának orvoslásához. Ezzel a jogalkotó félreérthetetlenül kifejezésre juttatja azt, hogy az örökhagyó akaratának vizsgálatára csak alakilag érvényes végintézkedés alapján van jogi lehetőség.

5. A végrendeleti és a törvényes öröklés szabályai egymás melletti kapcsolatának megítélése

A PK 82. számú kollégiumi állásfoglalás idézett szövege ma már nem csupán az irányadó bírói gyakorlat összefoglalása, hanem a hatályos jogi norma (Ptk. 7:24. §) magyarázata [Az új Ptk. magyarázata I/VI. (szerk.: Wellmann György) HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2013. 27. old.]. Az akarati elv érvényesülése jelentőséghez jut a végrendeleti és a törvényes öröklés szabályai egymás melletti kapcsolatának megítélése során is. Egyfelől, ha a végrendelet csak kizárást vagy kitagadást tartalmaz, avagy ha az örökhagyó örökös helyett csak hagyományost nevezett meg, a végrendelettel nem rendezett ha­gya­tékra, vagy hagyatékrészekre törvényes öröklésnek van helye [7:3. § (2) bek.; 7:30. §]. Másfelől viszont, ha a végrendelet értelmezésével az állapítható meg, hogy az örökhagyó részéről általános örökösnevezés történt, az kizárja a törvényes öröklést (Kúria Pfv.I.21.846/2011. sz.). Ilyen esetben a törvényes örökösök a végrendeletben fel nem sorolt vagyontárgyakra sem tarthatnak igényt (BH 1985.266.). A két öröklési rendszer kapcsolatát illetően szükséges azonban kihangsúlyozni, hogy attól eltérést enged vagy 1. a törvény, vagy 2. az örökhagyó rendelkezése. Ilyen kivételek

egyfelől:

1.a) növedékjog (az új Ptk. 7:35. §) és

1.b) törvényes helyettes örökös nevezése [az új Ptk. 7:27. § (2) bek.]

másfelől: a törvényes öröklés rendjét kizáró nyilatkozat mellett

2.a) helyettes örökös nevezése (az új Ptk. 7:27. §).

II. Írásbeli végrendeletek

1. Közvégrendelet

1.1. A közvégrendelet tétele

Közvégrendeletet bárki tehet, aki az előzőek szerint rendelkezik végrendelkezési képességgel. Ezen belül a törvény kötelező végrendeleti formaként [az új Ptk. 7:14. § (5) bek.] írja elő a közvégrendeletet:

1. a korlátozottan cselekvőképes kiskorúak,

2. a cselekvőképességüknek vagyoni nyilatkozataik tekintetében részlegesen korlátozott nagykorúak,

3. a vakok,

4. az írástudatlanok,

5. az olvasásra vagy nevük aláírására képtelen állapotban lévők számára.

E személyi körön belül ki kell emelni azonban azt a lényeges különbséget, hogy a 3-5. pontokban megnevezettek - ha ennek az egyéb törvényes feltételei fennállnak - szóbeli végrendeletet alkothatnak. Végrendelkezési képességük tehát tágabb, mint az 1-2. pontokban megnevezettekké. Az utóbbiak nem csak írásbeli magánvégrendeletet, de szóbeli végrendeletet sem tehetnek érvényesen.

A közvégrendelet alaki érvényességére - a korábbiakkal megegyezően - a közjegyzői okiratok érvényességére vonatkozó szabályok alkalmazását rendeli a törvény. Ez volt az egyik oka, hogy noha közvégrendeletet bíróság előtt is lehetett tenni [régi Ptk. 625. § (1) bek.], a gyakorlatban a régi Ptk. alkalmazásában azt közjegyzők készítették. Erre a tapasztalati tényre is figyelemmel az új Ptk.-ban már nem szerepel a közvégrendelet készítésére jogosultak között a bíróság. Ezt a változtatást indokolja az is, hogy az okiratszerkesztés kötelezettsége nem illeszthető be a bíróságoknak a Bszi.-ben meghatározott feladatai közé.

1.2. Összeférhetetlenségi szabályok

Az új Ptk. a közvégrendeletre vonatkozóan két összeférhetetlenségi szabályt tart fenn, amelyek megsértése esetén a közvégrendelet vagy egészében [7:14. § (2) bek.] vagy részben - a juttatás tekintetében - érvénytelen [7:14. § (3) bek.].

Maga a közvégrendelet érvénytelen akkor, ha azt olyan személy előtt teszik, aki 1. a végrendelkezőnek, 2. a végrendelkező házastársának, 3. a végrendelkező élettársának hozzátartozója, gyámja, vagy gondnoka. Ez a régi Ptk. 625. § (2) bekezdéséhez képest csupán azt a változást tartalmazza, hogy a törvény a végrendelkező élettársára is kiterjeszti az összeférhetetlenség szabályát.

A részleges - a juttatás tekintetében fennálló - érvénytelenséget illetően viszont az új Ptk. korrigálja az elődje logikai hibáját, és elhagyja a végrendelet tételében közreműködő személy gyámjának vagy gondnokának személye miatti érvénytelenségi okokat. Ennek az a magyarázata: fogalmi képtelenség az, hogy a közjegyző, vagy a közvégrendelet tételénél közreműködő más személy gyámság vagy gondnokság hatálya alatt áll. Ha ez mégis fennállna, a közvégrendelet tételére megszabott alaki szabályok megsértése miatt az egész végrendelet érvénytelen. A közvégrendelet tételében közreműködő személy hozzátartozója, gyámoltja vagy gondnokoltja javára szóló juttatás érvénytelenségére vonatkozó szabály fenntartásának viszont továbbra is van létjogosultsága. Itt kell megjegyezni, hogy valójában "a közvégrendelet tételében közreműködő személy" [7:14. § (4) bek.] az okiratot készítő és az okirat felvételénél közreműködő közjegyzőnél tágabb fogalom. Bár a közvégrendelet általában tanúk alkalmazása nélkül érvényes, kivételesen - a közjegyzői tv. 122. § és 126. §-ában felsorolt esetekben - a közjegyzőnek is két tanút kell alkalmaznia a közvégrendelet felvétele során. E tanúk személyével szembeni követelmény, hogy cselekvőképesek, írástudók és érdektelenek legyenek. Vagyis a cselekvőképességük teszi szükségtelenné, hogy a törvény a gyámjukról, vagy gondnokukról rendelkezzen.

1.3. Az ügyleti tanúk szerepe

A közjegyzői tv. például a 126. § (3) bekezdésében az okirat elkészítésének teljes idejére megköveteli két ügyleti tanú jelenlétét, ha a végrendelkező vak. Ehhez tudni kell: A vakság a látásképesség állandósult hiánya; az minősül vaknak, aki mindkét oldali látásképességét teljes egészében elveszítette. A látáscsökkenés ezzel nem azonos még abban az esetben sem, ha az olyan mértékű, hogy emiatt az örökhagyó az írott szöveg elolvasására nem képes. Az új Ptk. 7:14. § (5) bekezdésében foglaltakat figyelembe véve - a vakság fogalom-meghatározásán túlmenően - a Legfelsőbb Bíróság a Pfv.I.20.294/2009. számú ügyben hozott ítéletében a következő definíciókat adta: Az olvasásra képtelenség a látás hibája miatt következik be. Az aláírásra képtelenség pedig az írástudó személynek az adott időpontban fennálló olyan állapotát jelenti, hogy fizikailag nem képes írni: maradandó testi fogyatékosság vagy valamely átmeneti állapot miatt (így például amiatt, hogy a keze használatára képtelen). Hozzá kell fűzni, hogy az olvasásra és az aláírásra képtelenségtől egyaránt különböző fogalom az írástudatlanság, ami rendszerint az örökhagyó iskolázatlanságára vagy szellemi fogyatkozására vezethető vissza.

2. Írásbeli magánvégrendeletek

2.1. Az írásbeli magánvégrendelet fajtái és a rájuk vonatkozó közös szabályok

Az írásbeli magánvégrendelet magánokirat formájában készül. Az alaki kellékek szempontjából megkülönböztethetünk:

1. saját kezűleg írt ún. holográf [új Ptk. 7:17. § (1) bek. a) pont]

2. más által írt ún. allográf [új Ptk. 7:17. § (1) bek. b) pont] és

3. közjegyzőnél letett [új Ptk. 7:17. § (1) bek. c) pont] írásbeli magánvégrendeletet.

A Ptk. is együtt tartalmazza mindazokat a szabályokat, amelyek az írásbeli magánvégrendeletek mindegyik formájára nézve közösek. Ezek az általános érvényességi kellékek a következők:

a) írásbeli magánvégrendelet csak olyan nyelven lehet érvényesen tenni, amelyet a végrendelkező ért és

b) amelyen saját kezűleg írt (holográf) végrendelet esetén írni, más által írt (allográf) végrendelet esetén olvasni tud.

E szövegezéssel az új Ptk. egyértelművé tette: a vagylagosság abban az összefüggésben áll fenn, hogy az örökhagyónak értenie kell a végrendelet nyelvét és holográf végrendelet esetében azon a nyelven írni, míg allográf végrendelet esetében olvasni kell tudnia. Azaz a korábbi szabályozás egyik lehetséges értelmezésétől eltérően, a végrendelet nyelvét illetően nem három együttes, hanem az írásbeli magánvégrendelet itt tárgyalt mindkét fajtáját tekintve két együttes feltételnek kell fennállnia. Szűkebb értelemben véve tehát e két írásbeli magánvégrendeleti formát illetően csak az a közös, hogy olyan nyelven lehet érvényesen végrendelkezni, amelyet a végrendelkező ért. Nem lehet kizárni olyan eseteket, hogy a végrendelkező az adott nyelven csak olvasni tud. Ez azonban nem írástudatlanságot vagy a nevének aláírására képtelen állapotot jelent. Ugyanígy az a nehezen értelmezhető, ám a törvény által megengedett eset sem jelent szükségképpen olvasásra képtelen állapotot vagy írástudatlanságot, amikor a végrendelkező a végrendelet általa értett nyelvén csak írni tud. Az új Ptk. itt tárgyalt 7:15. §-ának rendelkezését összevetve a 7:14. § (5) bekezdésével, nyilvánvaló, hogy az írástudatlan örökhagyó írásbeli magánvégrendeletet nem tehet, az írásbeli végrendelete csak közvégrendeleti formában érvényes.

A végrendeletben használt írásjelek a közönséges írás követelményének kell, hogy megfeleljenek. Érvénytelen ezért az ettől eltérő egyéb jel-, vagy számjegyírással készült magánvégrendelet és a törvényben külön is nevesített eset, ha gyorsírással írják a végrendeletet [7:16. § (3) bek.]. Ki kell emelni, hogy a bírói gyakorlat a közönséges írástól eltérő egyéb jel-, vagy számjegyírásnak tekinti azt az esetet is, amikor az örökhagyó által a végrendelet írásakor használt nyelvtől - ami nem szükségképpen az anyanyelve - idegen írásjelekkel készíti a végrendeletét. Előfordulhat például, hogy a magyar anyanyelvű örökhagyó magyarul írt végrendeletét cirill betűkkel írja. Ugyanígy megtörténhet, hogy a magyar anyanyelvű örökhagyó az általa értett orosz nyelven készített végrendelet írásához a magyar ABC betűkészletét használja.

A törvény rendszerében itt található meg az a szabály, amely szerint az örökhagyó által saját kezűleg gépelt irat nem számít saját írásnak [új Ptk. 7:16. § (2) bek.]. Valójában azonban ez a rendelkezés csak a holográf végrendeletre vonatkozik: így gépírással - ugyanígy a számítógépen szerkesztve - holográf végrendelet érvényesen nem alkotható.

2.2. A végrendelet keltezése

Az új Ptk.-ban a végintézkedési szabadság érvényesülésének kiteljesítése jegyében enyhültek az írásbeli magánvégrendelet közös szabályai annyiban, hogy a 7:17. § (1) bekezdése általános érvényességi kellékként azt írja elő, hogy a végrendelet készítésének ideje kitűnjék az okiratból. A jogalkotó tehát annyiban egyszerűsítette az írásbeli magánvégrendelet készítésének szabályait, hogy - a régi Ptk. 629. § (1) bekezdésében írtaktól eltérően - a továbbiakban nem érvényességi kellék annak a helységnek a feltüntetése, ahol a végrendelet készült. Ez összefügg azzal a tapasztalattal, amely szerint számos végrendelet csupán azért bizonyult érvénytelennek, mert azon - a készítés helyét és idejét egyaránt magában foglaló - "keltezés" helyett csak a készítésének idejére utaló "dátum" szerepelt.

A végrendelet készítése helyének megítélését illetően a korábbiakban nem alakult ki olyan egyirányú bírósági gyakorlat, mint a végrendelet készítése időpontjára vonatkozóan. Tény viszont, hogy bár kis számban, de ismertek olyan eseti döntések is, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy ebben a körben igény volt a változtatásra (BH 1992.246., BDT 2004.944. vs. BH 1981.320., BH 1998.281.).

Mindazonáltal okkal vetődik fel a kérdés, hogy a jövőben vajon tartható-e az az álláspont, amely szerint a végrendeletnek a keltezése téves megjelöléséből adódó hibája utólag, az örökhagyó halála után a végrendelkezés valóságos időpontjának bizonyításával kiküszöbölhető. A Legfelsőbb Bíróság eddig egy 1961-ben készült végrendelet érvényességének vizsgálata során meghozott (BH 1963.3787.) határozatára visszanyúlóan azt az álláspontot képviselte: a végrendeletnek az az érvényességi kelléke, hogy a keltezésének ideje magából az okiratból kitűnjék, csupán annyit jelent, hogy az okiratnak a keltezés idejét feltétlenül tartalmaznia kell (Pfv.V.22.885/1993. sz., Pfv.V.23.020/1993. sz., Pfv.II.20.901/2006. sz.; BH 2011.225.).

Továbbmenve, az ugyancsak hosszú idő óta folytatott bírói gyakorlat szerint ebben a körben a végrendelet érvényességének csak az volt a feltétele, hogy a keltezés ideje magából az okiratból - nem feltétlenül az okirat végén elhelyezve - kitűnjék (BH 1969.6174., BH 1980.90., BH 1981.320.).

Ha az okirat a végrendelet készítésének idejét tartalmazza, akkor az alaki érvényességi követelményeknek megfelel, mégpedig az eddig követett bírói gyakorlat értelmében függetlenül attól, hogy ez az adat helyes vagy téves-e, vagyis a végintézkedés valóságos idejével megegyezik-e. Önmagában a végintézkedés idejének téves megjelölése a végrendelet érvénytelenségét nem vonja maga után, hanem - szükség esetén - csak a valóságos adatok bizonyításának nyitja meg az útját (BH 2011.225.).

Másfelől viszont indokolatlanul szigorúnak látszik az a jogértelmezés, amelynek értelmében a végrendelet készítése időpontjának egyetlen meghatározott napra kell vonatkoznia, és emiatt az eddig iskolapéldaként citált "prágai utam előtt írtam" kifejezéshez hasonló időpont-megjelölés érvénytelenné teszi a végrendeletet (BH 1975.179.). Holott, ha éppen a korábban érvényességi kellékként megkívánt másik adat - a készítés helye - is kitűnne a végrendeletből, az alapján utólag gyakran a végrendelet készítésének napja is beazonosíthatóvá válna.

Nem kétséges tehát, hogy a bíróságoknak rövid időn belül választ kell adniuk arra kérdésre, hogy szükség van-e a jogalkotó által szűkebbre szabott feltételrendszernek a korábbiaktól eltérő értelmezésére.

A régi Ptk. alkalmazásában a bíróság olyan esetben is alakilag érvényesnek fogadta el a végrendeletet, amikor az örökhagyó által írt, de tévesnek bizonyult keltezést kijavította. Az adott esetben a keltezésnek a végrendeleten feltüntetett vitássá nem tett helye és a vitássá tett ideje együttes vizsgálatából lehetett megnyugtatóan megállapítani a végrendelet készítésének valóságos idejét (Pfv.II.20.901/2006. sz., hasonlóan: Kúria Pfv.I.20.006/2013. sz.)

Ez a kérdés a vélhetően sokáig tartó "átmeneti időben" már csak azért is fontos, mert az új Ptké. 58. § (2) bekezdése értelmében a Ptk. hatálybalépése előtt kelt végrendelet érvényességét a Ptk. szabályai szerint kell elbírálni. Ha az öröklés a Ptk. hatálybalépése után nyílt meg, a régi Ptk. szerint a készítés helye feltüntetésének elmaradása miatt érvénytelen végrendeletet is érvényesnek kell tekinteni. A teljességhez hozzátartozik továbbá: "várhatóan az okiratok döntő többsége a jövőben is tartalmazni fogja - valahol, valamilyen formában - a végrendelet készítésének helyét." [A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal (szerk.: Vékás Lajos) CompLex, Budapest, 2013. 996. old.].

Nincs annak akadálya, hogy az örökhagyó az egész hagyatékáról vagy akár csak egy részéről is több végrendeletet alkosson, kiváltképpen több magánvégrendeletet készítsen. Két alaki hibában szenvedő okirat - az egyikben a készítésének ideje, a másokban a készítésének helye található meg - nem tekinthető viszont együtt érvényes végakarat-nyilvánításnak akkor sem, ha az egyik okiratról hiányzó alaki kellék a másik - ugyancsak kellékhiányos - okiraton megvan, függetlenül attól is, hogy az új Ptk. 7:12. § szerint mindkét okirat végrendeletnek minősül (BH 1994.315.).

2.3. Az örökhagyó aláírása

A végrendeletnek az örökhagyótól származó voltát az örökhagyó aláírása teszi kétségtelenné. Ennek megfelelően a végrendelkező aláírása nemcsak minden írásbeli végrendelet létrejöttének feltétele, hanem egyben annak érvényességi kelléke is. A hosszú idő óta folytatott bírói gyakorlat nyomán (Dr. Sőth Lászlóné: A végintézkedések. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2001. 64. old.) nem tartjuk azonban követendőnek azt az elvárást, amely szerint "[a]aláírásként a végrendelkező teljes (családi és utó-)nevét tartalmazó, szokásos aláírást kell megkívánni" (Vékás Lajos: Magyar polgári jog. Öröklési Jog. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 2013. 45. old. vs. Az új Ptk. magyarázata I/VI. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2013. 16. old.).

A bírói gyakorlatban a nehezen vagy alig olvasható névaláírás is elfogadható az örökhagyó aláírásaként, ha a bíróság annak az örökhagyótól való származását írásszakértői vélemény alapján nem tudja bizonyossággal kizárni, az egyéb bizonyítékok - tipikusan a végrendeleti tanúk vallomása - alapján pedig az aláírás örökhagyótól való származásának ténye kétséget kizáróan megállapítható.

Aláírásként fogadta el a bíróság az örökhagyó alig olvasható "tremoros" névaláírást is, amit a konkrét ügyben az írásszakértő ugyan nem talált azonosíthatónak, de nem is zárta ki, hogy az örökhagyótól származik, az egyéb bizonyítékok (tanúvallomások) alapján pedig kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy az örökhagyótól származik (BH 1995.715.).

Ha viszont az aláírásnak tartott "grafikai jelcsoportból" írásszakértői módszerrel sem tárhatók fel a jellemző írásjegyek, az nem minősülhet aláírásnak, mert az ilyen "firkálmányokat" bárki képes az okiratra rávezetni (Pfv.II.22.887/2001. sz.).

Valamennyi írásbeli magánvégrendeletnek - ezen belül az allográf formában készített több különálló lapból álló végrendelet esetén minden egyes lapon (ami lehet legalább két oldal, de összehajtott állapotában négy oldal is) - nélkülözhetetlen alaki érvényességi kelléke az örökhagyó aláírása. A törvény szóhasználatából - "aláírás" - ugyan az következnék, hogy annak a végrendelet végén van a helye: az örökhagyó a végrendeletet a szöveg után "írja alá". Ezzel szemben, valószínűleg változatlanul tovább érvényesül az, a bíróságok által évtizedeken keresztül folytatott jogértelmezés, amely szerint érvényes az aláírás akkor is, ha az a végrendeleten belül bárhol megtalálható, feltéve azonban, hogy a végrendelet szövegétől elkülönülő helyen van és aláírás jellegű (BH 1981.320., BH 2012.197.; Kúria Pfv.I.21.279/2011. sz.).

Aláírásnak értelemszerűen a saját kezű névírás minősül. Annak hiánya nem orvosolható azzal, hogy az örökhagyó a mástól származó aláírását a végrendeleti tanúk előtt sajátjának ismeri el (Pfv.V.20.536/1995. sz., Pfv.II.21.946/2000. sz.). Az előzőek szerint nem érvényességi feltétel azonban az aláírás olvashatósága.

Így az örökhagyó által szokásosan használt elnagyolt, vagy betegség miatt a szokásostól eltérő, de nem a felismerhetetlenségig eltorzult, s ekként névírásként azonosítható aláírással is teljesülhet ez az érvényességi kellék (Pfv.V.22.530/1994. sz.).

Emellett ismételten utalnunk kell arra, hogy érvényesnek fogadja el a gyakorlat az örökhagyónak az olyan aláírását is, ami a szokásosan használt, legalább két tagból (családi név és utónév) álló névírás helyett, csak az egyiket tartalmazza. A BH 1973.124. szám alatt közzétett eseti döntésben foglaltakból következően kivételesen - különösképpen holográf végrendelet esetén - aláírásként fogadható el a becenév (pl. Icus), vagy a végrendelet címzettjei által egyértelműen azonosítható megszólítás (pl. Mamika) is.

2.4. Az írásbeli magánvégrendelet egyes fajtáira vonatkozó különös szabályok

2.4.1. A holográf végrendelet

Az írásbeli magánvégrendeletek előzőekben bemutatott közös szabályain túlmenően az egyes fajták között az alakszerűségi követelmények szempontjából lényeges eltérések vannak. Az új Ptk. 7:17. § (1) bekezdés a) pontja szerinti holográf végrendelet esetében - ha a végrendelkező a végrendeletet elejétől végéig saját kezűleg maga írja - csak azoknak a követelményeknek kell eleget tenni, amelyek az írásbeli végrendeletek minden formájára kötelezőek. E szabályok közé tartozik, hogy a végrendeletet az örökhagyónak alá kell írnia, de tanúk alkalmazása nem szükséges. A már kifejtettek szerint az örökhagyó a végrendeletét nemcsak az anyanyelvén írhatja, hanem minden olyan nyelven, amelyen ért, és amelyen írni tud.

Ismételten nyomatékosítjuk, hogy az új Ptk.-nak a 7:15. §-ában foglalt egyértelmű rendelkezéséből az következik, hogy miután elképzelhető: valaki írni tud egy nyelven, de olvasni nem, az ilyen személy is érvényes holográf végrendeletet [7:17. § (1) bekezdés a) pont] tehet, hiszen az adott nyelven való olvasásképesség csupán az allográf végrendelet [7:17. § (1) bekezdés b) pont] készítésének szükségszerű feltétele. Ez utóbbi az esetben az viszont megengedhető - ez könnyebben elképzelhető -, hogy az olvasni tudó végrendelkező nem tud írni az adott nyelven.

A már említettek szerint a gépírás a törvény kifejezett rendelkezése folytán [új Ptk. 7:16. § (2) bek.] akkor sem számít saját írásnak, ha magától a végrendelkezőtől származik. Miután az új Ptk. sem nevesíti a végrendelet leírásának azt, a mai viszonyok között szokásosnak tekinthető módozatát, amikor a végrendelet számítógépen készül, szükséges annak rögzítése, hogy a szövegszerkesztést is a gépírásra vonatkozó szabályok szerint kell megítélni.